Háromnyelvű tábla fogadja Ókér bejáratánál az érkezőt. A szerb és magyar felirat mellett a település neve ruszinul is olvasható. Az Újvidéktől 25 kilométerre északon elhelyezkedő falu neve (Ker) írásos dokumentumban először 1267-ből maradt ránk. Az Ókér név 1922-ig volt használatban, majd Nikola Pašić politikus nevét vette fel, és 1947-ig így nevezték, onnantól pedig Jovan Jovanović Zmaj költőről a Zmajevo nevet viseli a település.
A két világháború között Ókéren a lakosság számához viszonyítva igen fejlett volt a kisipar és a kereskedelem. A nyilvántartás szerint ebben az időszakban 5 gépész, 9 kovácsmester, egy órás, 3 ács, 6 kőműves, 3 bognár, 2 üveges-képkeretező, 3 szobafestő, 9 szabó, 8 borbély, 5 pék, 10 hentes stb. dolgozott. 22 bolt volt, főleg vegyeskereskedés, ugyanis a kisipari műhelyek helyben (háznál − a szerző megjegyz.) értékesítették az árut. A faluban ebben az időben 20 kocsma működött, mintegy 50 dolgozóval.
A település bejáratánál háromnyelvű tábla fogadja az érkezőket, fotó: Paraczky László
Hevér Sándor a faluban született, a verbászi Carnex húsipari vállalatban 30 évig hűtőkocsit vezetett, utána áttért a mezőgazdaságra.
− Tizenhat éve vagyok nyugdíjas. Az első négy osztályt a templom melletti iskolában fejeztem be, utána szerbül folytattam, de csak nyolc osztályig jutottam. Szüleim mezőgazdasággal foglalkoztak, tanyán éltünk, így a gyári munka után én is a földet túrtam. A fiatalok annak idején a kocsmában találkoztak, főleg hétvégén jöttünk össze. Sokat jártunk a Magyar Otthonba, ahol a színpad mellett tekepálya is működött. Később, a koronavírus-járványig a parókián többször is szerveztek Katalin-bálat, de ezenkívül a faluban más szórakozási, kikapcsolódási lehetőség nem volt, ma sincs. A ’70-es években kezdődött az elvándorlás, sokan Ausztráliába és a nyugati országokba költöztek. Én nem mentem el, mert itt volt a gazdaság és ma is ezt csinálom. Az utóbbi években földiepret és csemege kukoricát termesztünk, nagy részét a háztól áruljuk. Ami csemege kukorica megmarad, azt nagyban eladjuk – mondta Sándor.
Kalapos József Bácspetrőcön született 1943-ban, és mindössze kétéves volt, amikor szüleivel Ókérre költöztek. Az általános iskola első négy osztályát ő is magyar nyelven fejezte be, majd szerb nyelven folytatta. Az újvidéki egészségügyi középiskolában laboráns szakra járt, a szakmában Verbászon kapott munkát, ahol 32 évig az egészségházban és a kórházban dolgozott.
− Régen sokkal aktívabb élet volt a faluban. A mezőgazdaság mellett kendergyár és téglagyár is működött, ahol sokan dolgoztak, az emberek jobban éltek. Vallásos családból származom, templomba jártunk, elsőáldozó és bérmálkozó is voltam. Nagyon szeretem az orgona hangját, a zenei alapokat magánórákon egy tisztelendő nővértől tanultam meg. Az itteni római katolikus templomban 1986-ban vettem át a kántori teendőket, horvát és magyar nyelven is énekelek. A templom és a katolikus ünnepek nagyon jó alkalom, hogy a faluban maradt magyar közösség tagjai találkozzanak és sokan el is jönnek. Amúgy szeretek utazni, a templomi lelki feltöltődés mellett számomra egy-egy többnapos kirándulás fizikai és pszichikai feltöltődést jelent – sorolta József.
A kérdésre, hogy jelenleg milyen munkalehetőségek vannak a faluban, elmondta, hogy sok helyi polgár és fiatal dolgozik a szőregi bekötőúton lévő hűtőházban. Közel van, így kerékpárral is hamar oda lehet érni.
Az ókéri híres gyógyfürdő épülete 1942-ben, fotó: ifj. Kabók István gyűjteményéből
A közélettel és az ókéri polgárok ügyes-bajos dolgaival a helyi közösség foglalkozik. Kaszper János az 1905-ben emelt épület adminisztrációs részlegén dolgozik, így közvetlenül is részt vesz a programok, projektumok megvalósításában. Kérésünkre elmondta, a szennyvízhálózatot kivéve a faluban jó az infrastruktúra, az utcák aszfaltozottak, teljesen kiépült az ivóvíz- és gázhálózat, a szennyvízhálózat viszont csak részben kész, de bíznak abban, hogy ez a kérdés is hamarosan megoldódik.
