Az idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.
Nyugalmazott kolléganőnk, Miklós Valéria már akkor beleszeretett a Magyar Szó épületébe, amikor először lépett be oda. Azonnal azt kívánta, bárcsak egyszer itt dolgozhatna, ez a vágya pedig néhány hónappal később meg is valósult. Valéria mindig nagy örömmel végezte a munkáját, miközben szoros kapcsolatokat alakított ki kollégáival. Az évek során több munkakörben is bizonyított, miközben mindvégig hű maradt a Magyar Szóhoz.
Mikor és hogyan került a Magyar Szóhoz?
– Pontosan ötven éve fejeztem be a gimnáziumot, éppen most volt az osztálytalálkozónk. A vállalat egyik gépírónője gépelte a diplomamunkámat. Délután kellett behoznom a kéziratot. Ahogy jöttem fel a lépcsőn, körülnéztem. Gyönyörűnek tűnt számomra az épület, a lépcsőház, minden. Felsóhajtottam, hogy: Jaj, ha én egyszer itt dolgozhatnék! Ez 1974 májusában történt, 1975. február 10-én pedig már valóra is vált a kívánságom. Ez úgy történt, hogy nálunk otthon minden nap volt Magyar Szó, amit én is lapozgattam. Valóban nem maradt el egy nap sem. A családból valaki mindig biciklire ült, és elment megvenni az újságárusnál. Egyik nap megláttam benne egy pályázatot, hogy gyakornokot keresnek a Forumban. Megírtam életem első és egyetlen kérvényét, és sikerrel jártam. Pedig abban az időben nagyon nehéz volt munkát találni. A gimnázium után a kereskedelmi főiskolára iratkoztam. Úgy gondoltam, hogy majd a munka mellett játszva befejezem, ez azonban végül nem sikerült. Így hozta a sors. Én viszont boldogan elkezdtem dolgozni. Jó helyre kerültem, a likvidatúrára, ami fent volt a negyedik emeleten, a közszolgálati részlegen. Akkor ment nyugdíjba az akkori főnök, Kovács Gabi bácsi. A helyét Knežević Marianna vette át. Ő egy fantasztikus kolléganő volt, nagyon sokat tanultam tőle. Aranyos volt és megértő. Megtanított bennünket arra, hogy segítsük egymást a munkában, ne pedig egymás ellen dolgozzunk. Pozitív hangulatot teremtett az irodában, úgyhogy nagyon jól éreztük magunkat. Nem volt nagy iroda. Volt egy pénztáros, meg mi ketten.
Főnökként maga is mindig a jó hangulat megteremtésére törekedett (Archív felvétel)
Mik voltak a feladatai kezdőként?
– Első nap az volt a dolgom, hogy „V betűzzek”. Amikor hazaértem, kérdezte anyukám, hogy mit csináltam. Én pedig büszkén válaszoltam neki, hogy „V betűztem”. Ez azt jelentette, hogy a kezembe adtak egy csomó számlát, nekem pedig be kellett jelölnöm azokat, amelyekre már ki volt írva a virman, vagyis elszámolás. Jól elszórakoztam ezzel. Úgy volt, hogy a gyakornokságom egy évig fog tartani, de már hat hónap után megkaptam a rendes munkaviszony létesítésére vonatkozó szerződést. Nagyon boldog voltam. Jól éreztem magam a munkahelyemen, mindennap boldogan jöttem dolgozni. Úgy gondolom, ez az időszak volt a Magyar Szó fénykora. Rengeteg munkás volt, amikor kimentünk az udvarra, hallgattuk, ahogy zakatolnak a gépek, néztük, ahogy dolgoznak a nyomdában, a könyvosztályon pakolták a könyveket, a szerkesztőségben pedig óriási tumultus volt, szerkesztők, újságírók, gépírónők. Nagyon szép volt itt az élet. Én, ugye, a pénzügyi résszel foglalkoztam. Akkor még csak egy folyószámlánk volt, minden azon keresztül zajlott. Néhány évvel később ez megváltozott. Minden részlegnek külön folyószámlája lett, emiatt sokkal több lett a munkánk. Rengeteget dolgoztunk. Délután is bent kellett maradni. De hát fiatalok voltunk, lelkesen csináltuk, úgyhogy nem is esett annyira nehezünkre. Később átmentünk egy másik irodába, és vettek fel új munkásokat is. Körülbelül tíz évre rá átkerültem a lapterjesztőkhöz, ami eredetileg a Forum vállalat közszolgálati részlegéhez tartozott, de addigra különváltak.
Ugyanúgy a pénzügyi feladatokkal foglalkozott ezen a munkahelyen is?
– Igen, Heim János volt az igazgató abban az időben a lapterjesztőknél. Ő volt az, aki áthívott oda dolgozni. Ez nagyon nehéz munka volt. Itt voltunk az épületben, az udvarban volt az irodánk, de nem tartoztunk többé a vállalat közszolgálatához. Igazából ott is nagyon jó volt a hangulat, és a munkatársakkal is nagyszerű volt a viszonyom. Szerintem nekem az volt a szerencsém, hogy mindig remek emberek voltak körülöttem, és pozitív volt a légkör. Úgyhogy később, mikor főnök lettem, arra törekedtem, hogy jó hangulatot teremtsek. Ezt tulajdonképpen még az én főnökömtől, Mariannától tanultam meg, hogy mindig úgy alakítsuk ki körülöttünk a munka hangulatát, hogy az pozitív legyen, hogy jól érezzük magunkat.
