„… De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”

2024-et írunk. A világ különböző részein háborúk dúlnak. Oroszország már második éve harcol Ukrajnával, mindeközben civilek vesztik életüket, ártatlanul. A haláluk oka, hogy csupán rossz helyen voltak rossz időben. Az utcáról hurcolják el az ukrán katonaköteles férfiakat, a vőlegényeket, férjeket és édesapákat, akaratuk ellenére. Lehet, csak a boltba indult kislányával, de a járdáról autóba tuszkolva a bázison köt ki. Izrael a Hamász ellen küzd. Szintén ártatlanok vesztik életüket vagy válnak túszokká. Európai országok vitáznak arról, hogy kiket kell és kiket nem fegyverekkel támogatni és kiket szankcionálni. Belgrád és Priština viszonya sem javul, sőt. Szinte forr a levegő Koszovó körül. Az államfő sem derűlátó. Emlegeti az egyre rosszabb és nehezebb időket. Volt egy nyolc éven át tartó erőszakos, illegális migránsáradat is, nők megerőszakolása, emberek meggyilkolása, lövöldözés Horgos központjában, egy óvodaépület előtt. És volt egyszer egy 1999 az egykori Jugoszláviában, a mai Szerbiában. A NATO-bombázások. Ez nem is olyan rég volt. Két világháborút is megélt és kiváltott az emberiség, mégsem tanultunk belőle semmit. Mibe kapaszkodhat a közember, mi adhat reményt, hogy ne essen depresszióba, hogy ne azon gondolkodjon szüntelen, hogy mi lesz, ha a közvetlen közelében ismét kitör egy háború? Hogyan védheti meg ép eszét és lelkét? Vajon a hit segíthet? Vajon van egy mentsvár, ha már kézzelfoghatót nem tehetünk? Egy szabadkai hívő embert, egyházi kórusvezetőt, Kecskés Istvánt kérdeztem a hitről, Istenről, az ő hitéről. Ha másba nem, kapaszkodhatunk-e ebbe egy háborús, vagy háború közeli időszakban?

Hol volt 1999. március 24-én? Emlékszik még rá? Tizenéves fiatal fiú volt akkor, ha jól gondolom. Mit értett meg akkor az egészből, érte veszteség az ezt követő 78 napban?
– Moholon nőttem fel, keresztény hívő családban, és hála istennek a 90-es évek háborús borzalmai nem érintettek személyesen. A szüleim nem voltak aggódósak, falun is laktunk, nem kellett óvóhelyre mennünk, amikor a szirénák szóltak, végeztük nyugodtan a dolgunkat. 1999-ben elsős középiskolás voltam, és ahogy az iskola elmaradt március végétől, anyukám kezdeményezésére egy kamarakórust hoztunk létre, nővéremmel, öcsémmel és még két másik falubeli lánnyal. (Megjegyzem, Fehér Nóra volt az egyik, aki 9 évesen a legkisebb volt közöttünk, később pedig énekesnő lett.) Isten nagyságáról énekeltünk, a templomban, táborokban vagy ahova meghívtak minket. Mivel ráértem, tavasszal többször kimentem apukámmal a szántóföldekre dolgozni, és közben sokat beszélgettünk Istenről, hitről, bibliai szövegekről. Számomra értékesen és békésen telt az a 78 nap. Ami engem korlátozott azokban az években, az az volt, hogy nem igen mentünk kirándulni, sem tengerre, sem Európába, vagy a határátlépés nehézségei vagy anyagi szűkölködés miatt. Sajnáltam kicsit, de elfogadtam.

