Stephen Hawking a közelmúltban meglepő aggályának adott hangot, azt állítván, hogy a mesterséges intelligencia komoly fenyegetést jelent ránk nézve, olyannyira, hogy egyenesen az emberiség pusztulásához vezethet. Okfejtése szerint az embert lassú biológiai evolúciója korlátozza, nem versenyezhet a gépi intelligenciával, így az előbb-utóbb túlnő rajta... akár olyan fejleményekkel is, mint azt a Terminátorban „jövendölték” volt meg.
A fizikus, akit a jelen legnagyobb gondolkodójának tartanak, a bökkenőt nem a – még gyerekcipősnek számító – mesterséges intelligenciában, hanem az evolúciónkban látja. Technológiai tekintetben ugyanis sokat fejlődtünk, értelmi intelligenciánk – látszatra – megugrott, érzelmi intelligenciánk foka azonban szinte semmit sem fejlődött. Nagyjából ugyanott tartunk, ahol pár ezer esztendővel (ne kanyarodjak vissza a távolabbi múltba!) ezelőtt.
Nézzünk csak körül! Ma is ugyanúgy feszülnek egymásnak vallások, ideológiák, érdekek, mint őseink idejében. Seregek ütköznek meg területekért, befolyásért, dominanciáért, csupán a fegyvernem és a taktika változott. Korszerűbb gyilkokkal irtjuk már egymást (a PR egyik vívmánya, hogy ezt ma kvázi a nemzetvédelem érdekében tesszük), s ugyanilyen kíméletlenül irtjuk környezetünket is. (A ’70-es évektől a Föld tüdejének számító, a világ összes állat- és növényfaja harmadának otthont adó amazóniai őserdő ötödét – mintegy 780 ezer négyzetkilométernyit, amely 36 Vajdaság területének, illetve egy Törökország nagyságú erdőségnek felel meg – irtották ki.) És hol van még a többi? Attól függetlenül, hogy egyre tökéletesebb eszközökkel és módon irtjuk egymást és környezetünket, az alapkép változatlan, a dzsungel törvényét – és általa a történelmet – most is csak az írja, aki nagyobb pofont képes lekeverni, aki az örökös létharcból győztesként kerül ki. Ilyetén – érzelmi és értelmi evolúciónk statikusságát bizonyítandó – a békét vizionáló kevesek sajnos gyermekien naiv premisszára építenek, hiszen eme élet-halál harcot tápláló és kiszolgáló ipar változatlanul a gazdaság lendkereke, hovatovább a (technológiai) fejlődés záloga.
Merész túlkapás? Tőlem, aki alapvetően pacifistának vallja magát, mindenképpen. Ugyanakkor tény, hogy hadiipari beruházások és fejlesztések nélkül aligha tartanánk ott, ahol. Nem lenne műholdas telekommunikáció, navigáció, mobiltelefon, drót nélküli adatátvitel, szénszálas kompozit anyagok... s internet sem, ha a hidegháborús érában, nevezetesen 1969-ben az amerikai hadügyminisztérium nem rendeli el egy kísérleti jellegű (telefonos) hálózat kifejlesztését, amely atomháború esetén is szavatol(hat)ta volna a belső kommunikációt. Megszületett hát az ARPAnet, majd a hasonló technológiára épülő MILnet. Amikor 1983-ban e két hálózatot – majd még további hatot – összekapcsoltak, a világháló csemetéje „kinőtte pelenkáját”. A többi már történelem.
Alapállásban tehát minden forradalminak nevezett újítás kiindulópontja az „ember embernek farkasa” életfelfogás, valamennyi technológiai fejlesztés a „hogyan gyilkoljuk meg hatékonyabban a másikat?” elgondolásból indul ki, aztán esetenként – rendszerint merő véletlenek révén – egyik-másik „közjóvá” válik. Mindez végtelenül lehangoló és elkeserítő, de a dolgok jelen állása szerint lehetetlen változtatni rajta. Talán egy kollektív szellemi felocsúdás, felvilágosodás révén léphetnénk ki e szörnyű mókuskerékből, ám ehhez mesekönyvbe illő, világra szóló csoda kellene.
Önelégültségünk, beszűkült tudatunk, „csőlátásunk” számos más példán is nyomon követhető. Az univerzum léptékével mért molekulányi nagyságú galaxisunkban (Tejút), az atommagnyi Naprendszerünkbe „ágyazott”, a neutrínónál is ezerszer parányibb Földünkről már több milliárdnyi fényévre levő galaxisokat, csillagokat vizsgálunk ugyan, ám a gyakorlat síkján tapodtat sem haladtunk az ókori (hit)tanoktól, amelyek a Földet a világmindenség központjának hitték, s amelyet ugye – az ezernyi ismert és kevésbé ismert Isten közül – „természetesen” a mi Istenünk teremtett, mégpedig rekordidőnek számító hat nap alatt. Megsüvegelendő, hogy az Úr ilyen gyorsan végzett e nagy körültekintést igénylő munkával (a szúnyogokat és legyeket azért kihagyhatta volna), hiszen így most a szerencsésebbjének vasárnapja is van, amikor kissé lazíthat... hogy a stressz és a hajtás okán azonnal meg ne üsse a guta. Azóta, hogy a teremtő ezt – a Biblia szerint 6000 esztendővel ezelőtt!!!– megcselekedte; a Nap – minden nyelven – felkel és lenyugszik, holott esze ágában sincs kelni és nyugodni. Radiális sebessége a Tejútrendszer középpontjához képest 217 km/s, azaz 781200 km/órás sebességgel, „pörköl” űri röppályáján, s mi is vele együtt. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy Földünk Nap körüli átlagos pályamenti sebessége mintegy 107 ezer kilométer/óra, továbbá, hogy szeretett bolygónk saját tengelye körül is forog (az Egyenlítőn sebessége 1674 km/óra), nem csoda, ha az ember olykor megszédül. Ez persze rendszerint olyankor következik be, amikor a kirakatban levő cipő árát megpillantja.