− Sokszor szembesülünk olyan problémával, hogy egy-egy ügyintézés (pl. a gázhálózatra történő csatlakozás) a hatalmas „papírmunka” miatt sokáig elhúzódik. Ezt szerintem minél előbb meg kell(ene) oldani, a határidőket és a dokumentációt pedig rövidíteni, illetve csökkenteni. A település mellett halad el a most épülő gyorsvasút, ezenkívül négy irányban is össze vagyunk kötve a környező városokkal, jó minőségű utaink vannak, itt van pár kilométerre az autópálya is. Mindez nagyon jó lehetőségeket kínál a falu további fejlődése szempontjából. Munkalehetőség is van, a fiataloknak is. Aki tud és akar dolgozni, az meg tud élni Ókéren – mondta Kaszper János.
A beszélgetésbe Hevér Attila is bekapcsolódott, aki gépkarbantartóként tartja el a családot. Szerinte a gyorsan változó világban nem tudunk eléggé odafigyelni a fiatalokra, ami részben már most, de pár év múlva alaposan visszaüt:
− Nem akarok mélyen visszanyúlni a múltba, de mi fiatal korunkban kapálni jártunk és folyamatosan dolgoztunk valamilyen fizikai munkát, ezáltal pedig megtanultuk, hogy az életben mindenért meg kell dolgozni. A mai globalizációs és digitális korszakban a fiatalok nem tanulnak meg rendesen dolgozni, pl. egy szöget sem tudnak a deszkába ütni. A másik fontos dolog: keveset törődünk azzal, hogy a gyerekek minél többet sportoljanak, azaz fizikailag aktívak, ezáltal pedig egészségesek legyenek. A sportolás ma drága hobbi lett, amit sok szülő nem engedhet meg a gyerekének, holott ez egy kis odafigyeléssel teljesen ingyenesen megoldható.
A kúlai születésű Hevér Éva 1974-ben férjhez ment és az év decemberében került Ókérre. Varrónőnek tanult, de miután mezőgazdaságban nőtt fel, 1975-től férjével ezt folytatták.
− Nagyon sokat dolgoztunk, akkoriban még működött a kendergyár, azzal is foglalkoztunk. A férfiak vágták (köztük a férjem is), az asszonyok áztatták a kendert, igen nehéz munka volt. Kiszácsról is hoztak kendert feldolgozásra, tehát a gyár igen sok munkás családnak biztosított megélhetést. Valamikor három téglagyár is volt a faluban, később már csak egy, de itt is sokan dolgoztak. Később már ciroktermesztéssel foglalkoztunk, amit Petrőcre szállítottunk, seprő készült belőle. Voltak kisebb jószágfarmok is, ide is kellett munkaerő. 1968/69-ben volt az ún. tagosítás – ezt azért jegyeztem meg, mert apósomék tanyán laktak, és ezt követően közelebb kerültek a faluhoz − a településen pedig 1973-ban kezdték el és 1974-ben fejezték be a városi vízvezeték-hálózat kiépítését. Akkor 42 km hosszan fektették le a csöveket, az első kutak mélysége 210 méter volt. Előtte a jószágot az udvarban lévő ásott kútból itattuk – sorolta Éva.
Közben rátértünk az ún. gyógyvizes sárgakútra, ami miatt Ókér a termálvizekben gazdag Vajdaság egyik állomásának számít. A kiváló minőségű, sárgás színű kénes vizet már a két világháború közötti időszakban is hasznosították, nőgyógyászati, reumatikus, emésztési stb. panaszok enyhítésére. A gyógyfürdő építésének kérdése 1927-ben vetődött fel először. Három évvel később 35 részvényes kérvényezte az épület megépítését, amire 1931 decemberében kapták meg az akkori hatóságok engedélyét. (Meg nem erősített források szerint a többéves huzavona egy, a sárgakút és az épület között álló, út menti kereszt lebontásának halogatása miatt történt, amire a pravoszláv egyház nem adott engedélyt). Miután felépült a fürdő, mögötte két évvel később gyógyvizes medencét is építettek és elkészült a teljes infrastruktúra, egészségügyi szakszolgálattal, panzióval, sportpályákkal.
− 1975-ben még működött a fürdő, de mi nem igazán jártunk oda. Kiszácsról viszont sokan jártak át, sok emberen segített a gyógyvíz. A nyolcvanas években több külföldi beruházó járt itt, megvizsgálták a vizet, szerettek volna új fürdőt és több kísérőobjektumot építeni, de nem jött össze a dolog. Azóta a sárgavíz a Jegricska folyócskába folyik, ami nagyon nagy kár, ugyanis ha lenne gyógyvizes medence, fellendülhetne a turizmus, és maradna valami az utókorra – magyarázta Hevér Éva.
