Koncert a bolt előtt

Hétéves kora óta hegedül. Hangszerével bejárta Európát. Nemzetközi repertoárját bárki megirigyelhetné. A húrjaival és a mindenkori közönségével is érzéssel bánik. Ő Verebes Gyula hegedűművész, zeneoktató.

A felvezetőből egy sikeres életút sejlik fel. Gyula bácsi esetében azonban a világot jelentő deszka már évek óta egy szabadkai bevásárlóközpont előtti bejárat, a város központjában. Télen pedig a szűkös belépő, amely az üzletközponthoz vezet.

– Az igazat megvallva, a műtéteim után nem igazán lett volna szabad játszanom, de valahogy hiányzott a hegedűm – meséli.
Nyíltan beszél arról, hogy veseműtéten esett át évekkel ezelőtt, amiatt kellett felhagynia akkor a zenéléssel. Az is igaz, hogy úgy érzi, nem igazán mutatkozott igény, hogy éttermekben alkalmazzák.
– Azt mondták többször, hogy a különböző jogdíjak, adók és százalékok okán nem fizetődik ki nekik, hogy alkalmazzanak. Néha napján ugyan hívtak, de abból nem igazán lehetett megélni.
Azokra az időkre emlékszik szívesen, amikor a legtöbb helyről kiszűrődött az élő zene, az igazi muzsika hangja. Szerényen mesél. Első találkozásunkkor azt is csak úgy félve mondta, hogy igazából azért van az utcán, mert az az időskori juttatás, amit kap, még a húszezer dinárt sem éri el. A tizennyolcat is alig. Bejelentetlen évek, a betegség, a sok kihagyás a felépülés miatt… Felesége elhunyt már rég. Van élettársa, de ő is hasonló körülmények között tengődik, mert ugye ezt életnek csak jóindulattal lehet nevezni. Mindennap reggel fél nyolc körül kezdi a „műszakot”, majd valamikor fél tizenkettő vagy délután egy körül kezd összepakolni.

– Az egyik bolt vezetője megengedte, hogy itt, egy tárolóban hagyhassam a hangszerem. Hidegben is kijövök. Mínuszokban is. Igaz, akkor várnom kell, mire bejáródnak az ujjaim. Be kell őket melegíteni. A szívemmel is volt probléma. Volt, hogy nem igazán tudtam a vonómat kellő magasságba emelni, mert egyszerűen nem volt erőm, de jöttem. Ültem a hegedű mellett, és melegítettem, mozgattam a kezeimet. Végeztem gyakorlatokat, amelyeket a háziorvosom javasolt.
Ilyenkor abban bízik, hogy megszánja az, aki ismeri, és aki tudja, hogy milyen varázslat rejlik az ujjaiban. Reméli, hogy így is kaphat egy kicsit, amivel kiegészítheti a nyugdíját. Amikor először hallottam, akkor egy kis francia dallamot húzott egymás után többször. Több járókelő meg is jegyzete, hogy biztos felakadt a lemez, nem is tud mást. Aztán, amikor megelégelte mindezt, akkor előadta a Kék Duna keringőt. Ott voltam, és jómagam is csak ámultam. A taps nem maradt el. Aznap is eléggé hideg volt. Korántsem játékra alkalmas idő, Gyula bácsi mégis megmutatta mindenkinek. Csak azért is… Aztán a Vén budai hársát húzta.
A környező fák lombjain is elpihent a szél, mint a dalban, ő pedig most azért húzta, hogy kissé átmelegedjen, amennyire lehet. Nem egyszerű ugyanis nap-nap után egy kis sámlin elvarázsolni a járókelőket. Azt, aki veszi a fáradságot, hogy ha csak egy pár pillanatra is, de megálljon, és élvezze a melódiákat.

– Még ha nem is dob egy kis aprót sem, de legalább feltölti a lelkét. Aztán, ha ismét meghallja, ahogy zenélek, talán eszébe jut, hogy igen, ez az a hegedűs bácsi, aki múltkor olyan szépen… És akkor ad egy kis pénzt. Vannak, akik megszánnak. Akik segítenek. A gyerekemtől, a családtól nem akarom elvenni a pénzt. Segítenek ők, de kellemetlen számomra, hogy csak kérjek. Beosztom. Magam sem tudom, hogyan. Gyógyszerekre költök. Múltkor új vonó kellett, mert egy asszony rálépett a régire. Az én hibám, hogy nem raktam védettebb helyre, hanem a tokom elé. Ennek ellenére rosszul esett, hogy még neki állt feljebb. Persze, amikor nagyon megszorulok, akkor segít a család, ahogy mondtam, de nem nagyon szeretek hozzájuk fordulni. Meg vannak, akik megszánnak. Megcsasztiznak, ahogy mondják. Régen más idők voltak, amikor még kávéházakban lehetett zenélni. Az akkori Népkör étteremben és máshol is. Most meg ez van. Én meg játszok, mert szeretem a hangszeremet, és mert nem is igazán tehetek mást.

Gyula bácsi vasárnap kivételével szinte mindennap ott van a megszokott helyén. A hét utolsó napján pihen, vagy kimegy Palicsra, hogy ott nézzen ki egy helyet, ahol sokan megfordulnak. Amikor betegeskedik, vagy az utcai zenélés következtében megfázik, akkor van, hogy egy hétig nem indul meg. Anyagilag és lelkileg is megérzi az ilyen kényszerpihenőket. Egy alkalommal eljátszotta apai nagyapám egyik kedvenc nótáját. Ő is Gyula volt. Dolgoztak együtt, felmenőm ugyanis vendéglátós volt. Még el is énekelte nagyapám kedvenc nótáját. Akkor hallottam először dalolni Gyula bácsit. Ez volt a Cigány vagyok, árok partján születtem. Egy rövid részlet belőle:

„Elmúlt az ősz, nem sokára hull a hó,
az lesz majd a síromra a takaró.
A síromra ne boruljon senki sem,
hisz odalenn már nem fog fájni semmi sem.

Kimegyek a temetőbe pihenni,
ahol a szív nem fog fájni, sajogni.
Azt mondják, hogy ott is van egy új élet,
ott sem fogok mást szeretni, csak téged.”

Amikor ezeket a sorokat gépelem, abban a tudatban reménykedve teszem, hogy majd valaki elolvassa Verebes Gyula bácsi történetét. Ha megérint akár csak egy embert is, már Gyula bácsi nyert. Közben arra gondolok, hogy legtöbben kávé, tea, üdítő vagy valami erősebb mellett fürkészik majd mindezt. Tudom, nehéz megindulni. Főleg azokon a napokon, amikor hűvösebb van, erősebben fúja szél, vagy esik az eső.

– Majd holnap elmegyek. Majd akkor. Majd… – mondják oly sokan.  

Verebes Gyula bácsi azonban nem élhet a kényelem ezen luxusával. Hiszen életet próbál varázsolni a tengődésből. Ezért is látogassák meg, ha tehetik. Ajándékozzák meg lelküket és a művészt. Ugyanis Gyulánál, az üzlet előtt „…mint a mese, halk muzsika száll…” Csak meg kell hallani…