„Egyidős vagyok a Magyar Szóval…”

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket,amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

Tóth László nyugdíjas kollégánkat e-mailben értem utol, írásban válaszolt a kérdéseimre. Sajnálom, hogy nem tudtunk személyesen találkozni, mert mosolyogva olvastam minden levelét, amelyeken keresztül egy igen izgalmas, emlékekben gazdag pályaív tárult elém. Évtizedek teltek el azóta, hogy egy rövidnadrágos kisfiúként érkezett a Magyar Szó szerkesztőségbe, az újsághoz való hűsége azonban töretlen maradt. Az írás, a szerkesztés és az olvasókkal való szoros kapcsolat élete meghatározó részévé vált.

Hogyan került a Magyar Szó szerkesztőségébe, és milyen hatással voltak az első élmények a későbbi pályájára?

– Tizenöt éves koromban jártam először a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségében. Annakidején Zsáki József egykori moravicai munkásmozgalmi élharcos, ismert szakszervezeti vezető vitt el Újvidékre, mert látott bennem, tizenöt éves gyerkőcben, valami készséget, tehetséget. Azt mondta, hogy ebből a gyerekből újságíró lesz! Beültem hát a szakszervezeti autóba és rövid időn belül a Magyar Szó szerkesztőségének az épületében voltam, a VojvodaMisić utca 1. szám alatt, rövidnadrágban. Nagyon izgatott és zavart voltam, mert még útközben, a hatalmas Volga autóban bevallottam Zsáki Józsi bácsinak, hogy én ügyvéd szeretnék lenni, nem pedig újságíró.A Magyar Szóban, akkor 1960-ban Kalapis Zoltán ésMajtényi Mihály beszélgetett el velem,illetve megismertemBodrics Istvánt,Gál Lászlót és Szavics Györgyöt is. Lediktáltattak velem egy moravicai kishírt is. A gépelést a rövidnadrágos kisfiúnak Malešev Mária gépírónő végezte el. Bátorított is engem, mert zavaromban lassan diktáltam, ami nem meglepő, mert életemben először csináltam. Ez a diktálási, szövegleírási mód még a mai napig is kísért. A szerkesztőségben mindig voltak ügyes, jól gépelő és csinos hölgyek, akik villámgyorsan papírra vetették a diktáló gondolatait, mondanivalóját. Ezért alakult úgy,hogy még ma sem tudok gépelni,vagyis ezért van szükségem most fél órára is ahhoz,hogy leírjak egy rövid hírt, nyolcvanévesen a betűket vadászva.Az újvidéki szerkesztőséggel valómegismerkedésem után, ősszel a szabadkai gimnáziumba iratkoztam be, a Magyar Szó anyagi támogatásával.Zökkenőmentesen felvették a rövidnadrágos kisfiút, hiszen a nyolcadik osztályt tiszta ötös bizonyítvánnyal fejeztem be.Gimnázium után a jogi egyetemre iratkoztam, természetesen a Magyar Szó ösztöndíjasaként,majd pedig 1970-ben a munka ünnepén, azaz május 1-jén felvettek állandó munkára szeretett lapomhoz, belpolitikai újságíróként.

Mik voltak az első élményei?

– Kezdőként az újvidéki rovaton, majd a belpolitikai rovaton tettem a dolgom. Tanultam, és úgy érzem, edződtem. Csodáltam a hangyabolyra hasonlító szerkesztőség napi munkáját, tevékenységét. Büszke voltam arra,hogy én is ehhez a színes összetételű csapathoz tartozom, neves újságírókkal, nagy emberekkel találkozhatok az újvidéki szerkesztőségben és a valaha híres Forum Klubban. Igyekeztem az újságírásnak, ennek a csodaszép szakmának minden oldalát megismerni. Különösen Kek Zsiga bácsi (Kossa János) tanácsait, szövegjavítási és megmagyarázási eseteit szerettem. A mindig türelmes és jól érvelő, alapos szaktudású lapalapítónk intései a mai napig is visszacsengenek a fülemben. Például: „…időben érkeztek a tűzoltók!” – írtam egy cikkemben, amelyet lektorálásra adtam át Zsiga bácsinak. Ő a következő magyarázatot adta nekem: „Kisfiam, leendő kolléga! Az életben minden időben és térben történik! Ugye azt akartad mondani,hogy a tűzoltók nem késtek el, vagyis még idejekorán odaértek a helyszínre” – érvelt a mi Zsiga bácsink, és elnyomta a cigarettavéget a hamutartóban.

Később Zomborba került. Ezt hogyan élte meg?

