Mindazok, akik szeretik a sportot, szeretnek játszani, vetélkedni, ismerik Gundel Takács Gábor nevét. Többek között ő volt a magyarországi kommentátora az Eurovíziós Dalfesztiválnak, nevéhez köthetők a Játék határok nélkül, a Maradj talpon vagy az Áll az alku című televíziós játékok. A múlt év végén megjelent a 4000 lebilincselő kérdést tartalmazó Géniusz kvízkönyv című kiadványa is, amely az általa vezetett, nagy sikerű tévévetélkedő alapján készült. Segítségével bárki átélheti otthonában a játék izgalmait, próbára teheti saját tudását, vagy családdal, baráti társasággal vívhatja meg kvízpárbajait.
Gundel Takács Gábor nemrégiben Temerinben járt egy beszélgetős est vendégeként. Telt ház előtt beszélgetett Gyurik Attila moderátorral többek között a gyermekkoráról, arról, hogyan került be a sport világába és hogy milyen volt az első focimeccse.
A beszélgetés Gábor sikeres pályafutásával indult.
– Valójában én színésznek készültem, de nem jutottam be a Színművészetire. Nem azt mondták, hogy tehetségtelen vagyok, csak azt, hogy valami hiányzik, de nem tudták megmondani, hogy mi. Teljesen igazuk volt, mint ahogy ez később ki is derült. Ami hat évig nem sikerül, az már nem csak a szerencse dolga. Időközben viszont dolgoztam a televízióban, a sportosztályon. Ügyelő voltam. Ott pont ebben az időszakban jelent meg egy sportriporteri pályázat. Én meg úgy voltam vele, hogy kipróbálom. Ez az oldal viszont beindult, és nagyon gyorsan tudtam fejlődni. Később állt össze a fejemben, hogy a művészek és az újságírók igazából hasonlítanak, ugyanazok a késztetések vannak meg bennük. Az egyik egy igazi kíváncsiság azzal kapcsolatosan, hogy mi történik körülöttünk. A másik késztetés pedig az, hogy ezt jó volna másoknak megmutatni. Ezért mondják azt, hogy az újságírók és a művészek is történetmesélő emberek. Történeteket mesélünk el. Nemcsak egy színdarab lehet történet, hanem egy festmény, egy futballmeccs is, és az a jó újságíró, aki ezekben a cselekvésekben meglátja a történetet, az embereket, a stratégiát, a fordulatokat, és mindezt el is tudja mesélni, tehát át tudja adni – mondta Gundel Takács Gábor, aki a mai napig emlékszik az első focimérkőzésre, amit közvetített.
– Az első élő közvetítésem 1990-ben volt, egy Magyarország–Portugália meccs Békéscsabán. Elég emlékezetesre sikeredett. Annak idején természetesen nem volt internet, így nehéz volt információkat szerezni. A magyar csapatról még csak-csak, de a portugálról semmit nem tudtam. Az összes anyag, amit összeszedtem egy A4-es lapon elfért. Ilyenkor az ember abban bízik, hogy elkezdődik a meccs és majd történik valami. Úgy volt a menetrend, hogy öt perccel a meccs előtt kapcsolják a stadiont, és akkor öt percet kell beszélnem, majd pedig jönnek a csapatok. De mivel mindig közbejön valami, így jött a hír, hogy az előző műsor hamarabb véget ért, és tíz perccel hamarabb kapcsolnak az öt helyett. Az volt a baj, hogy letelt a tíz perc, el kellett volna kezdődnie a meccsnek, viszont nem jöttek a csapatok. Én az egy szem papíromról már mindent elmondtam, kétszer is. Aztán végül is egy kis csúszással megkezdődött a mérkőzés, én pedig azóta sem jövök zavarba, ha bármennyit is kell beszélnem, bármiről – mesélte, majd más nehézségekre is kitért.
– Egyszer, igaz, szakkommentátor segítségével, közvetítettem egy óra ködöt. Ez egy kerékpárverseny volt, de annyira köd volt, hogy nem tudtak felszállni a helikopterek, hogy mutassák a versenyt, valamint a motoros operatőrök sem tudtak megfelelően közvetíteni. Így az egyetlen dolog, amit közvetíteni lehetett, az a cél volt, de hát ott meg nem volt senki. A versenyzők valahol 150 kilométerre voltak onnan. Mi a szakkommentátorral beszélgettünk a kerékpározásról, ködről, esőről. Ez azért ritka, de egyébként mindent lehet közvetíteni. Mindenben meg lehet találni a történeteket. Mindenről eszedbe juthat valami. Erre jó felkészülni, mert bármikor megtörténhet, hogy félbeszakad egy meccs – hívta fel a figyelmet Gundel Takács Gábor, aki több olimpiai játékon is közvetített.
– Az első olimpián ökölvívást közvetítettem. Fantasztikus élmény volt az egész olimpia. Ez pár évvel volt a rendszerváltás után. Alapvetően változtatta meg a világhoz való hozzáállásom. Azt láttam, hogy a város tele van emberekkel a világ minden részéről, és ezek az emberek ugyanolyanok, mint mi. Szeretik a sportot, szeretnek szurkolni. Szépen, lassan leesett a tantusz, hogy a határok csak egy politika által kreált valamik, de egyébként egyformák vagyunk. Többek között azért is vagyok híve annak, hogy Magyarországon is rendezzenek olimpiát, mert akkor mindez eljönne hozzánk is. A mostani fiataloknak már nyilvánvalóan ez nem akkora kultúrsokk, mert ők már járják a világot. Ennek ellenére amikor az egész világ ott van egy helyen, az egy egészen különleges élmény – fejtette ki.