Nagyon sok múlt azon, hogy a munkatársak megértették egymást (Archív felvétel)
Valéria nyugdíjba vonulásának emlékezetes pillanatai (Archív felvétel)
A pénzügyi részlegen, hogy élték meg az infláció időszakát?
– A háború és a bombázás idején még a lapterjesztőknél dolgoztam. Nehéz idők voltak ezek. Autóval szedték össze a pénzt az újságárusoktól, és kartondobozokba gyűjtve hozták az irodába. Azok az emberek, akik a raktárban dolgoztak, délután összeszedték, és reggelre már el volt készítve. Reggel fizettük be a pénzt, és vettük a cigarettát, hogy minél hamarabb átforgassuk az összegeket. Rengeteg csekk is volt, el sem tudom mondani, hogy mennyi. Volt egy fiatal kolléga, aki csak leült, és ütötte be őket sorban, de olyan rutinszerűen, mintha autót vezetne. Volt egy időszak, amikor egy másik céghez került a részleg, ezt nagyon nem szerettem. A lapterjesztőknél dolgoztam körülbelül tíz évet. Akkor ment el nyugdíjba Marianna, és megkérdezte tőlem, hogyha engem ajánlana a likvidatúra főnökének, akkor visszajönnék-e a Magyar Szóba. A legnagyobb örömmel mondtam igent, és végre visszakerültem a szeretett épületbe és munkahelyre.
Milyen volt a visszatérés?
– A likvidatúra főnökeként dolgoztam egészen a Forum átszervezéséig. Azután pedig lekerültem a hirdetőosztályra. Akkor egyébként nagyon sokan munka nélkül maradtak, de én szerencsére nem, csak átkerültem egy másik munkahelyre. Az első reggel, amikor bementem a hirdetőosztályra dolgozni, nagyon szépen fogadtak, úgyhogy lassan ott is megtaláltam a helyemet, beilleszkedtem. Pedig abban az időben még e-mailt sem tudtam írni, nem volt rá szükségem. Korábban mindenhol kész programokban dolgoztam. A kollégáimtól sokat tanultam a számítógép kezelését illetően. Először a számlákat csináltam a hirdetőosztálynak, majd sok mást is megtanultam. Később, amikor Kazi István elment nyugdíjba, én lettem a hirdetőosztály főnöke. Erről a pozícióról mentem nyugdíjba is.
Itt mi volt a feladata?
– Rengeteg hirdetés volt az újságban, és természetesen a gyászjelentéseket is le kellett hozni. Minden egy irodában történt, a hirdetés felvételétől egészen a tördelésig. Az egész mellékletet mindössze 3-4 ember csinálta.
Sokszor említi a jó hangulatot. Milyen emlékei vannak még a munkatársairól?
– Sokat ünnepeltünk, például nőnapon nagy dínomdánomot tartottunk. A negyedik emeleten még táncoltunk is, és az igazgató aggódva mondta, vigyázzunk, nehogy leszakadjon a plafon. Tényleg csak jót tudok mondani a Magyar Szóról, csupa szeretettel gondolok vissza az itt eltöltött évekre. Kezdve azzal, hogy teljesült a vágyam, hogy ebben az épületben dolgozhattam, több évtizeden át. Nagyon jó emberek jöttek itt össze, és ezért volt mindig nagyszerű a hangulat. Minden azon múlt, hogy megvolt az egymás közötti megértés, jóakarat. Persze mindenkinek vannak rossz pillanatai, de azokat nem szabad magunkra venni, és később ezekbe belekötni. A vállalatban működött a klub és a konyha is, ahol nagyon finomakat ettünk. Az étterembe közösen jártunk le reggelizni. Néha tízen is egyszerre, összeraktunk két asztalt, és együtt reggeliztünk, nevettünk, viccelődtünk, utána ment mindenki tovább dolgozni. Nagyon jól főztek. Volt, hogy a férjemmel is idejártunk ebédelni vagy vacsorázni. Úgyhogy főznöm sem kellett otthon, mert itt apró pénzért tudtunk enni. A mai napig emlékszem Etelka néni rétesére, amelynek ő csinálta a tésztáját is. Most látom, hogy szép lift is van az épületben. Azzal jöttem fel az interjúra, és nem azokon a lépcsőkön, amelyek annak idején, 1974-ben annyira megtetszettek. Látom, hogy nagy felújítási munkálatok vannak. Remélem ugyanolyan szép lesz az épület, mint anno, amikor én beleszerettem!
Szokta még olvasni a Magyar Szót?
– Persze. Először mindig a hirdetéseket nézem meg, aztán átlapozom az egészet. Még mindig a Magyar Szó a kedvenc lapunk!
Nyitókép: Miklós Valéria (Dávid Csilla felvétele)
