Csak játékként indult

Ha megkérdeznéd, mi a legfontosabb az életemben, nem azt mondanám, hogy a zenekar, hanem azt, hogy a lányom. Ő a legfontosabb, utána jön csak a zene – hangsúlyozta Leskovics Gábor, Lecsó, a Pál Utcai Fiúk (PUF) és a Kiscsillag zenekar frontembere, aki több mint negyven éve zenél. Mi Belgrádban találkoztunk, amikor önálló zenei estet tartott. A Collegium Hungaricumban, a koncert előtt készülődött, válogatott, az erősítője és a gitárja körül sürgölődött. Izgult.

– A koncerteket már negyven éve csinálom. A Pál Utcai Fiúk már túl van kétezer koncerten, és minden egyes alkalommal, amikor felmegyek a színpadra, izgulok. Nem ennyire, mint most. Itt most csak magamra számíthatok. Fel kell kötnöm a gatyámat. Majd ha ebből is több százat végigcsinálok… De ez sem igaz, mert láttam például egy portréfilmet Cseh Tamással, aki egy szál gitárral állt ki saját maga, és harminc év után is izgult. Egyszer játszottam vele életemben, nem, kétszer, és utána pont az izgulás jött szóba. Mondta, hiába a harminc év rutin, még mindig izgul. De mondott még valamit, amiben magamra ismertem. A koncert után ő ott marad, és beszélget az emberekkel. Azt mondta: az a zenész, aki lenyomja a koncertet, majd beül a taxiba, hazamegy lefeküdni, az neki gyanús. Én is így gondolom. Az a rész, ami a koncert után van, elbeszélgetsz az emberekkel, megiszol egy üveg bort… ez a legjobb része a koncertnek. Hozzátartozik, szerintem. Aki ezt nem csinálja, bánhatja, mert az ember igazán az, amit csinál. Magyarország kis ország, mi nem vagyunk egy nagy zenekar, keresünk vele pénzt, de az ember ezt nem a pénzért csinálja. Negyven éven keresztül nem csinálnám, ha nem élvezném.

 Negyven év után mit jelent a számodra a zene: munka, hivatás, szórakozás, életérzés…?

– Nekem szórakozás. Mindig is az volt. Kiváltságos helyzet, amikor valaki azt csinálhatja, amit szeret, és a szórakozással pénzt is kereshet. Kivételezett, szerencsés embernek tartom magam emiatt. Senkivel nem cserélnék.

 Amikor összejöttetek először egy garázsban a barátaiddal, gondoltatok arra, hogy ez tartani fog?

– Dehogy. Egyetlen koncertre jöttünk össze, és nagyon jó volt, így csináltunk még egy koncertet.

 Magatoknak zenéltetek?

– Abszolút. Furcsa helyzet volt, mert mi Szigetszentmiklóson egy lakótelepen éltünk, egy iskolába jártunk, és kitaláltuk, hogy lesz egy koncert, de nem is tudtunk zenélni. Mégis jól sikerült. Még akkor nem is voltak saját számaink, háromakkordos punkszámokat tanultunk meg. Mi is meglepődtünk, milyen jól sikerült. Kitaláltuk, hogy ezt folytatjuk. Nyilván az egyik választóvonalhoz akkor ér el a zenekar, amikor elkezd saját számokat írni. Ott dől el, hogy egy zenekar fennmarad, vagy sem. Elkezdtük csinálni a saját dalainkat, amit először csak a barátainknak mutattunk meg, utána jöttek a koncertjeinkre egyre többen. Eltelt hét év, és megtölthettük volna a Petőfi Csarnokot, de nem volt saját lemezünk. Még akkor is az volt bennünk, nemsokára vége lesz. Egyszer csak megtörtént a rendszerváltás. Egy csomó lemezkiadó alakult, megkerestek minket is, mert addigra már nagy közönségünk volt. Ekkor a zenekar egy új irányt vett, lemezeket csináltunk, turnéztunk. Akkor merült fel, hogy talán még tartani fog, van benne anyag, lehet csinálni tovább. Az ember huszonévesen mit mond: „Meddig lehet csinálni még? Mit tudom én, még egy darabig elugrálunk itt a színpadon…” Ez a dolog egyébként már megváltozott bennem, azt is el tudom mondani, miért. Először is, voltam két olyan koncerten, ami megváltoztatta az életem: Paul McCartney és a The Cure. Nagyon féltem elmenni, mert annyira szerettem őket, féltem, hogy kiállnak hatvan-hetven évesen, az milyen lesz. És mindkettő olyan volt, hogy… na most majdnem elsírtam magam.

