Igencsak figyelemre méltó Pekár Tibor hegedűművész, nyugalmazott pedagógus pályája. Nagyon korán, még gyermekkorban kezdett el hegedülni, kilenc évesen már zenekarban játszott, később Belgrádban is zenélt, majd pedig nyugdíjaztatásáig a Szabadkai Zeneiskolában tanított. Annyira szereti a zenét, és annyira foglalkoztatja Szabadka múltbéli zenei élete, hogy fáradtságot nem ismerve kutat és ír, ahogyan ő mondja: nem csupán kordokumentumokkal felérő könyveket, hanem „kalandregényeket”, mert a zenészek élete sohasem volt fenékig tejföl. A kitüntetés kapcsán azt hangsúlyozta, hogy nagyon fontos a számára, mert Magyarországról jött, és ez azt jelenti, hogy ott is felfigyeltek a munkásságára.
Hol indult meg a zenei pályája?
– Én úgy mondom, hogy két szülővárosom van, Szabadkán születtem, de Topolyán nőttem fel. Amikor visszajöttem Szabadkára, a kezemben volt a zeneakadémiai diplomám, és eléggé nagy zenekari tapasztalattal is rendelkeztem, hiszen kilencéves koromban már a topolyai színházi zenekarban játszottam. Amikor az akadémiára kerültem, tíz évnyi rutinom volt. Azelőtt egy belgrádi zenekarban is zenéltem, oda már tapasztalt zenészként vettek fel tizenkilenc éves koromban. Nagyon szerettem ott, akkor még élénk volt a zenei élet és sokat utaztunk a zenekarral. A feleségem is hegedült, és egyszer csak elhívtak bennünket Szabadkára tanítani.
Miért vállalta el?
– Akkoriban Belgrádban több magyar élt, de azt tapasztalatuk, hogy a generációk közt nagyon keveredik a szerb és a magyar beszéd. Ezt mi nem akartuk. Ez volt az egyik oka annak, hogy elfogadtuk a felkérést. Kezdetben nem volt könnyű, mert elsősorban nem tanárnak, hanem muzsikusoknak, zenei előadóknak készültünk, viszont Szabadkán lehetőség nyílt arra is, hogy aktívabban részt vegyünk a zenei életben. Létrehoztunk kisebb-nagyobb kamaraegyütteseket, és akkortájt fellendült a Szabadkai Filharmónia is.
Mikor kezdett el írni városunk zenei múltjáról?
– Az első publikációm a Létünkben jelent meg 1988-ban, A Szabadkai Filharmónia hőskora (1908–1914) címmel. 1983-ban ünnepelte a filharmónia a 75 éves fennállását. Erre készülve rájöttünk, hogy még semmilyen könyv vagy kiadvány sem készült a zenekarról. Elvállaltam, hogy összegyűjtöm az anyagot. Akkortájt a Létünk tanulmánypályázatot írt ki, ahova pályaműveket vártak Vajdaság zenei életéről, ez pedig odavágó téma volt. Díjazott pályamű lett, megjelent a folyóiratban és ez is lökést adott, hogy tovább foglalkozzak a zenei múltunkkal. Rákaptam arra, hogy a régi újságokat böngésszem, mert azokban sok érdekességet találtam. Eleinte az írásokat kimásoltam és az nagyon fáradtságos munka volt. Ráadásul alig tudtam kiolvasni, mit írtam. Szerencsére azóta fejlődött a technológia és ilyen gondjaim már nincsenek. Elég nagy anyag összejött, és ezeket témakörökre osztottam. Meg is jelentek, folyóiratokban vagy könyv formájában. 2002-ben lett kiadva az első könyvem, Szabadka zenei élete 1900–1918 címmel, az Életjel gondozásában. Összesen hét könyvem jelent meg, de lenne még miről írnom, konkrét elképzeléseim is vannak. Továbbra is bújom a múltbéli lapokat, szeretem a régi papír illatát, de az internetnek köszönhetően most már számos, nálunk eddig hozzáférhetetlen újság archívumához is hozzá lehet jutni. Vétek lenne hagyni, hogy a múltbéli történések teljesen feledésbe merüljenek.
Milyennek látja városunk mostani zenei életét?
– Jóval szegényebb, mint amilyen korábban volt, vagy amilyennek kellene lennie, a rendezvények pedig ütköznek. Régebben hangversenyiroda működött a városban, azon keresztül lehetett a zenei események időpontjait beosztani. Most viszont előfordul, hogy ugyanakkor több hasonló program is van, azután pedig sokáig egy sem. Szerintem az is fontos lenne, hogy egy ekkora városnak legyen állandó zenekara, mert eléggé elszoktattuk a közönséget a komolyzenétől. Az élő zene egy külön élmény. Habár az interneten nagy koncerteket hallgathatunk, jó minőségben is akár, mégsem veszi fel a versenyt az élő muzsikával. Ezért is érdemes koncertekre menni. Szabadkán viszont nincs is olyan koncertterem, ahol teljes mértékben érvényesülhetne a szép koncertzene. Régebben illendő volt szép ruhában megjelenni a koncerteken, a komolyzene ismerete az alapműveltség része volt.
Milyen zenét hallgat?
– A zenekari művek kötnek le leginkább. Szeretem a 19. századi romantikusokat, például Chopint, Csajkovszkijt, Brahmsot. A kortárstól még idegenkedek, de szoktatom magamat hozzá.
Hogyan gondol vissza a tanári pályájára?
– Mindenféle tanítványom volt, egyeseket kevés ideig tanítottam, másokat tíz évig. Egyesek szülői unszolásra jöttek az iskolába, de voltak nagy tehetségek is, velük pedig öröm foglalkozni. A szakma legnagyobb öröme, ha közös sikert érünk el. Ebből is akadt bőven, ezért nem bántam meg, hogy tanárnak álltam.
Kire büszke leginkább?
– Zsiga Pálra, aki tíz évig volt a tanítványom, de mondhatnám Zsiga Józsefet is, aki Németországban ér el szép eredményeket.