Manapság, mondhatni, a háború küszöbén állunk ismét. A világban már háborúznak, Ukrajna, Izrael már komoly harctér. És forr a levegő Koszovó körül is. Az sem segít, hogy az ország első embere olyan mondatokat ejt el, hogy a következő hónapok csak rosszabbak lesznek. Ön ‘99-után, egy NATO-bombázás után hogyan gondol erre?
– Megvallom, 1999-ben épp lázadó fiatalként pár hónapig részt vettem az OTPOR kormányellenes mozgalomban, fekete öklöket festettünk a falra. Gyerek voltam még, és előjött bennem az, hogy a politikai vezetés jelentősen felelős az életünkben tapasztalt nehézségekért, hiszen más európai országokban mennyivel több a lehetőség, jobbak az életkörülmények. Apukám viszont intett arra, hogy ne vegyek részt ebben, mert az ilyen jellegű lázadás nem segít a helyzeten. Évek kellettek, mire ezt megértettem, talán 25 év után, ma sokkal spirituálisabban látom a világ eseményeit és összefüggéseit. Ma már nem hibáztatok senkit magamon kívül. De az is igaz, hogy próbálok úgy is élni, hogy kevésbé függjek a rendszertől, és ne onnan várjam a segítséget. Éreztem legbelül, hogy vissza fog jönni a háborús világ. A nyugati világ az Isten törvényeitől eltávolodó utat jár, lelkileg önpusztító, aminek következménye az, hogy végül fizikailag is önpusztítóvá válik. Az ember legbelül megérti, hogy ez nem maradhat fent, sem ez a pazarlás, sem ez a természetellenes életmód, sem ez az élvezethajhász mámor. Ha pedig összeomlik, akkor az válságok és háborús helyzetek sorát indítja el. Ma már erről szakemberek beszélnek, hiszen számokban kimutatható az erkölcsi és értelmi hanyatlás.

Lehet a hit egy kapaszkodó háborús, vagy háború közeli helyzetben?
– A külső háború a belső háború következménye és tükörképe. Akiben ott van az élő hit, olyan békessége van, hogy még a válság idején sem veszti el ezt az állapotot. Akiben nincs belül béke, ott dúl a háború, vádaskodás, elégedetlenség, annak ez előbb-utóbb az életében és a kapcsolataiban is megjelenik. A népek, ahogy lassan elhagyták a törvénytiszteletet, a szeretetgyakorlást a családi kötelékekben, lelkileg elkorcsosultak és egyre több lett a békétlenség is. Ennek eredménye az, hogy a világ háborús korszaka visszatért. A legtöbb, amit tehetünk, hogy a belső békét és hálát építjük. Legyünk hálásak Istennek, az életért, a kegyelmi időért, hogy van még lehetőségünk megismerni magunkat, szeretetet tanulni és fejlődni. Ha ilyen hálás emberekké válunk, akkor mindig egy sziget leszünk, ahova a háború nem tud betörni. Így megvédhetjük a családunkat, a közösségeinket.

Grdelicánál lebombáztak a NATO egységei egy utasszállító vonatot. Tisztázatlan az áldozatok pontos száma, de hivatalosan 15-en vesztették életüket, köztük egy hatéves kisfiú. Azóta minden év április 12-én délben a vasúti híd melletti emlékmű közelében lelassulnak a vonatok, hogy ne fojtsák el az elhunyt utasok és a két vasutas hozzátartozóinak imáit. Ön hogyan véli, hogyan segíthet az ima a hozzátartozóknak?
– Amikor valakiért imádkozunk, akkor egy titkos lelki síkon részt vállalunk az ő életéből. Tudatosítjuk ezt, mert az ima után jövő próbatételek összefüggésben vannak az adott imaszándékkal. Ha jól kiálljuk a próbát, akkor tudunk segíteni igazán. Lehet ezt böjttel is támogatni, akkor általában könnyebb felismerni és kivédeni a kísértést. A külső történések, amelyek mélyen érintenek minket, szimbólumokban és képekben beszélnek hozzánk… Ha felismerjük a saját életünkben, hogy mi hányszor hány embert „lebombázunk” a terheinkkel, a vádjainkkal, a panaszainkkal, akkor ezeket megbánva, és törekedve az ellentétére, sokat tudunk gyógyulni és gyógyítani a bombázások hatásain is.