 Az idő múlásától tartottál, attól, hogy megváltozik az ember?

– Nem, nem… hogy nézek egy hetvenéves embert a színpadon és… (könnyek szöktek a szemébe). Az van, hogy telnek az évek, és egy idő után elfelejted az egészet, hogy miért indultunk. Ott, azon a koncerten visszajött minden: amikor lemész a garázsba, és elkezdünk zenélni… Lakótelepi gyerekek voltunk, senki nem tudott zenélni. Én tudtam valamennyire gitározni, de a többiek semmit. Az volt: jó, akkor te üsd ezt, te rakd ide az ujjad… az egész egy játék volt. Gyönyörű játék. Aki zenél, az tudja, hogy ez egy klassz közösségépítő dolog. Tényleg arról volt szó, hogy csak magunknak csináltuk.

 Csak játék? Nem volt bennetek társadalmi kritika…?

– Nem, az, amire gondolsz, az később volt. Nekem ahhoz kellett a katonaság. A kis burokból kikerülve, miután leszereltem, nagyon nagy düh volt bennem a rendszer ellen, a minden ellen. Akkor ki akartam állni a színpadra, és kiüvölteni magamból. Előtte nem. Előtte csak játszottunk. És nagyon ráéreztek az emberek, hogy ez egy belülről jövő, ösztönös dolog. A közönséget soha nem lehet becsapni. Bármilyen zenekar jön, amibe nagyon sok pénzt raknak, ideig-óráig megy. De egy alulról jövő zenekarnál, mint amilyen mi vagyunk, nyilván az számított, hogy látták, amit csinálunk, az nagyon mi vagyunk. Talán ettől működik még negyvenegy év után is, hiába Pál Utcai Fiúk a nevünk, és öreg bácsikák állnak a színpadon. Amikor a színpadon állok, és éneklem A bált, akkor én nem ötvennyolc éves vagyok, hanem tizenhat, mert akkor írtam azt a dalt. Pontosan azt érzem, amikor éneklem, mint amikor ültem a szobában, és írtam a dalt. Egy zenekar akkor tud fennmaradni, ha van közönsége. Azért maradt meg a közönség mellettünk negyvenegy éven keresztül, mert ezt érzik a zenekarban.

Ja és bocs, az előbb akartam mondani, csak elfelejtettem: az említett két koncert visszaadta a hitemet. Ezt lehet még csinálni, hatvan-hetven évesen is, jól. Akkor még nem voltam egészen biztos ebben, de akkor jött a Covid. Kezdetben elővettem a régi dalokat, elkezdtem újakat írni, tök jól elvoltam egyébként. Eltelt két-három hónap, és depressziós lettem. Én alapvetően nem vagyok ilyen, életvidám ember vagyok, és akkor három-négy hónapig elő sem vettem a gitárt, mert minek írjak dalokat? A közönség, a zenekar, a barátaim, a szülők, hogy emberek között legyek… nem tudtam, hogy ez nekem ennyire fontos. Addig azt hittem magamban, hogy az alkotóművész és az előadóművész 50-50 százalékban van benne. Akkor kiderült, hogy nem. Ha nincs előadás, akkor az alkotás is felesleges.

 A koncert energiája miatt? A tekintetek miatt…?

– Pontosan azért, amit kapok. A koncert utáni beszélgetés miatt, ahogy rám néznek. Most már addig akarok a színpadon játszani, amíg le nem esek róla. Amíg négy ember egy kocsmában kíváncsi rám, addig. Engem ez tart életben. Nagyjából így áll össze: tizenhat évesen lementünk a garázsba hülyéskedni, és eljutottunk odáig, hogy engem már csak bottal lehet leverni a színpadról. De talán azzal sem.

