Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.
Önbizalom-hiányos voltam, reszketett a lábam, miközben lépkedtem fel a lécsőn, amikor kiderült, hogy újságíró lehetek – mesélte Kabók Erika a kezdeteket. Csaknem 40 évet töltött a Magyar Szóban (38 évet és 9 hónapot, ahogy fogalmazott). Amikor megismertem őt, az említett önbizalomhiánynak már nyoma sem volt. Szenvedélyes lelkesedésével, kíváncsiságával gyakran megfertőzte kollégáit, a környezetét. Kirobbanó energiájával pedig meghatározta nemcsak a szabadkai szerkesztőség, a Hétvége melléklet lendületét, hanem sokszor az egész lap életét. Beszélgetésünk hosszúra nyúlt, hiszen azt a hatalmas munkát, amit az újságírásba fektetett, nehéz még összefoglalni is.
– Amikor én odakerültem, nem volt íróasztal, sem szék, ahova leültessenek. Százan voltunk csak a szerkesztőségben, beleszámítva a gépírónőket is. Ez még az a világ, amikor nem volt számítógép, nem volt internet. Egymás mögött ültek a gépírónők és gépeltek. Minden újságíró előtt ott volt az írógép és írtuk a saját anyagainkat. Volt egy szellemi közeg, mert az a zsongás nem arról szólt, hogy ki hogyan főzi a paradicsomlevest, hanem ha valaki megjött valamilyen eseményről, élményszerűen számolt be róla, mi pedig tátott szájjal hallgattuk, véleményeztük a hallottakat. A lap, a rádió és a televízió volt a hírforrás. Ezért volt különös súlya, hogy megvitattuk az eseményeket. Felnéztem azokra az újságírókra, akik ott dolgoztak: Gyarmati József, Csíkos Zsuzsa, Friedrich Anna, nagy belpolitikai újságírók voltak, akik jöttek, mentek. Keszég Valéria, amíg nem lett főszerkesztő-helyettes, újságíró volt. A sporton a nagy nevek. Az, hogy sokan voltunk és fiatalok, az emlékek megszépítik azt a korszakot, de állítom, hogy nekem a pályám utolsó 10 éve is volt legalább annyira szép. Mi ’93-ban Újvidékről átköltöztünk Szabadkára, ahol egy sokkal kisebb szerkesztőség várt. Csak négyen voltunk. Mondhatom, hogy a szabadkai szerkesztőséget én építettem fel. 2003-ban a zentai Z11 egyesület szervezésében indítottunk egy újságíróiskolát. Ez egy hosszú lejáratú, sok előadást és gyakorlatot tartalmazó képzés volt, amiből aztán profitáltunk, mert sok újságíró került hozzánk. Azok, akik odakerültek a szabadkai szerkesztőségbe, ígéretes szakmai utat jártak be és neves újságírónak számítanak.
Csupa fiatal dolgozott itt a megboldogult Valihora (István) és Kiss Ági mellett. Lendületes volt a munka, jó volt együtt dolgozni. De nem szerettem a szabadkai oldalt szerkeszteni, a nyakamba varrták, noha az volt az ígéret, hogy maradhatok oktatáspolitikai kommentátor, azért is vállaltam, hogy átköltözünk. Nem így lett. Röviddel ez után kineveztek a Hétvége szerkesztőjévé, amit 18 évig csináltam. Nagyon élveztem, olyan érzésem volt, hogy az egész szerkesztőség az én csapatom. Azok a munkák voltak a legjobbak, amiket közösen tudtuk csinálni. Állítom, nem csak fiatal koromban, most is vannak nagyon jó újságírók a Magyar Szóban, és nagyon jó írások jelennek meg ma is. Nem tudom azt mondani, hogy a pályám eleje nagyon szép volt és csak kopott, kopott. Amikről azt gondolom, hogy méltán lehetek rájuk büszke, amikre újságírói díjakat és egyéb elismeréseket kaptam, azok a nagyívű sorozatok. Azok az én vezetésemmel kerültek a lapba, de nem én csináltam, hanem a szerkesztőség összefogásával sikerült megvalósítani. Volt annak a sorozatkészítésnek egy olyan hangulata, amiben mindenki teljesíteni akart, mindenkinek fontos volt. Ilyen volt a bajusztépésről, a Goli otokról, a ’44-es sírokról készült sorozat, aztán a szórványtelepülésekről készült sorozat, ’56-ról is csináltunk, Trianonról, a határokról is. Említhetem az ’56-os és a Trianon-, de akár a szórványkönyvünket is, mert ezek mind könyv formájában is megjelentek, csak mi tudtuk őket megírni.