Ön hívő ember. Pontosan miben hisz?
– Hiszem, hogy Jézus Krisztus, Isten fia, az elbukott ember megváltója, és Ő az igazság. A mai időkre ráillik egy kérdés, Lukács evangéliumából: „… De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” Isten atyai gondoskodásába vetett hitből van hiány. Ha az ember hiszi, hogy Isten gondoskodik róla, és csak annyi rosszat enged meg az életében, amennyi szükségeltetik ahhoz, hogy felismerje a saját tévedéseit, akkor nincs miért aggódnia. A jó szülő is csak annyi büntetést ad a gyerekének, amely arra elég, hogy jobb belátásra térjen – de ha hallgat a szóra, akkor nincs szükség keményebb korlátra. Én hiszem, ha a mai ember hallgatna Isten szavára, nem lenne se háború, se betegség, se válság – itt lenne közöttünk a mennyország. Persze, ahhoz alázat kell, hogy az ember elismerje, hogy a bajok, a betegségek a saját tévelygései és életellenes viselkedésének a következménye. Ezért inkább kitalál minden magyarázatot, és hibáztat minden mást (például egy vírust), csak ne kelljen szembenéznie magával. Ilyenek vagyunk, innen indulunk.

Többen úgy vélik, hogy elég az, ha eljárunk templomba és napi szinten otthon is imádkozunk. Ez segíthet? Csak ennyi lenne? Ott lenni egy szentmisén és imádkozni?
– Talán sokszor rosszul imádkozunk, és aztán az ima pozitív hatásából is kiábrándulunk. Mindig csak kérünk, de nem hallgatunk. Pedig Jézus többször arra hívta fel a figyelmet, hogy Ő az Ő Atyjának akaratát teszi, és azt mondja, amit az Ő Atyja világosít meg neki. Mi pedig úgy akarunk élni, hogy a saját akaratunkat próbáljuk érvényesíteni. Ezért mindig csak kérünk az imában, esetleg megköszönjük, ami kaptunk. Sokszor olyanok vagyunk, mint egy gyermek, aki mindig csak fagyit kér, és nem hallgatja meg a szülő értelmes válaszát. Elmarad az, hogy meg is hallgassuk Istent. Ezért úgy imádkozzunk, hogy Ő beszéljen hozzánk, és az Ő akarata legyen meg. Ehhez elsősorban alázat és engedelmesség kell, de kell hozzá a nyugalom és békesség is, hiszen csak akkor tudjuk meghallani, megérteni az Ő szavát. Ha valaki nem hallja Isten hangját, akkor tartson média, kütyü vagy beszéd böjtöt. Azt tudom javasolni minden hívő embernek, hogy tartozzon egy közösséghez, imádkozzon velük is, és imádkozzon a saját családjával együtt is mindennap. Tanulmányozza a szent írásokat. Amikor pedig valaki kap valami személyeset a Szentlélektől, akkor nagyon ragaszkodjon Jézus tanításához és bízza Rá a vezetést – onnantól nem a sablonokat kell követnie, hanem a Lélek finom hangját.

A halálfélelem egyébként is mindenkiben ott rejtőzik. Háborús közegben pedig felerősödhet. Hogyan lehet túllépni a halálfélelmen? Akkor is sokakban ez benne van, még ha ott is lebeg előttük, hogy létezik mennyország és persze pokol is.
– Amikor egy ötéves kislánynak beszélünk arról, hogy majd férjhez kell mennie és az mivel jár, lehet hogy megijed, fél vagy megrémül – mert nem érti még, nem érett hozzá, és a férjét sem ismeri. A legtöbb ember így viszonyul Istenhez, lelkileg éretlen, nem ismeri Istent, nincs vele kapcsolata, nem vágyódik Hozzá, nem várja Krisztussal, a Vőlegénnyel a találkozót. Az átlagembernek a mennyországról hiányos a tudása és tévképzetei vannak – erről valamiért keveset hallottunk, tanultunk. Azt, akit nem ismerünk, nem is akarunk vele találkozni, vagy azt a helyet, amiről nem tudjuk, hogy milyen, nem vágyódunk oda. Ez természetes reakció. Ahhoz, hogy lelkileg felnőttekké váljunk, felelősséget kell vállalni a tetteinkért lelkileg is, ami egyrészt azt jelenti, hogy meg kell ismerni Isten törvényeit és Jézus szeretet-tanítását. Azt is jelenti, hogy Isten vezetésével egy önismereti utat kell bejárni, és megtanulni az önfeláldozó szeretetet. Kérni kell, hogy mutassa meg a gyengeségeinket, hogy azokon dolgozzunk, és az erősségeinket, hogy azokkal szolgáljunk. Kérni kell a bölcsességet, hogy jó döntéseket hozzunk meg az életben. Ha ezen az úton járunk, akkor a jutalmunk egy békesség, egy hit, amely a válságos helyzetben sem hagy el bennünket. Így nem félünk a haláltól, mert tudjuk, hogy az akkor jön el, amikor ideje van, és jó lesz a folytatás.

