Az újságírónak érdeklődőnek és nyitottnak kell lennie

Pethő Attila neve ismerősen cseng a vajdasági magyar televíziónézők és rádióhallgatók számára, hiszen már hosszú évek óta a Pannon RTV belgrádi tudósítójaként tevékenykedik, könnyen érthető, informatív bejátszásainak, jól felépített élő bejelentkezéseinek, valamint egyedi hangszínének és karakteres megjelenésének köszönhetően pedig Vajdaság-szerte sokan kedvelik őt. A Vajdasági Újságírók és Új Médiumok Egyesülete, amely több mint háromszáz újságírót, fényképészt, operatőrt és egyéb tagot számlál, újságírói tevékenységének elismeréseként nemrég szakmai díjjal tüntette ki, felismerve munkájának színvonalát és jelentőségét. Pethő Attilával az elismerés kapcsán beszélgettünk.

Hogyan és mikor kerültél be a média világába?

– Egyik éjszaka egy baráti összejövetel alkalmával beszéltük meg az egyik kedves barátnőmmel, hogy másnap reggel bemegyek hozzá vendégként a Temerini Rádióba. Amikor meghallották a hangomat, azonnal azt mondták, hogy kellek a rádióba. Fiatalság, bolondság, gondoltam, és azzal a lendülettel igent is mondtam a felkérésre. Gyorsan felajánlották, hogy vezessem a reggeli műsort, ami héttől körülbelül délig tartott. Már akkoriban is százfelé cikáztak a gondolataim, és sok minden más is érdekelt a rádiózáson kívül. Egyebek mellett a fényképészet is, úgyhogy erre a szakra iratkoztam be a főiskolán. Akkor sajnos már nem fért bele az időmbe a reggeli műsor, úgyhogy egy ideig szüneteltetnem kellett a médiában való jelenlétemet. Ami a fényképészetet illeti, abban is voltak sikereim, kaptam különféle díjakat, valamint kiállításom is volt. Ez a folyamat azonban mindössze néhány évig tartott. Ezt követően Újvidéki Rádiónál kezdtem dolgozni, majd pedig a Pannon RTV-nél álltam munkába.

Milyen előnyei vannak a fényképész végzettségednek a tévés szakmában?

– A fényképészet mindig ott van a zsebemben, és bármikor előhúzhatom. Azt sem tartom kizártnak, hogy egyszer majd teljesen visszataláljak hozzá. Az ugyanis teljesen más szakma, mint az újságírás, sokkal nyugodtabb, úgy is mondhatnám, valójában egyfajta háttérmunka, ami egészen másfajta jelenlétet igényel. Egyelőre viszont úgy érzem, hogy a jelenlegi szakmám sokkal több kihívást tartogat számomra, éppen ezért most szívesebben foglalkozom újságírással. A fényképészet ugyanakkor nagymértékben megkönnyíti a tévés munkámat is, mivel pontosan látom azt, hogy éppen mit vesznek fel az operatőrök, és azt is, hogy az egyezik-e azzal, amit én szeretnék látni, vagy sem, aminek köszönhetően pontos instrukciókat tudok adni nekik arra vonatkozóan, mit hogyan csináljanak. Ennek egyenes következményeként utána már jóval könnyebben megy a szövegírás is, hiszen addigra már a képek összeállnak a fejemben. Fotós szemmel természetesen észreveszem az apró részleteket és hibákat is, ha mondjuk, belóg egy zsinór, kapcsoló, vagy bármi más, aminek nincs helye az adott kompozícióban.

Hogyan reagáltál, amikor megtudtad, hogy idén te is a Vajdasági Újságírók és Új Médiumok Egyesülete díjazottja lettél?