– Szerettem az újvidéki szerkesztőséget, a napi nyüzsgésében, hatalmas élettempójában, fokozott szívverésében. De magát Újvidék városát a mai napig nem tudtam annyira megszeretni, hogy végleg oda költözzek, hogy ott rakjam meg családi fészkemet. Elsősorban szülőfalum, Moravica hiányzott. Az ott élő emberek, a szüleim, a barátaim. Újvidéken híreket gyűjtöttem, riportokat írtam, csiszolódtam, de valami hiányzott az életemből, a munkámból: a vajdasági vidék. A Magyar Szó szerkesztőségének belpolitikai rovatán átszervezés történt és engem Polyvás József helyett kineveztek a lapunk szerdai, állandó vidéki mellékletének, a Dunatájnak a szerkesztőjévé, mindössze egy évre. Időközben megnősültem, családot alapítottam Zomborban, így nem egy, hanem majdnem 20 évig szerkesztettem ezt a szerdai mellékletet. Zomborról én keveset tudtamodakerülésemkor, de most, több mint fél évszázaddal később is hálás vagyok a sorsnak, hogy ebbe a szép és nagy múltú városba kerültem. Kedvesen és örömmel fogadtak az emberek. A város és az egész Nyugat-Bácska, Szlavónia és Baranya lakosai és akkori vezetői, polgárai tisztelettel, barátsággal, szeretettel fogadtak. Akkor még Szlavónia és Baranya községei: Eszék, Vinkovci, Vukovár, a Horvátországi Magyarok Szövetsége,valamint a pélmonostori község is az egységes államhoz, Jugoszláviához tartozott. A Dunatájat 7000 példányban nyomtattuk a „fénykorában”. Az említett Szlavónia és Baranya mellett még Zombor, Apatin és Hódság község magyar anyanyelvű lakosságát tájékoztattuk. Ha nem voltam terepen, sokat tevékenykedtem a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségében is, ahol részt vállaltam a szerkesztőségi akciók, példányszám-növelő rendezvények szervezésében is.

Miért tartja különlegesnek a Magyar Szó küldetését?

– Én mindig azt vallottam,hogy Magyar Szó-s vagyok,az is voltam ésazis leszek életem végéig, függetlenül attól, hogy 1992-ben Bálint Sándor akkori főszerkesztő többedmagammal együtt eltávolított a szerkesztőségből, mert „három napig, igazolatlanul nem jelent meg a munkahelyén”.Ezt a tisztogatásttermészetesen fájó szívvel éltem meg. Életemben sohasem voltam sehol máshol munkaviszonyban, csak a Magyar Szóban. Úgy vélem,hogy a Magyar Szó nem csupán egy újság,amit megvásárolhatunk az utcasarkon, hanem egy nemes akció is,amely során kétszer annyit kell dolgozni,mint a többségi nemzet tagjainak, és nem elég csupán megírni meg kinyomtatni a lapot,hanem szoros kapcsolatot kell ápolni az olvasókkal is. Jelen kell lenni köztük közvetlenül is,találkozni velük, felkeresni őket. „Összefogni velük,mert kevesen vagyunk” – ezek Herceg János elhunyt íróbarátom szavai. A Magyar Szó tehát nyomot hagyó, szép emlék az életemben, mivel a múltam nem mögöttem van, hanem erősen, mélyszántással él bennem, egy kristálytiszta emlék, örökös tapasztalat.Megérte,mert értelmét láttam a munkámnak, még akkor is, ha a rosszakaróink „izzadtságszagú nemzetmentésnek” is gúnyolták lelkes szervezőmunkámat, munkánkat. De az idő, akármilyen kegyetlen és gyorsan múló eleme az életnek, előbb-utóbb rácáfol az ilyen alaptalan és puszta önzésből meg irigységből kimondott, felelőtlen szavaknak.

Tisztában vagyok vele, hogy a múlt sikereiből nem lehet megélni, de a tárgysorsjáték és az élőújság-sorozat jelentős példányszámnövelést eredményezett lapunknak. A Magyar Szóban eltöltött munkaéveim során összesen 19 személygépkocsit sorsoltunk ki tárgysorsjátékaink által. Jómagam és kollegáim, a segítőtársak, mindent megtettünk,hogy az igen népszerű nyereményjátékainkra a lehető legértékesebb főnyereményeket biztosítsuk ajándékként. Én a lap szerkesztőbizottságának azt javasoltam,hogy kíséreljünk meg autót beszerezni egy-egy játékunk főnyereményének, vagyis legyen a példányszámnövelést is megcélzó szerkesztőségi akció játékának egy „húzó” tárgya is, az pedig legyen egy lehetőleg elismert márkájú személygépkocsi. Érvelésem az volt,hogy az akkori Jugoszlávia népe nem élte ki magát az autózás terén. Ezért nagyon vonzó lenne, mondjuk, egy Fiat,Ford,Peugeot vagy éppen Zastava gyártmányú személygépkocsi főnyereményként a játékokban. A kezdeményezésemet Piszár József gazdasági-pénzügyi igazgatónk és a sportszerkesztő, a játékok korábbi lelkes szervezője, Szántó Zoltán is támogatta. Agépkocsikat közönség előtt sorsoltuk ki. Az élőújságjainkon szinte mindig kötelező volt a teltház. Zomborban, a Fiat Regatta sorsolásán 2500 olvasónk volt jelen,míg Szabadkán, a Sportcsarnokban, ahol a Mazda 323 autó talált gazdára, 4 ezer belépőjegyet adtunk el. Megjegyzem, hogy az élőújságjaink mindig ingyenesek voltak, kivéve a szabadkait, mert ott a belépőjeggyel egy új Yugo 45-ös személygépkocsit és egy Partizan gyártmányú kerékpárt is lehetett nyerni!

