Ahol mindenki érti a másik nyelvét

Kucora település Torzsával (Savino Selo), Sóvéval (Ravno Selo), Ókérrel (Zmajevo) és Kiskérrel (Bačko Dobro Polje) területileg Verbászhoz tartozik. A 2002-es lakossági összeírás szerint a faluban 4663 polgár él, legtöbben a ruszinok (2200 fő, vagy 47,17%) vannak, szerbek (1808 fő, vagy 38,77%), a magyarok száma pedig 352 (7,54%) volt.

Mindössze nyolc kilométert kell autózni Verbászról délnyugati irányba, ahol egy nagyobb kanyar előtt háromnyelvű tábla jelzi, hogy megérkeztünk Kucorára. Az út bal oldalán temető van, később megtudom, hogy itt két görögkatolikus és egy görögkeleti temető található, a falu túloldalán, Torzsa felé pedig mintegy 2 hektáron van a római katolikus temető. Az utóbbi felé vesszük az irányt, bemegyünk, megnézzük a felújított stációkat és a kálváriakápolnát. Egy idős néni gereblyét és vödröt visz, tőle tudom meg, hogy a faluban még legalább 15 nemzetiség él békében és egyetértésben egymással, valamint azt is, hogy itt régebben mindenki értett ruszinul és magyarul is. Mára valamelyest változott a helyzet, ugyanis magyarul és ruszinul főleg otthon beszélgetnek az emberek, esetleg a templomban.

A gondozott temetőben kíváncsian fordulok a kálvária felé, a 14 stáció között messziről látszik a harangláb és a felújított kápolna. Utólag sikerült megtudni, hogy a kápolnát a szenttamásihoz hasonlóan kikezdte az idő vasfoga (felszívták a falak a nedvességet), ezért többször felújították, legutóbb 2019-ben.

A település nevét a Kalocsai Levéltárban talált és 1543-ban írt dokumentum említi először, 1590-ben pedig a török defterek 18 adóköteles családot jegyeztek Kuczorán. A lakosság száma a törökök kivonulása után jelentősen nőtt, a dokumentumok 1733-ban már 65 házról tesznek említést, a Habsburg uralom alatt németeket, ruszinokat, magyarokat és szlovákokat telepítettek ide. 1763-ba a bécsi Udvari Kamara megbízásából Északkelet-Magyarországról először 41, később pedig 42 ruszin család települt a faluba, akik a házhelyek mellé földet is kaptak. A betelepítés feltételeként az udvar meghatározta, hogy csakis ruszin nemzetiségű és görögkeleti vallású családok jöhetnek számításba.

A Bácskai−Nagy-csatorna partján fekvő falu központja felé haladva szembetűnők a háromnyelvű (szerb, ruszin és magyar) utcanévtáblák. A főutca széles, balról fehéredik az új ortodox templom. Itt megállok egy rövid időre. A járdán szembe jön egy idős ember, tolja a kerékpárt, megáll és hangosan rám köszön:

– Jó napot! Kicsit zavarba jövök, hogy ismeretlenül köszönnek egy olyan faluban, ahol soha nem jártam. Biztosan észrevette, hogy meglepődtem, és röviden elmondta, hogy Kucorán mindenki mindenkinek köszön. A fiatalok, idősek egyaránt. Igaz, ez a tiszteletre méltó szokás lassan kimegy divatból, a családokban továbbra is illedelemre nevelik a fiatalokat. Elmondta azt is, hogy a faluban négy felekezetnek van saját temploma: az ortodox mellett római katolikus, görögkeleti és evangélikus imaház is van.

A katolikus templom felé haladva láttam egy éttermet, egy cukrászdát (nagyon finom fagyit árulnak), több vegyesboltot, megnéztem a piacteret, a kétnyelvű (szerb és ruszin) általános iskolát, a plébániára igyekezve pedig kiderült, hogy éppen a Ruszin Nemzeti Tanács irodája előtt parkoltam. Folyamatosan kattog a fényképezőgép, miközben Anto Nedić, a „vendéglátóm” az 1859-ben épült római katolikus templom mellett álló korszerű plébánia épületébe invitál, ahol a helyi magyarokkal beszélgetünk. A téma: a település múltja és jelene.

A falu mindennapjairól szólva a 86 éves Igrački Amália elmondta, az egyik közeli tanyán éltek, de a háború alatt beköltöztek a faluba.

− A ruszinok mindig többen voltak, én is ruszin nyelven kezdtem el járni iskolába, de magyar nyelven fejeztem be az első négy osztályt. Az ötödik és a hatodik osztályt ismét ruszinul, de akkor már szerb nyelven is volt tanítás. A nagymamával minden vasárnap jártunk a templomba, ahol két szentmisét tartottak, 8 és 10 órakor. Mindkettőn sokan voltak. Elsőáldozó és bérmákozó is voltam. Férjemmel 1960-ban kerültünk össze, apósom férfiszabó volt, a férjem is az lett, később pedig én is megtanultam varrni, szóval sok kisiparos volt akkoriban a faluban, a munka mellett azonban mezőgazdasággal is foglalkoztunk. A templom mellett álló iskolát (itt volt a kántor lakása is) 1959-ben elvették az egyháztól és államosították, az épület a ’70-es években tönkrement és lebontották, helyére parókia épült. Ha jól emlékszem, akkor itt 1968-ig működött magyar nyelvű általános iskola, sokan egyszerűen magyar iskolának hívták. Fiatal koromban többedmagammal szerettünk színészkedni, a régi, második világháború előtt épült ún. Sokolana nevű otthonba jártunk, ahol a különböző ünnepi alkalmakra készítettünk egy-egy színdarabot. A Lúdas Matyi és a Sárga csikó darabokban szerepeltem, de vidékről is érkeztek társulatok, és minden magyar nyelvű előadás alkalmával telt ház volt. Két lányunk született, az első összevont tagozatokon magyarul tanult, de a második már csak az első osztályt fejezte be magyar nyelven, ugyanis a ’70-es évektől már csak ruszin és szerb nyelven lehetett tanulni.