Gundel Takács Gábor az est második részében a kvízműsorokról is szót ejtett. Véleménye szerint egy ilyen játékot csakis korrekten lehet vezetni, nem megalázva senkit.
– Szokták mondani, hogy a média hatalom, mert képes manipulálni jó és rossz irányba is. Ezekben a vetélkedőkben a játékosok rám vannak bízva. Számomra az a legnagyobb siker, amikor egy játék után odajön valaki és azt mondja, hogy jól érezte magát, óriási élmény volt. Ezt az élményt ő hazaviszi magával. Természetesen vannak rossz játékosok is, kicsit butábbak vagy arrogánsabbak. Ha valaki buta, és én feltörlöm vele a padlót, kinevettetem a közönséggel, majd azt mondom, hogy viszontlátásra, az az ember másnap be fog menni a munkahelyére, és a háta mögött össze fognak nevetni. Ezt nem tehetem meg vele. Ha valaki buta, nem csinálhatok úgy, mintha nem lett volna buta, de nem alázhatom meg. Egy vetélkedős műsor akkor lesz jó, ha a játékosok jól érzik magukat, mert az átjön a képernyőn is. Fontos szempont ezeknél a műsoroknál, hogy mennyire játszhatóak otthon. Lényeges ugyanis, hogy a néző is tudjon játszani, fel tudja mérni saját tudását, felidézzen olyan dolgokat, amiket valaha tudott, illetve az is kiderül ilyenkor, hogy a kanapén ülő két ember között ki az okosabb. Nagyon érdekes, hogy ezeket a játékokat nem a játékosok miatt csináljuk, hanem a nézők miatt. Fontos, hogy a néző számára érthető legyen és követhető. Azt gondolom az új műsorunk, Az ugrás is ilyen lesz. Jók a visszajelzések a játékosok és az operatőrök részéről is. Bízunk benne, hogy egy sikeres játék lesz, viszont ez majd csak a nézők visszajelzései után dől el – emelte ki.
Nagyon sok ember lehetett kíváncsi arra, hogy a Maradj talpon! című műsorban hova estek a játékosok, a műsorvezető azonban most sem árulta el a titkot.
– Nem szoktuk elárulni, mint ahogy azt sem szoktuk elmondani, hogy az Áll az alkuban, ki volt az igazgató. Ezek nagyon érdekes műsorok, már rég nincs a Maradj talpon! Hét éve vége van, de még mindig felteszik a kérdést, hogy hova potyognak az emberek. Mi ezt Colombo felesége-effektusnak szoktuk nevezni, mert mindenki beszél róla, mindenki tudja, hogy van, de senki nem látta, hova esnek az emberek. Ez olyan, mint egy bűvésztrükk, ha elárulnánk a titkot, akkor elmúlna a varázs. Azt viszont el szabad mondani, hogy az adásokra rendesen fel kell készülni. Nagyon sok munka míg én felkészülök a kérdésekből, mielőtt bemegyek egy stúdióba. Érdekesek azok a műsorok, amelyekben három-négy válaszlehetőség közül kell választani. Egy jó kérdésíró ugyanis olyan rossz válaszokat ír, amelyek akár igazak is lehetnének. Nekem a rossz válaszoknak is utána kell néznem, hogy van-e összefüggés. E tekintetben nincsenek illúziók, az még nincs feltalálva, hogy hosszú távon sikeresek legyünk munka nélkül. Néha rutinból meg lehet úszni egy-egy szituációt, de hosszú távon sok munka, kitartás, alázat és fegyelem kell, és ez az élet bármelyik területére igaz – véli a műsorvezető, aki mindig is jó csapatjátékosnak tartotta magát.
– A televíziózás egy csapatjáték. Fiatalkoromban kézilabdáztam, így már akkor megtanultam, milyen csapatban játszani. Megtanultam egyfajta alázatot. Ahhoz, hogy eljussak odáig, hogy felmegyek a színpadra, egy csomó ember kell. Szerkesztők, rendező, operatőrök. Azt gondolom, hogy az ismertségnek az egyik legnagyobb csapdája, ha az ember elhiszi, hogy ő különb, mert őt megismerik az utcán, meg ott van az újságok címlapján. Én csak annyival vagyok különb, hogy az én munkám látszik a tévében. Az operatőrt, rendezőt nem látják, de én nélkülük nem létezem. Az ő tehetségük, szakmai tudásuk nélkül nem lehet jó műsort készíteni.
Annak ellenére, hogy Temerinben nem megszokottak az ilyen beszélgetős esték, a közönség hosszú tapssal jutalmazta a Gundel Takács Gábor által elmesélt történeteket. A nézőknek most alkalmuk volt megismerni a műsorvezető egy olyan közvetlen oldalát is, ami televízión keresztül nehezen jön át.
Nyitókép: Ótos András felvétele