Mennyire sokat utazott a Magyar Szónak köszönhetően?

– Nagy örömet jelentett számomra, ha az írás utazással is járt. A régi és szeretett Jugoszláviának minden területén otthon voltam. Bejártam az egész országot. Ismertem a 20 milliónál nagyobb számú lakosságot. Ma, így 80 évesen is sokat utazom Bosznia, Horvátország, Montenegró és Szerbia területén. A Dalmát tengerparton például az éjszakai halászásról, rákfogásról vagy éppen az alumínium-gyártásról is írtam. Koszovóban a Trepča bányák tárnáiból, vagy a Boszniában levő Ljubija vasércbányáról írtam, de az egykori országunk mellett fél Európát is bejártam. Az itteni gépkocsigyárak szinte mindegyikében voltam, de a legnagyobb hatást a svéd Volvo gyár jelentette. Akkor 1600 jugoszláviai munkás dolgozott Göteborgban. A Mercedes gyárat, a torinói Fiatot is meglátogattam és a MladáBoleslav-i Škoda gyár vendége is voltam. Időközben a Volkswagen megvásárolta a Škoda gyárat, én pedig éppen az eladás és tulajdonátvétel idején jártam ott.

Milyen anekdotákra emlékszik a munkájából?

– Seregnyi anekdotát sorolhatnék fel a Magyar Szóval kapcsolatban,de ezek közül csak egyet említenék. Terepjáráson voltunk a Magyar Szó képviseletében egy baranyai faluban. Velünk tartott ismert írónk, Herceg János is.Jártuk a falu utcáit a borpincéiről is híres településen,a házak tetejét is figyeltük,az ott felállított televíziós antennákat szemléltük.Ebből tudhattuk meg,hogy van-e a házban magyarul beszélő polgár, vagy sincs.Be is nyitottunk egy sárgára festett kapun és hangosan jó napot kívántunk az éppen az udvaron söprögető háziasszonynak.Az alábbi beszélgetés zajlott le:

– Kit keresnek? – kérdezte a fejkendősháziasszony.

– Mi újságírók vagyunk itt négyen,az újvidéki Magyar Szóból jöttünk – mondtam én csoportvezetőként.

– Nem baj az, hogy újságírók! Csak bátran jöjjenek be a házunkba! – mondta a baranyai asszony és a ház falának támasztotta söprűjét. Nekem ez a jelenet több erőt és bátorságot adott,mind száz más találkozó „nagy” emberekkel.

Egyidős az újsággal. Ezt hogyan éli meg?

– Készülök a 80 éves jubileumunk megünneplésére, mert ugyan kevesen élünk már a régi gárdából, de remélem,hogy az, aki igen, visszapillant a Magyar Szó nyolc évtizedére, és ha személyesen nem is lesznek ott a decemberi ünnepségen, legalább lélekben együtt lesz a csapatunk. Jómagam immár 10 éve egy nyugati országban élek, az íróasztalomon kisebb-nagyobb rendszerességgel ott van a kedves és kedvenc lapom, a Magyar Szó. Ahogy szülőfalumban mondják a volt szomszédaim: Az évek múlnak, az emlékek elhalványulnak, a fájdalmak enyhülnek. A szülőföld pedig mind jobban vonz bennünket. Egyszer mindenki hazaér majd!

Mit tanácsol a mai, fiatal újságíróknak?

– Fogadják meg Ady sorait: „Nem maga az élet becses, hanem az igazságos élet…”Közben halkan megjegyzem, hogy az újságírói élet és a békés, nyugodt, rendezett családi élet bizony nehezen összeegyeztethető. Ezt bizony szem előtt kell tartani. A másik intés pedig: nemcsak a mosónők halnak korán, ahogyanJózsef Attila írja, hanem az újságírók is. Az, hogy én még mindig talpon vagyok és egyidős vagyok a Magyar Szóval, csak annak köszönhetem,hogy felmondtak nekem.