Jobbá lehetne tenni a világot? Az embereket? Hittel? Allah, Buddha, Isten…, lényegtelen…A hit mennyire lehet sorsfordító?
– Jézus azt mondta, az a legnagyobb szeretet, amikor valaki a saját életét áldozza a másikért. Ha ezt valaki Allah vagy Buddha nevében teszi, attól még ugyanaz a szeretet. Az már más kérdés, hogy melyik mit tanított a szeretetről, és mennyire hatásosan jut el az emberekig. Tudjuk, hogy Jézus nevében is, és Allah nevében, és ezektől függetlenül is gyilkoltak. Ne a szavakat és neveket nézzük, hanem a lényeget lássuk! Ne azt nézzük, hogy valaki mit vall a szájával, hanem hogy mennyire tölti be a szeretet parancsolatot! Sorsfordító lehet az, amikor valaki megtér, és ezt a csodát Isten viszi végbe az emberekben, de sokféle módon. Mi legyünk résen, mert Jézus jön és zörget majd az ajtónkon. Akkor ne aludjunk, hanem nyissuk ki Neki az ajtót, és ragadjuk meg az alkalmat, hogy megismerjük Őt, és kövessük Őt. Az önfeláldozó Krisztusi szeretet teheti jobbá a világot.

Egyházi kórust vezető személyként hogyan látja, a gyerekek hogyan fogadják a vallás tanításait, tényleg hisznek, vagy csak eljárnak a misékre és hittanra, mert kötelező? Jelent nekik valamit az elsőáldozás, a bérmálás? Vagy ezek csak események, amiknek meg kell történniük? A mai szülők már kevésbé gyakorolják a vallásukat az tény, szerintem. De kevésbé hisznek is? Ebből fakad az, hogy a következő és következő generációk távolodnak a vallástól és nem is hisznek?
– A gyerekek olyanok, mint a fák, el kell őket ültetni, meg kell locsolni, metszeni, gondozni,  gyümölcsöt azonban csak évek után hoznak. Látszólag sokszor a vallásnak és hittanóráknak nincs semmi haszna. De több olyan személlyel is találkoztam életemben, akik felnőttként megtértek, és szinte mindegyik járt templomba gyerekkorában. Legyünk türelmesek, ugyanakkor következetesek a gyerekek felé! A legfontosabb az, hogy lássák azt, hogy mi azért vagyunk boldogok, azért vagyunk egészségesek, azért nem félünk, azért tudunk megbocsátani és bocsánatot kérni, mert hiszünk Istenben és táplálkozunk belőle. Ha valaki ezt nem tudja megtenni, akkor hiába papol a gyerekeknek erről, vagy hiába próbál jó szülő lenni. Ugyanez igaz a házasságra, a munkára és másra is. Ha a gyerek boldogtalan házasságot lát otthon, akkor miért vágyódna ő is arra? A szülő törekedjen elsősorban arra, hogy mennyországot építsen a saját lelkében, a családban és akkor a gyerek is ezt megtanulja, mire felnő. Én a saját gyerekeimre nem erőltetem az imát, ám kiskoruk óta tanítom őket erre. Minden este meg van adva a lehetőség, hogy megbeszéljük a problémákat, vágyakat, terveket, és hogy imádkozzanak ezekért. Engedékenyebb szülő vagyok, ám amikor a rossznak rossz vagy a jónak jó a következménye, akkor mindig próbálom az összefüggéseket láthatóvá tenni számukra. A szülőség egy nehéz kihívás, az ember élete végéig tanulja, és csak akkor jön rá, hogy mindent lehetett volna jobban csinálni. Legyünk türelmesek magunkkal szemben is!

