Főszerepben a Vasember

Vasember lettem – köszöntött rám nemrégiben a közösségi oldalakon egy kép, amelyen Ferenc Ágota színésznő pózolt párjával. Két-három kattintás, és már ki is nyomoztam az Extreme Man küldetés titkát: kiderült, hogy családjával aktívan sportolnak, és igen komoly eredményeket érnek el triatlonban. Fel sem ocsúdtam első ámulatomból, és már pörögtek is az emlékképek. A vörös hajú kislányról, aki szemlehunyva hajtotta fejét a kis hegedűjére, miközben az M-stúdió előcsarnokában lázasan készültünk a megmutatkozásra a népzenészpalánták egyik legnagyobb ünnepén. A Szólj, síp, szólj! vetélkedőn találkoztam ugyanis először Ágival. A merengés következő kockáján már egy tábor gálaestjét követő bulin hallom muzsikálni. A hegedűtok pedig még akkor is elkísérte, amikor késő éjszakába nyúló, elmélkedő beszélgetéseket folytatott a társaság az Újvidéki Színház művészklubjában.

Lehetetlen magáznom téged, hisz régóta ismerjük egymást: ifjabb korunkban a művészklubban éppen olyan gyakran találkoztunk, mint a népzenei rendezvényeken. Hogyan emlékszel vissza azokra az évekre?

– Kellemes érzés visszagondolni arra a korra. Olyan, mint amikor megérzed a tavasz illatát a télben. Úgy gondolom, olyan korban nőttem fel, ahol megtanultam küzdeni a démonokkal. Olyan környezetben, ahol harcolni is megtanultam velük. Más világ volt, más értékek. Más érdeklődés és más barátok. Életre tanított.
 

Mit adott neked az akadémia? Melyik volt az első olyan szereped, amelynek megformálása „beleégett a lelkedbe”?

– A színművészet mindig vonzott, olyan szabadságot adott, amelyet az akkori keretek között nem élhettem volna ki. Nekem pont a határok feszegetése kellett, önmagam keresése, megismerése, megértése és elfogadása. Minden szerep kedves volt. Maga a folyamat: megszeretni egy szerepet – ez teszi vonzóvá ezt a hivatást. Erre törekszem ma is, hol sikerrel és hol nem. Vannak próbafolyamatok, amelyekre szívesebben emlékszem. Szeretem, amikor kutathatok magamban, amikor valami új homályban kell megkeressem a fényt.  

A későbbiek folyamán is túlnyomórészt az Újvidéki Színház deszkáin láthattunk. Melyik szereped állt hozzád a legközelebb, és melyiket formáltad meg legnehezebben?

– Számomra fontos volt, hogy pont ez a színház adjon lehetőséget, hiszen itt nőttem fel, itt csöppentem bele a szakmába, itt szereztem tapasztalatot és a mai napig itt létezem. Voltak kellemes próbafolyamatok, voltak, ahol nehezen jött a végeredmény. Nekem mindig fontos volt, hogy feltöltődjek a színházban, hogy örömmel tudjam végezni a rám osztott feladatokat. Ha már nem erről szól, akkor nem különb egy gyári sormunkánál. Mondom ezt úgy, hogy teljesen megértem, ha valaki a gyártósort is örömmel csinálja, csak nekem nem hiszem, hogy menne...

Jelenleg az Antigoné – Be szép dolog puhára esni színdarabban csodálhat a közönség. Mit jelent számodra a taps? Mely elismerések állnak a legközelebb a szívedhez?

– Szeretek kísérletezni a színházban. Úgy gondolom, a színház az a hely, ahol ezt meg is tehetem. Ehhez egy olyan rendezőre van szükség, aki nagyon óvatosan és okosan tud vezetni egy színészt. Vannak határok, amiket gond nélkül átlép az ember, és vannak, amikhez szükséges egyfajta mély bizalom, ami vagy kialakul, vagy nem. Az Antigoné rendezője egy fiatal, útját kereső rendező, akiben még forr annak a vágya, hogy valami mást csináljon. Így született az Antigoné is: nem egy hagyományos, formákhoz ragaszkodó előadás, inkább ihlet a témára. Ami pedig a tapsot illeti… Minden közönség és minden taps más, ám mindig jóleső érzéssel tölt el. Maga a tisztelet a munkánk iránt. A csodálat a szemekben, az őszinte köszönöm.