A romos templomokról szóló sorozat volt az utolsó, amit csináltam. Ezt egyedül csináltam végig és rendkívül élveztem. Amikor felkerestem ezeket a templomokat, emberi sorosokról hallottam, településtörténetekről. Verbászon például a plébános azzal várt, hogy a jó napot után az volt az első mondata: „Erika, én már nagyon vártam magát. Olvastam minden sorát és tudtam, hogy el fog hozzánk is jönni.” Ennél nagyobb elismerés, én azt gondolom, nem kell.
Említetted a lap küldetését, de az elmúlt 40 évben az országban, Vajdaságban is nagyon sok minden történt.
– A Magyar Szó az egyedüli olyan magyar nyelven megjelenő napilap, amelyik folyamatosan megjelent az elmúlt nyolc évtizedben, ám volt olyan időszak, amikor csak röplapként, mert a Magyar Szó ellenzéki újság volt. Tiltakoztunk a háború ellen, az elnyomás ellen. Be akarták darálni a lapot, a nyakunkra raktak 2-3 főszerkesztőt, akiket sikerült összefogással, kiállással leváltani. Én akkor talán a legfiatalabb voltam, nagynevű újságírók voltak, akiknek tekintélye vezethetett ide.
A délszláv háború kellős közepén költöztünk mi Szabadkára, a Magyar Szó kiállása, az irányvonala itt sem volt más. Itt azonban kisebb volt a közeg és messze voltunk a hatalomtól, de attól éreztük jobban a történéseket, hogy közel voltunk az emberekhez, az ellenzékhez. Az események szinte a szerkesztőségünk ablaka alatt történtek. Nagyon érzékeny idők voltak azok. Lehet, az emlék most megszépíti, de a valóság az, hogy sok fiatalt elvittek a frontra, sokan a zöldhatáron átszöktek Magyarországra.
Kivételes helyzet volt, hogy háborús hátország voltunk. Nem a frontról tudósítottunk, mégis olyan dolgokat éltünk meg, amiben egy normális életű újságírónak nincs része.
A ’70-es, ’80-as években, sőt a ’90-es években az ellenzékisége miatt nagy példányszáma volt a Magyar Szónak. Belgrádban is mindenki tudta, mi a Magyar Szó, és becsülték, kísérték, hivatkoztak rá. Körülöttünk a keleti blokk országaiban, az elcsatolt területeken úgy jelentek meg az újságok, ahogy tudtak, nálunk azért szabadabb volt a levegő. Ezért mondták, hogy a legszabadabb napilap a Magyar Szó.
Sokban változott az újságírás?
– Amikor én kezdtem, még ólomba szedtük az újságot, írógéppel írtunk, flett papírra, a kéziratainkat úgy adtuk le. Bekövetkezett a digitális forradalom, és ez magával hozta, hogy ha ma bemész a szerkesztőségbe, legyen az újvidéki, a zentai, a szabadkai, vagy a topolyai, mindenki ül a számítógépe előtt és némán alkot. Nincs beszélgetés, nagy kaszinózás. Megváltozott a világ.
Hogy miért nem csatlakoznak hozzánk fiatalok, nem tudom. Talán azért, mert nem vonzó ez a szakma. De az, aki egyszer belekerül ebbe az újságírói társaságba, megfertőződik, az már nem tud szabadulni: rabul ejt a kíváncsiságod kielégítése. Ehhez elhivatottság kell. Rengeteget kell dolgozni és köztudott, hogy nem igazán vannak az újságírók megfizetve, nem csak a Magyar Szóban, más magyar szerkesztőségben sem.
Te miért lettél újságíró?
– Akkor, amikor én elkezdtem, a nagy újságírók még jól kerestek. Ládi István volt a filmkritikusunk és a Magyar Szónak Cannes-ból tudósított, akkor a lapnak helyi tudósítás kellett. Én nem kerestem sokat, mert kezdő voltam.