Ön szerint miben hisznek most a fiatalok? Mi az, ami megmaradt, és mi az, amiben kételkednek?
– Nagy a zűrzavar az emberek fejében, és így a fiatalok fejében is. A kételkedés nem rossz, főleg a mai világban, mert jó, ha az ember meggyőződik arról, amiben hisz, hiszen annyi hamis információ ér bennünket. Ha a Bibliára úgy tekintünk, mint egy receptre, akkor azt nem úgy kell elhinni, hogy az ember nem próbálja ki, nem kóstolja meg. Tehát együtt főzzük meg és kóstoljuk meg a fiatalokkal, a gyerekeinkkel. Akkor majd nem kételkednek benne. Mondok egy példát. Az iskolában a fiam összeveszett egy barátjával, és emiatt bánatos lett. Én meghallgattam, majd azt kértem, hogy imádkozzunk közösen a barátért, és másnap gondoljon rá szeretettel, mondjon neki valami pozitívat, esetleg vigyen neki valami apró ajándékot. Ezt megtette, és látta, hogy újra helyreáll a béke. Működött a recept, hiteles lett számára. Lehet, hogy nem elsőre, de nem kell feladni, a sütés sem sikerül mindig elsőre.

A tízparancsolat kimondja, ne ölj! Mit tenne, ha kitörne egy háború Szerbiában, és Önt is elvinnék katonának, a harctérre, harcolni Szerbiáért, ráadásul magyarként?
– Nézzük meg, azok a katonák, akik most Ukrajnában egyik vagy másik oldalon harcolnak és meghalnak! Melyik nép érdekében áldozzák az életüket? A mai háborúk talán nem a népek érdekében folynak, hanem nagyhatalmi, üzleti és politikai érdekek végett. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ki akarná az életét áldozni ezekért a nagyhatalmi érdekekért. Sajnos a politika ezzel még nem nézett szembe. Ha mégis háborúba kellene mennem, akkor elfogadnám azt Isten kezéből, mert hiszem, hogy ott is lenne olyan helyzet, amelyből jobban megismerhetem magam és lennének olyan embereket, akiknek tanúságot kell tegyek a hitemről, Istenről. Persze kérném, ha lehet, hogy ne fogjak fegyvert, hanem inkább a betegellátásban vagy más részlegen szolgáljak. De abban is bízom, hogy ha az ember már lelki életet él, akkor lelki harcokat is kell, hogy vívjon. Hiszen a „test nem használ semmit, a lélek az, ami megelevenít”. Az Újszövetség lényegében ezt a minőségi ugrást hozta, hogy már nem fizikailag kell legyőzni az ellenséget, hanem belül, lelkileg kell a belső fenevadat leküzdeni. Reménykedem, hogy ez rám is igaz, tehát Isten nem helyez olyan helyzetbe, hogy fizikai harcokat kelljen vívnom.

Öt fiúgyermek édesapja. Ők most még kicsik, fiatalok. De mit tenne, ha már katonaköteles korban lennének a fiai, és kitörne egy háború az országban?
– Vajon az őskeresztények felvették-e a harcot az őket bebörtönöző és kivégző katonákkal szemben? Vajon a mártírok a mártírhaláluk előtt kardot rántottak-e az ellenségükkel szemben? Egyáltalán nem. Jézus sem rántott kardot, tehát ha Őt követjük, akkor nekünk sem kell. De a fiaimat is úgy nevelem, hogy akárhova kerülnek az életben, ott a szeretetet gyakorolják, a türelmet, a megbocsátást és tegyenek tanúságot arról, amit Istentől kaptak. Ha háborúba keverednének, akkor imádkoznék értük, hogy ezt a kihívást teljesíteni tudják. Az egész élet egy harc, mindenképp próbák elé lesznek ők is állítva, akármilyen világ jön. Hiszem, hogy élet és halál felett Isten az Úr, és hiszem, hogy elsősorban a lelkük táplálásáért leszek felelősségre vonva, nem a fizikai táplálásukért. Egy háború esetén, ha Isten azt mondja, hogy költözzünk el, akkor elköltöznék a családdal, ha pedig azt, hogy maradjunk, akkor megpróbálnék az utolsó lehetőségig maradni és szolgálni. Én ide születtem, vajdasági magyarként, mi okom van feltételezni, hogy máshol van a hivatásom? A mennyország nem egy hely, hanem egy állapot.