A HEGEDŰS ÉS AZ IRONMAN

Ági hozzám hasonlóan szívesen emlékszik vissza azokra az évekre, amikor még aktívan jártuk a népzenei táborokat, muzsikáltunk a rendezvényeken. Egyben megegyezünk: aki egyszer népzenész, az az is marad.

Mivé alakult át az évek során a népzenész éned?

– Nem alakult át, az életem lett más. A népzene itt él a lelkemben. Még mindig megvan a hegedűm és arra vár, hogy elővegyem. Tudom, hogy lesz még rá alkalmam. Addig meg hallgatom. Hosszú futásaim kellemes partnere.

Közben édesanya is vagy. Hogyan tudtad egyeztetni az anyaságot a színházzal az évek során?

– A gyermekvállalás nem volt kérdés számomra. Tudtam, ahhoz, hogy kerek egész legyek, hozzátartozik az anyaság. Két fiam van: Csongor most 14 éves, Csanád pedig 11. Szerencsére olyan párom van, akivel mindent meg tudok beszélni: ő a gyermekeim apja, a férjem és egyben a legjobb barátom. Szerencsés vagyok, hogy megtaláltuk egymást ebben a világban.

Családod aktívan és sikeresen sportol is. Ebben találtátok meg a közös időtöltés lehetőségét?

– A gyermekeim pici koruk óta sportolnak, korán elkezdtek úszni, aztán jött a kerékpár és a futás. A triatlon lett a végső döntésük, de versenyeznek közúti kerékpáron, MTB-bicikliversenyeken, és különböző futásokon is. Ahogyan ők belefolytak ebbe a világba, a férjem és én is ott találtuk magunkat. Sokat edzünk közösen és motiváljuk egymást. A két fiú országos bajnok triatlonban, és több nemzetközi versenyen is jól szerepeltek már. Gyurka és én pedig az idén megcsináltuk az Ironman távot, ami 3,9 kilométernyi úszást, 180 kilométeres kerékpározást és 42 kilométer futást egyesít. Ezzel egy nagy vágyunkat teljesítettük.

CSALÁD ÉS ELKÖTELEZETTSÉG

Gyurka hivatalosan Borsi György névre hallgat: végzettsége szerint közlekedésmérnök. Magyarországon született, ott fejezte be a tanulmányait is, ezt követően pedig gyártásvezető logisztikusként dolgozott egy német cégnél, amely vasúti fékrendszerek gyártásával foglalkozott, majd a véletlen egy napon Szerbiába hozta...

Hogyan ismerkedtek meg Ágotával?

– Ágota még a Művészeti Akadémián tanult, amikor eljöttünk megnézni a Tanyaszínház egyik előadását. Úgy terveztük, hogy pár napot maradunk Szerbiában. Egyik szó jött a másik után, sokat beszélgettünk, nevettünk. A kapcsolatunk később komolyabbra fordult, és dönteni kellett, hogyan tovább. Így kerültem Szerbiába. Itt saját céget alapítottunk, amely sportruházat és sportfelszerelés előállításával és kereskedelmével foglalkozik.

Hogyan hangolták össze a mindennapjaikat, amikor a gyerekek kicsik voltak, és hogyan most?

– Az összehangolást soha nem éltük meg gondként. Sokat jelentenek a nagyszülők is, akik valóban kivették a részüket a gyermekek felügyeletéből. Emellett mi ketten is ügyesen manővereztünk, amikor a gyerekek kicsik voltak. Most valamivel könnyebb, hiszen a fiúk sok mindent egyedül csinálnak, elég önállók ahhoz, hogy boldoguljanak a hétköznapi életben.

Hogyan telik egy keddi nap a családban?

– A gyerekek kedden (is) iskolában vannak, Ágota és én dolgozunk. Ami közös ebben a napban, az a kerékpáredzés: keddenként mindig az van. Esténként – és ezt nem csak kedden – azért igyekszünk együtt vacsorázni, beszélgetni néhány szót a nappaliban. Áttárgyaljuk, kinek milyen volt a napja, tanácsot adunk egymásnak a holnaphoz, illetve átnézzük a tanultakat, ha erre szükség van.

Melyik a legkedvesebb élménye a feleségével, és melyik a gyermekekkel?