 Bátorítottak a zenekar tagjai, hogy egyedül is fellépj? Fontos a véleményük?

– Persze, fontos a véleményük. De nem bátorítottak nyilván, ők nem akarják ezt. De az önálló fellépés csak akkor lenne baj, ha elvenné a Pál Utcai Fiúk vagy a Kiscsillag elől a terepet. Én olyan helyekre megyek el játszani, ahová egyébként a zenekarral nem tudnánk eljönni. Ez a mai koncert nagyon jó példa erre, és a kicsi kocsmában ez jól működik. És a többiek ezt tudják, nincs is belőle konfliktus. Nem az ő kenyerüket veszem el. Nagyon odafigyelek erre. Nekem az a fontos, hogy a Kiscsillaggal és PUF-fal is minél több koncertünk legyen.

Mindenki kialakította a zenekarban a saját életét. Van egy ember a zenekarban, akinek van egy remek szakmája, és nagyon sok pénzt keres. A dobosunk, Farkas Zoli asztalos, amit nagyon magas szinten űz, sok pénzt keres vele. De ő is mondta, ha választania kellene, valószínűleg a zenekart választaná. A basszusgitárosunk, Laci hét zenekarban játszik, ami a zenészszakmában nehéz, de mivel nem tudunk annyi koncertet megszervezni, amiből meg is lehet élni, akkor ő játszik más zenekarokban is, amit szeret. Most az anyagi oldaláról beszélek, mert a negyvenegy éves Pál Utcai Fiúk a minimálbér felét keresi meg havonta. Ez nem panasz, mert tök jó, hogy ennyit is meg tudunk keresni, csak… Én is két zenekarban játszok, és abból meg tudok élni.

 Miért kellett még egy zenekar? Hogy lehet a kettőt együtt csinálni?

– Úgy, hogy okosan kell szervezni. Nekem azért jó, mert mindkét zenekarban más a feladatom. Bennem a kettő nagyon jól kiegészíti egymást. Az egyikben frontember vagyok, a másikban az a feladatom, hogy a frontember mögé mindent odategyek. Az én személyiségemhez talán ez utóbbi jobban illik, de ha csak az lenne, talán hiányozna, hogy én mondjam meg, melyik dal után melyik jön.

Egyébként ez nem úgy van, hogy az ember otthon ül, és elgondolkodik azon, hogy kellene egy másik zenekar. Hanem véletlen dolgokból születnek ezek. A Kiscsillag története úgy kezdődött, hogy tíz éven keresztül játszottam a Kispál és a Borzban állandó vendégként. A Lovi (Lovasi András) egyszer megálmodta, hogy színpadon áll és gitározik. Ő basszusgitáros a Kispál és a Borzban, de ő a Kispál mellett nem akart gitározni, mert a Kispál jól gitározik. Összetalálkoztak az ős-Kispál-gitárossal, Rezsővel, és elkezdtek dalokat csinálni ketten. Csatlakozott hozzájuk Ricsi, és én is akkor Pécsett voltam, és csak úgy elkezdtünk zenélni. Lett belőle koncert, és amikor megszületett az első lemez, akkor kezdtük el azt is komolyan venni. Akkor már tudtuk, hogy olyan zenekar az, ami fontos. És akkor még működött a Kispál zenekar. Furcsa helyzet volt, hogy még működik az egyik legnépszerűbb magyar zenekar, miközben az énekes csinál egy másikat. Nem engem, Lovit kérdezték nyilván, hogy mi van.

Ha játszol egy zenekarban, akkor egy idő után meg van kötve a kezed. Elvárások vannak a közönség részéről. Ez jó is, mert fenntart a vízen, de ettől egy kicsit nehéz is újítani. A Lovi akkor már teljesen más dolgot akart csinálni, olyat, mint amikor lementünk a garázsba játszani.

A zenélésbe is bele lehet fásulni, ilyenkor újra vissza kell térni azokhoz a kezdeti érzésekhez.