Amikor általános iskolás voltam, a Jó Pajtásnak voltam a kistudósítója, küldtük az írásokat és álmodoztunk: újságíró leszek. De végül az egyetem után Magyarkanizsán egy középiskolában vállaltam magyartanári állást. Helyettesítettem. Amikor lejárt az egy év, megszűnt a munkaviszonyom, kiírták a Magyar Szóban a pályázatot. Szerintem harmincan is voltunk. Írtuk a felvételi írásbelit. Utána még szóbelin is ellenőriztek bennünket. Abból a csoportból akkor Kecskés Istvánt és engem vettek fel. Végtelenül örültem neki. Nagy dolognak számított újságírónak lenni. Emlékszem, egészen fiatal voltam, az oktatással foglalkoztam, a kultúrán dolgoztam, valamilyen témában eljöttem Zentára riportot készíteni egy pedagógushoz. Amikor bementünk a konyhába, az asztal tele volt az én kivágott írásaimmal. A tanár úr mindent, amit írtam, kivagdosott, évekre visszamenően. Ez volt az igazi elismerés.
A mai körülmények között is ezt a hivatást választanád?
– Már csaknem két éve a Magyar Nemzeti Tanácsban a tájékoztatással foglalkozom, de teljesen más szempontból. Most látom, hogy a csaknem negyvenéves újságírói munkám milyen gazdaggá tett engem. Lélekben is, tapasztalatban is, tudásban is, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy bejárhattam ezt az utat. Ha újra kezdhetném, én újságíró lennék. Az nem titok, hogy a Magyar Szó-s munkám mellett, az idén 30 éve, hogy a Magyar Televíziót is tudósítottam. Két állásom volt, de nem sajnálok egy percet sem. Nyilván ilyenkor valakitől elveszed az időt. Nem lehet ezt büntetlenül csinálni. De azt, amit a családnak tudtam szentelni, az minőségi idő volt. Többet tudsz adni, mert nagy élmények, nagy dolgok történnek veled, vagy legalábbis azt gondolod. A Magyar Nemzeti Tanács szervezett Radnóti Miklós halálának 80. évfordulójára egy emlékműsort Borban. Nekem még ma is összeszorul a szívem, amikor erre gondolok, mert én voltam az, aki kezdeményezte, hogy az ellopott szobor helyett legyen másik. Három évet dolgoztunk érte, a boriak, Kasza József, a minisztérium, mindenki. Az a szobor áll és csodálatos megemlékezés volt. Radnóti az életének az utolsó három és fél hónapját itt töltötte, és itt születtek a Bori notesz legszebb versei, a háborús költészet gyöngyszemei. Ettől kezdve nekünk kötelességünk az emlékét ápolni és megemlékezni.
Emellett, illetve a már említett sorozatok mellett van olyan interjú, riport, amire kifejezetten büszke vagy?
– Tudod, én olyan kíváncsi, meg impulzív ember vagyok, hogy teljes odaadással tudom belevetni magam az éppen aktuális témába, ami szembejön velem. Bajsán jártam a Prelo nevű rendezvényen, amelyen szlovákok, magyarok, szerbek együtt ünnepelnek. Amikor beléptem a terembe, zsongás volt, ültek az emberek az asztaloknál. Egy hölgy mindenkin átkiabálva megkérdezte: „Ugye maga a Kabók Erika?” Mondtam, igen, én vagyok. „Gratulálok a hóvirágos írásához!” Majd elolvadtam, egyrészt, mert olvassa valaki, kettő: ez nem egy politikai kommentár, vagy vezércikk. A hóvirágról írtam, mint jelenségről, a tavasz hírnökéről. A hölgy pedig elolvasta és tetszett neki, annyira, hogy meg kellett hogy mondja nekem.
Nagyon sokat írtam és foglalkoztam a menekültekkel 2015-ben. Ezek a mindennapi kis történetek otthagyták a nyomukat a lelkemben.