– Nagyon örültem annak, hogy végre konkrét visszajelzést kapok a munkámra vonatkozóan, méghozzá nem is akárhonnan, hanem egy olyan egyesülettől, amely szinte az egész vajdasági újságírást felöleli, minden nyelven. Azért is megtisztelő számomra ez az elismerés, mert korábban még semmilyen újságírói díjat nem kaptam, most pedig egyből egy ilyen rangos szakmai szervezet figyelt fel a munkámra. Úgy érzem, ezzel jó magasra tettem fel azt a bizonyos lécet, ami természetesen arra sarkall, hogy újabbnál újabb célokat tűzzek ki magam elé és azokat igyekezzek meg is valósítani.

Szerinted mik azok a dolgok, amik hozzájárultak ahhoz, hogy elismerjék a munkádat?

– Azt hiszem, mindenekelőtt az a nyitottság, ami jellemez, ugyanis igyekszem mindenki felé nyitottnak lenni. Nyitott vagyok minden újságíró és médium irányába. A terepen is mindenkivel nagyon szívesen együttműködöm. Így ők is figyelemmel kísérik a munkámat, és felfigyelnek arra, ha valamilyen izgalmas témával foglalkozom. Úgy érzem, egy újságírónak mindemellett érdeklődőnek is kell lennie. Folyamatosan kérdeznie kell, utána kell járnia a dolgoknak, amihez természetesen meg kell tanulnia a nép nyelvén kommunikálni, annyira leegyszerűsítve az információkat, hogy azokat mindenki megértse. Soha nem gondolom azt, hogy én lennék a legjobb, ugyanakkor magamhoz képest mindig a lehető legjobbra törekszem. Mindig úgy érzem, hogy még van hová fejlődnöm, van még mit csiszolni a munkámon és van még hová előrelépnem. Rendkívül fontosnak tartom továbbá a folyamatos tapasztalatcserét is. Én a mai napig nagyon szeretek idősebb, tapasztaltabb kollégákkal beszélgetni, sőt akár tanácsot is kérni tőlük bizonyos kérdésekben, mert biztos vagyok benne, hogy ezek a dolgok mind-mind a fejlődésemet szolgálják.

Mik voltak az eddigi céljaid, amelyeket már sikerült megvalósítanod, és mik az újak, amiket ezután szeretnél elérni?

– Ami az újságírást illeti, úgy érzem, már az összes eddig kitűzött célomat sikerült elérnem. A legelső vágyam egyébként az volt, hogy Újvidéken dolgozhassak ebben a szakmában. Amikor ez megvalósult, már Belgrádot szerettem volna bevenni, ami szintén sikerült. Emellett viszont nem akartam túlságosan helyhez kötni magamat, egyre inkább még nagyobb területekben gondolkodtam. Jelenleg több irányt fontolgatok. Az egyik ezek közül a szerb nyelvű médiába való bejutás, ami amellett, hogy óriási kihívást jelentene, minden bizonnyal komoly szakmai előrelépést is hozna számomra. Mindemellett folyamatosan csiszolom az angol nyelvtudásomat is, mert abban is látok valamiféle jövőképet, hogy egyszer majd külföldi médiumok számára készítsek tudósításokat.

A munkádnak melyik részét kedveled a legjobban?

– Nagyon szeretek terepen lenni, az azonban, hogy éppen mit kedvelek a legjobban, mindig az adott pillanattól függ, amit éppen ezért próbálok minél jobban kiélvezni. Jó érzés első kézből megtapasztalni azt, hogy mi történik egy-egy eseményen, és ez az, amit szeretnék közvetíteni az emberek felé a tévéképernyőn vagy a rádiókészüléken keresztül.

Rengeteg különböző témával foglalkozol, mondhatni, igazi mindenes újságíró vagy, vannak-e esetleg kedvenc témáid?