– Minden élmény kedves, amit négyen tapasztalunk. Sokat járunk hegyet mászni, olyankor mindig akadnak kedves pillanatok. Például gombászunk... Ezek apró örömök, de ezektől lesz életszagú a közös időtöltés. Amikor egyikünk sikert ér el, annak mindannyian őszintén tudunk örülni. Ezek is felemelő pillanatok.

Mit jelent Önnek a triatlon? Vannak-e határozott tervei a sport terén?

– Bizonyos kor fölött a triatlon már nem versenysport, inkább meditáció. Főként a gondolataimat rendszerezem, az érzelmeket kezelem, és amikor ez megvan, kikapcsolok, és jöhet a „flow”. Ez egy olyan tudatállapot, amit nem tudok semmi megfoghatóhoz hasonlítani: megnyugtató és pihentető még a hosszú távokon is. Számomra ez a legfontosabb a triatlonban. De belekóstoltunk a versenyzésbe is, aztán kiderül, mit hoz a jövő.

ÉLVEZNI ÉS CSÚCSRA TÖRNI!

A sport a gyermekek életében is központi szerepet játszik: saját bevallásuk szerint minél több határon túli versenyre szeretnének eljutni, akár triatlonra, akár biciklifutamokra. Olyannyira, hogy a legszebb élményeik is a kerékpározásokhoz kötődnek.

Csani, te melyik közös élményeteket emelnéd ki?

– Van egy kutyánk, Kormi, aki mindig elkísér bennünket a kirándulásainkra. Tavaly télen telelni is elvittük. Hosszú sétáink alatt mindig eljött az a pillanat, amikor – mintha bolondgombát evett volna – elkezdett rohanni, fel-le, le-fel, tele boldogsággal. Ezekre a pillanatokra a mai napig szívesen emlékszem.

Melyik eredményedre vagy legbüszkébb?

– Első lettem a kategóriámban az országos triatlon kupán, talán erre. De több kisebb versenyt is megnyertem. Mindegyikre büszke vagyok.

És te, Csongi, mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

– Tavaly a triatlon kupa nyertese voltam a saját kategóriámban, ugyanakkor büszke vagyok a Balkán-bajnokságon elért kilencedik helyezésemre is. A legutóbbi versenyen viszont abszolút első lettem: magam mögött hagytam a felnőtteket is. Apukám például második lett…

Vannak-e sportos terveid?

– Nagyképű lenne azt mondani, hogy az olimpia… De nagyon remélem, hogy a két év múlva esedékes junior olimpia megvalósulhat majd!

Erre azért jócskán rá kell dolgozni. Hogyan osztod be napjaidat, hogy az iskola mellett beleférjen a sport is?

– Amikor az ember triatlonozik, akkor okosan be kell osztania az idejét az iskola mellett. Nekem is és Csaninak is megvan az edzéstervünk. Most MTB biciklin gyakorolunk, mert országos versenyre készülünk, így nagyobb hangsúlyt fektetünk rá, ugyanakkor nem maradnak el a futás- és úszásedzések sem. Nálunk a sport nem kérdés, annak bele kell férnie a napjainkba. De mielőtt bárkiben felmerülne a kérdés, vannak pihenőnapok is, sőt barátkozni is marad szabadidőnk.

Számodra melyik az a nap, amelyikre legszívesebben emlékszel vissza?

– Nagyon régóta gyakorlom az egykerekezést. Ez egy MTB biciklis trükk, amikor az első kereket felkapjuk, és a hátsó keréken egyensúlyozva próbálunk minél tovább „talpon” maradni. Pár hónapja sikerült először. Az egy jó nap volt. Azóta, hogy ráéreztem, még többet gyakorolom. Most már sokáig tudok egy keréken manőverezni.

A család sport iránti rajongása példaértékű. Válaszaikat Ágota is megerősíti: kiemeli, hogy a testi-lelki épséget mindenek elé helyezik. Kérdésemre elmondja, hogy ha valami bántja, akkor elmegy futni. De ugyanezt teszi akkor is, ha örül. Vagy bicajozik. Mert ahogyan az Újvidéki Színház honlapján is vall magáról: „Biztos vagyok benne, hogy a testem a kenyerem, a hangom a víz, a lelkem pedig minden, ami az életem színházzá teszi”.