Nagy élményem volt, amikor Szilágyi Gábor festőművésszel készítettem interjút, aki azzal fogadott: „Vártam, hogy mikor jutok magának az eszébe.” Aztán nagyon kezdő újságíróként Szabó István filmrendezővel beszélgettem. Itt volt Belgrádban, és tartott valamilyen kurzust. Ebédidőben tudott csak időt szakítani rám. Ott voltunk az étkezőben, megrendelte az ebédjét, persze megkérdezte, kérek-e én is valamit. Reszkettem, mint a nyárfalevél, egy falat sem ment le a torkomon. De készítettem interjút Dobrica Ćosićtyal. Nagyon sokáig egyeztettünk, nem adott senkinek interjút, elzárkózott mindenkitől. Mondtam neki, de a Magyar Televíziónak, 60 éves az ’56-os forradalom és így kérem, úgy kérem...végül kötélnek állt. Tokaji aszút vittem neki ajándékba. Olyan ideges voltam, hogy az ajándék az autóban maradt. Ugyanígy Ivan Ivanjival is beszélgettem, szintén ’56-ról. Sokat tapasztalt, sokat megélt, nagy tudású emberek voltak. De ugyanilyen nagy élményeim voltak azok, akik átszöktek a határon ’56-ban. Az emberi történetek, amelyek meghatnak és szép emlékek maradtak. De hát az eget teleírtam. Nagyon szerettem szerkeszteni, mert szerettem, hogy jó legyen az újság. Nyilván sokszor türelmetlen is voltam a habitusomból kifolyólag, de szerkesztőként sem szűntem meg írni. Nem engedhettem meg, hogy a szórványkönyvben ne legyen benne Debelyacsa, Torontálvásárhely. Reggel autóba ültem és megcsináltam. Nagy dolog volt az egyetlen ’56-os ereklyénk, a vérrel írt levél. Csongrád környékén az oroszok foglyul ejtették a magyarokat, akik palackpostában küldtek egy levelet. Ezt ’62-ben megtalálta egy hatodikos kisfiú. Erről a Magyar Szó írt először. Elmentem a múzeumba, láttam ezt a levelet, kértem a múzeumigazgatót, mondja meg, ki volt az, aki megtalálta, hogy beszélhessek vele. Azt válaszolta: az idő nem éppen úgy múlik a múzeumban, mint az újságírásban. Várjak. Én nem tudtam várni, kiderítettem, ki volt 50 évvel ezelőtt az a kisfiú. Ez sikerélmény. Szép élményem volt a kérésznász, vagy a szelevényi pusztán, amikor a védett kikericseket számlálva jártuk be a területet. Az is óriási élmény volt, amikor a sóskopón egy este több száz daru leszállt, állt a vízben. Az valami csoda! Olyan élményekre van lehetősége egy újságírónak, amit szerintem nagyon kevés hivatás enged meg. Nagyrészt az újságírón magán múlik, hogy él-e a lehetőséggel. Én kerestem magamnak kihívást. Van az a képességem, hogy a körülöttem levőket meg tudtam győzni, és a lelkesedés megsokszorozódott. Nagyon örültem a jó írásoknak, akkor is, ha nem én találtam ki, vagy ha én találtam ki, de a megvalósítás nem az lett, amit én elképzeltem. Ha jó lett, akkor az nekem elég volt.
Ilyen kíváncsiság, ilyen habitus mellett, el lehet menni nyugdíjba?
– Egyelőre nem tudom. A fiaim szokták azt mondani: ők el sem tudják azt a napot képzelni, hogy anyu felébred és nem ül a számítógép elé, vagy nem gyújtja az autót és rohan valahová. Én sem tudom elképzelni. Nem tudom, hogy például a Magyar Szónak van-e igénye arra, hogy a nyugdíjas újságírói írjanak. Én azt látom, hogy nincs, mert nemcsak én nem írok, hanem más nyugdíjas újságíró sem. Egyelőre a televíziós munkából is kivonultam, még a koordináció maradt meg, amit valamilyen szinten végzek. Na de a Magyar Nemzeti Tanácsban én állásban vagyok, nekem ott teljesítenem kell. Most is van lehetőségem különböző rendezvényeken, konferenciákon, megemlékezéseken részt venni. Egyelőre még pörög.
Csak az alkotó része marad el…
– Másként formálódik. Másként hasznosulnak az energiák.
Nyitókép: Kabók Erika (Molnár Edvárd felvétele)