– Általában a dokumentumfilmek körül járnak a gondolataim. Nem szeretnék túlzásba esni, ám ha belegondolok, előfordulhat, hogy az idén még egyetlen más műfajú filmet sem néztem meg, pedig egykor még videotékában is dolgoztam. Aztán eljött az a pillanat, amikor már nemcsak nézni szeretem, hanem készíteni is szeretném a dokumentumfilmeket. Jelenleg is dolgozom egy hasonlón, amely a Požarevac melletti Viminaciumot mutatja be. A filmben a néhány száz évvel ezelőtti római kort kívánja felidézni a rendező, mivel ez az egyetlen olyan helyszín a világon, ahol egy egész város fennmaradt ebből a korból. Ez egy óriási kincs, amivel rengeteg turistát is oda lehetne vonzani, a rendező azonban nem feltétlenül ebben érdekelt, hanem abban, hogy közelebb hozza az emberekhez a történetét, és megmutassa nekik azt, hogy miért fontos ez a helyszín. Én narrátorként veszek részt a projektumban. Már két forgatáson túl vagyunk, valószínűleg a jövő év folyamán be fogjuk fejezni a munkát.

Hogyan csöppentél bele ebbe a különleges projektbe?

– Azt is mondhatnám, hogy részben én vagyok az indítványozója ennek az egész projektnek, mivel készítettem egy bejátszást a Viminaciumról az egyik magyarországi tévének, és miután azt meglátták, akkor született meg a dokumentumfilm elkészítésének az ötlete. Egyébként nagyon szeretek ilyen dolgokkal foglalkozni, bemutatni olyan történeteket, településeket, vagy érdekességeket, amelyekről másként nem igazán hallanának az emberek, főként Magyarországon. Úgy érzem, ilyen módon is hidat tudok képezni a két ország között, mert nagyon fontosnak tartom, hogy megismerjük egymás kultúráját, nevezetességeit, rendezvényeit. Emiatt készült már bejátszás magyarországi tévének a szerb gasztronómiai specialitásokról, a belgrádi bulinegyedről és számos egyéb érdekes témáról is. Ezzel is szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy ha egyszer végre megindul a gyorsvonat Budapest és Belgrád között, akkor az emberek tudják azt, hogy mi minden miatt érdemes ellátogatni a szerb fővárosba.

Milyen az élet és a munka a fővárosban?

– Belgrádról sokan azt gondolják, hogy egy szürke és rideg nagyváros. Éppen ezért, amikor megtalált annak a lehetősége, hogy odaköltözzek, bármennyire is vágytam rá korábban, némiképp magam is elbizonytalanodtam abban, hogy mi lenne az igazán jó döntés számomra. Először az fogalmazódott meg bennem, hogy véglegesen nem szeretnék odaköltözni, legfeljebb egy rövid időre. Ezért először csak egyéves szerződést kaptam. Amikor letelt ez az időszak, jeleztem, hogy én szívesen maradnék tovább is. Azóta pedig ott ragadtam. Teljesen másmilyennek ismertem meg a várost ott lakva, mint amilyennek korábban láttam. Olyan világ nyílt meg körülöttem, amit korábban, amikor csak látogatóba mentem néhány napra vagy hétre, nem tudtam felfedezni. Tényleg nagyon megszerettem Belgrádot. Az egyik hátulütője viszont az, hogy ott a magyar nyelv könnyen kopik, ha nem figyelünk oda rá. Megesett már velem, hogy egy-egy élő kapcsolás alkalmával szerbül jutottak eszembe az információk. Emiatt tudatosan törekszem arra, hogy ezt áthidaljam. Magyar könyveket olvasok, magyar zenéket hallgatok, magyar szinkronnal nézek filmeket.

Jelenleg Belgrádban látod a jövődet?

– Előfordult már, hogy felmerült bennem annak a lehetősége, hogy például Budapestre költözzek, ám gyorsan rájöttem, hogy én Szerbiában érzem igazán itthon magam. Ha Magyarországra anyaországként hivatkozom, akkor valahogy úgy fogalmaznék, hogy Szerbia pedig az apaországom, ahol szintén otthon vagyok. Viszont folyamatosan tudósítok Magyarországra is, és nagyon jó érzéssel tölt el, hogy ilyen módon mindkét oldalról megvan és működik ez a kapcsolat.