Időközben egy csomó régi fotóval a kezében megérkezett ifj. Kabók István, és szóba került a falu lakosságának száma. Mindketten egyetértettek abban, hogy az elvándorlás ugyan nem szűnt meg, de városból is költöznek ki Ókérre, így az arányok az utóbbi évtizedekben nem igazán változnak, a faluban élők száma folyamatosan 4 ezer körül van.
„Az 1900-as évi népszámláláskor volt itt 4143 lélek 725 házban. Anyanyelv szerint 544 magyar, 2406 német, 51 tót, 14 kisorosz, 1127 szerb. Vallás szerint 522 római katolikus, 1118 görög-keleti, 2349. ág. evangélikus, 101 református stb.” (Borovszky, 1909). A faluban 1948-ban 4717, 1961-ben pedig 5212 polgár élt. Tíz évvel később a szám ismét csökkent, a 4859 polgár közül 3162 szerb, 641 montenegrói, 539 magyar, 124 ukrajnai, 57 magát jugoszlávnak valló polgárt jegyeztek. 2002-ben a 4371 lakos közül 3177 szerb és 306 magyar lakos élt itt. Ma a magyar polgárok száma 100–120 fő körül van.
Érdekességként megemlíthető, hogy 1971-ben Ókéren 1050 tévékészülék, valamint 1450 rádiókészülék volt, továbbá 190 személygépkocsit és közel 200 mezőgazdasági gépjárművet (traktort és pótkocsit) regisztráltak.
Tartalmas kulturális élet
Ókéren 1949-ben alakult meg az Ady Endre Magyar Művelődési Egyesület, székháza a főutcán lévő Magyar Otthon volt. Az egyesületen belül több csoport (színjátszók, szavalók, népzene, néptánccsoport stb.) működött. A kulturális élet „mozgatórugója” Hauk Juliska volt, aki amellett, hogy különböző színdarabokban szerepelt és előadásokat rendezett, énekelt és koreográfiával is foglalkozott. Az egyesület legaktívabb csoportja a tamburazenekar volt, a zenészek ugyanis minden egyes rendezvényen jelen voltak és gondoskodtak a vidám hangulatról.
A Falurossza című, 3 felvonásos előadás szereplői a Magyar Otthonban 1961-ben, fotó: ifj. Kabók István gyűjteményéből
− A ’60-as években az apám és anyám is sok színdarabban szerepelt. Apám szobafestő volt, amúgy gyönyörűen játszott hegedűn, a templomban pedig kántor volt. Anyám is nagyon sok előadásban fellépett, és csupa szép dolgokat meséltek azokról az időkről. A Magyar Otthonban szerveztek szinte mindent. Az előadásokat, a bálokat, a szilveszterezést és a különböző ünnepségeket is itt tartották. Az épületben tekepálya is működött, hétvégenként ide járt szórakozni az ókéri magyarság. A táncteremben nem volt szabad dohányozni, alkoholt sem bevinni, de ezek nélkül is boldogan szórakoztunk, fiatalként erre emlékszem. Pár év után arra hivatkoztak, hogy az épület rossz állapotban van, összedől, ezért bezárták. Onnantól nem volt hova járni, megszűntek a helyi magyar fiatalok szórakozási lehetőségei. A parókián többször szerveztek Katalin-bált, de ebben minden ki is merült – mesélte Kabók István.
A 76 éves Bársony Ilona tisztán emlékszik Hauk Juliskára, aki többek között őt is megtanította színészkedni, táncolni:
− A ’60-as években egymást érték a különböző rendezvények, nótaestek, színdarabok, szőlőbál, almabál, virslibál, az otthonban tanultuk meg a magyar néptáncot. Hirtelen nem tudok mindent felsorolni, de nagyon szép élet volt, tartalmas és vidám. Még most is magam előtt látom a színészeket és a zenészeket. A bálokba annak idején az anyukák kísérték a lányokat, figyelték, hogy ki-kivel táncol, manapság az ilyesmit el sem lehet képzelni. Juliska néni halálával lassan minden leállt és soha többé nem sikerült újraszerveződni – mondta Ilona.
Ókér főutcáján megállás nélkül dübörögnek a nyergesvontatók. Hordják a cukorrépát, a falu végén épülő felüljáróhoz pedig a zúzott követ. A közlekedést az őszi munkálatokat végző traktorok és kombájnok lassítják. Ettől függetlenül sikerül fotót készíteni minden fontosabb épületről, melyekről hiányolom a barokk és a szecesszió stílusjeleit. De ez már egy másik történet.
Nyitókép: A sárgakút, ahonnan a gyógyvíz a közeli folyócskába folyik, fotó: Paraczky László