Hromiš Cecília nyugalmazott pedagógus elmesélte, hogy édesanyja részéről minden felmenője magyar volt, az apai ág viszont ruszin. Ennek ellenére az apja is szépen beszélte a magyart és a családban főleg magyarul beszéltek. A településen akkoriban szinte mindenki beszélt ruszinul, magyarul, később szerbül is. Teljesen mindegy volt, hogy milyen nyelven társalognak, beszélgetnek, mindenki megértette a másikat.

− Zomborban befejeztem a tanítóképzőt, öt évig a szomszédos Torzsán szerbül, majd 1970-ben Kucorára kerültem, ahol ruszinul és szerbül tanítottam. A munka mellett befejeztem az akadémiát (orosz nyelvből diplomáztam), és 2001-ben vonultam nyugdíjba. Emlékszem, a ’70-es években először heti két alkalommal Újvidékről, később pedig Verbászról járt Kucorára egy kolléganő, aki magyarul tanított, de csupán néhány évig, mert a ’80-as évek elején diákok híján megszűnt a magyar osztály. Akkoriban két ruszin és egy szerb nyelvű tagozat működött, később ez az arány megfordult. Tulajdonképpen osztálytanítóként dolgoztam, de a ruszin és a szerb nyelvű osztályokban orosz nyelvet, helyettesítéskor pedig más tantárgyakat is tanítottam. Vallásos családból származom, gyermekként, később pedig főiskolásként is rendszeresen jártam templomba. Az akkori igazgató azt mondta, addig járhatok templomba, amíg el nem kezdek tanítani. Utána már nem volt szabad. A rendszerváltást követően 1996-tól jártam ismét templomba, ahol mindent értettem, de lassan elfelejtettem a magyar nyelvet, mert nem igazán volt kivel beszélgetni – mondta a nyugalmazott pedagógus.

Az ugyancsak pedagógiai főiskolát végzett, verbászi születésű Mezei Mária 1986 óta kántor Kucorán. Vallásos családból származik, öccse Fuderer László plébános.

− Kucorán akkoriban Lukić Sándor atya teljesített szolgálatot, aki súlyos beteg volt, és emiatt sok időt töltött a kamanci kórházban. Kántorként, amikor volt pénzem, akkor busszal, amikor nem, akkor pedig kerékpáron jártam át a misékre naponta Kucorára (8 km van a két település között – a szerző megjegyz.). 1989-ben itt mentem férjhez, így átköltöztem. Közben úgy alakult, hogy a ’90-es évek közepén adott volt a lehetőség egy itteni magyar óvodás csoport megnyitására, lett volna jelentkező is, de végül nem jött össze a dolog, így a következő nyolc évben Verbászon dolgoztam, mint óvónő. Ezt követően itt a faluban, később újra Verbászon kaptam munkát. Amikor idejöttem, csaknem 400 magyar család élt a faluban, mára 150–200-an maradtunk. Furcsa volt megszokni, hogy a kóruson az orgona körül általában férfiak énekeltek, az asszonyok pedig lent. Mára megfordult a helyzet, hiszen az idősebb férfiak elhaltak, a fiatalok pedig nem igazán járnak templomba. 2000-ben tizenkét taggal megalakítottuk az első templomi kórust, és már abban az évben a karácsonyi műsor keretében bemutatkoztunk. Később vidékre is hívtak bennünket, de az itteni hagyományos aratási ünnepségre is eljártunk. Innentől a kucorai Žetva (Aratás) Művelődési Egyesületnek a ruszin és a szerb csoportokon kívül magyar énekcsoportja is lett, a Durindón pedig már Aratás Művelődési Egyesület néven szerepeltünk. Felfigyeltek ránk, hiszen sokan nem tudják, hogy Kucorán magyarok is élnek, és azt sem, hogy a csoport fele ruszin, akik jól beszélik a magyar nyelvet. Sajnos, a kórus 2015-ben létszámcsökkenés miatt megszűnt – sorolta Mária.

Csordás Mária helybeli lakos szerint az ’50-es és ’60-as években gondtalan gyermekkoruk volt, a játékokat otthon készítették, játszani pedig sötétedésig az utcán szoktak. A gyerekek annak idején is imádták a dinnyét, igazi dinnyecsatákat szerveztek, szerették magukra ölteni a felnőttek ruháját, divatozást játszani stb.

− Az óvodába ruszin csoportba jártam, az iskolába viszont magyar osztályba írattak a szüleim, hogy megtanuljak tökéletesen magyarul írni és olvasni. Így az első négy osztályt magyarul végeztem, majd szerbül tanultam tovább. Mindig rendszeresen jártam a templomba. Nagylány koromban a ma már nem létező Ifjúsági Otthonba jártunk, ahol hétvégenként táncesteket szerveztek, a talpalávalót magyar és ruszin nyelven helyi zenekar biztosította. Ez mellett voltak nagyon jó színházi előadások is, a kucorai amatőr egyesület mellett sokszor vidékről is érkeztek színjátszók. Szép emlékek maradtak mindenről – fogalmazott Csordás Mária.

Hazafelé induláskor még egy fotót készítettünk a Mindenszentek tiszteletére felszentelt templomról, amelynek történetével bővebben a kucorai magyarokról szóló sorozat második részében foglalkozunk majd.

(Folytatjuk)