Érdekes, hogy kétségbeesésünk pillanataiban ma is az égre emeljük tekintetünket, mintegy onnan várva csodát, bajainkra gyógyírt. Csak nagyon kevesek eszmélnek rá, hogy az eget kémlelve mindenkor a múltba tekintünk. Ha egy viszonylag közeli, mondjuk 200 fényévnyire levő csillagot szemlélünk, annak 200 évvel ezelőtti állapotát látjuk, ergo ha netán e bizonyos csillag holnap szupernóvaként robbanna szét, arról csak 200 év múlva, 2214 decemberében vehetnénk tudomást.
Ezért is fölöttébb röhejes számomra, hogy olykor rá-rácsodálkozunk az ún. csillagképekre, amelyeket – tévé híján – eleink kémleltek éjszakákon át, aztán egyiket-másikat képzeletben (vonalakkal) „kötögettek” össze, mígnem valamely közhasznú tárgyat, állatot nem véltek alakjukban felfedezni. Hamarjában nevet is adtak nekik, s mágikus erőkkel ruházták fel őket (mint akkortájt mindent, beleértve a tehénszart is), így már csak egy apró lépés kellett a csillagjóslásig. Hiszen mindenből a jövendőt szerették volna „kiolvasni”... akárcsak mi itt és most a kávézaccból, a kártyákból, a horoszkópból és számos hasonló bugyutaságból.
Valahol érthető, hogy őseink egysíkúan gondolkodtak, s az eget is – boltívre festett freskóként – két dimenzióban látták csak, szerencsére azonban az idők során akadtak olyan „eretnekek” is, akik – gyakran életük árán – mertek „mélyebbre” is látni. Rá kellett hát ébredniük arra, hogy a csillagképek (azon felül, hogy a tájékozódást és a navigációt segítették) puszta illúzió. Elég csupán a harmadik dimenziót „hozzáadni” az égre festett lámpások miriádjához, nyomban kiderül önámításunk foka, járulékos haszonként pedig az is, mekkora ökörség az asztrológia.
Vegyük példaként a mindannyiunk által jól ismert Nagy Medve (Ursa Maior) csillagképet, amelynek hét legfényesebb csillaga alkotja a Göncölszekeret. E „szekér” hátsó kerekét megtestesítő Merak nevű csillag 62 fényévre van tőlünk, kétszer nagyobb a Napnál, abszolút fényessége pedig annak 57-szerese. Az első kerék, a Phecda háromszor nagyobb, 59-szer fényesebb a mi égi kemencénknél, távolsága 117 fényév. A szekérderéknak megfelelő Dubhe harmincszor nagyobb és 226-szor fényesebb a Napunknál, és 124 fényévre van tőlünk. Számba vehetném egytől egyig őket, ám nem derülne ki egyéb, mint az, hogy ezeknek a csillagoknak semmi közük egymáshoz. Miként a Napunknak sincs semmi köze a hozzánk legközelebbi csillaghoz, a vörös törpeként alacsonyabb hőfokon izzó Proxima Centaurihoz, amely úgymond a tőszomszédságunkban van, alig 4,24 fényévre, ami „csupán” 4,24x10¹³ kilométer. Hogy mennyire közel van!? Annyira, hogy a 253 ezer kilométeres óránkénti sebességével messze a leggyorsabb ember alkotta Helios űrszonda 159 millió év alatt érne a közelébe.
Jelentőségünk, illetve jelentéktelenségünk fokmérőjeként tekintsünk végül az ég bármely tetszőleges pontjára (ha teleszkóppal sem látunk ott egyetlen csillagot), s gondolatban szúrjunk egy gombostűt az ég eme pontjába. Tudnunk kell, hogy ezen egyetlen pontból a végtelen felé haladva legalább százmilliárd csillag sorakozik, minimum tízszer ennyi körülöttük keringő bolygóval. Csak a képzelet szab határt, ki mennyi „gombostűt” képes gondolatban Földünk összes pontjáról az égbe tűzdelni, majd ezt a számot száz és százmilliárdokkal megszorozni.
Aki ezek után is úgy érzi, életbevágóan fontos küldetése van itt, személye pótolhatatlan, az mártsa mutatóujját egy pohár vízbe, majd két másodperc után vegye onnan ki. Ha ujja helyén lyuk maradt, valóban pótolhatatlan. Merészelem hát javasolni neki, hogy haladéktalanul töprengjen el egy másik Föld teremtéséről, ezt ugyanis szinte teljesen tönkretettük.
