Nevessünk mindennap!

Nézem a számítógépemet, és nem bírom ki nevetés nélkül. Nem azért, mert viccet olvasok, és azért sem, mert valamiféle blődséget mutatott meg nekem társunk, a Facebook vagy kedves barátnőnk, az Instagram. Persze a jó viccen is tudok nevetni, és az említett felületeken is lehet bőven találni megnevettető videókat, de most csak egy egyszerű fotót nézek. Annyit tudok a képről, hogy Horgoson készült a Magyar Szó élőújságán. A színház- vagy moziterem színültig van emberekkel. A színpad nem látszik, nem tudhatom, hogy ki áll odafenn, feltételezem, hogy a MagyarZó Pistike. A kép a múlt század hetvenes éveiben készülhetett, vagy Bogdánfi Sándor volt akkor a Pistike, vagy már Ferenczi Jenő. De lehet, hogy egy helyi amatőr színészcsapat adott elő egy mulattató jelenetet. A fotóról ez nem derül ki, az viszont igen, hogy amit a közönség látott, az roppant kacagtató volt, mert minden ember nevet. Még hogy nevet?! Majd kipukkadnak a kacagástól, rázza őket a röhögés. A fotót nézve először kissé megmozdulnak az arcizmaim, somolygok a bajszom alatt, de nem bírok uralkodni magamon, fülig szalad a szám, majd megnyílik és teli szájjal kezdek nyeríteni, úgy, hogy még a könnyeim is kicsordulnak. Nem tudok leállni, vihogok mint a fakutya, már a vakbelem is röhög, és ha sürgősen nem állok le, halálra fogom röhögni magam. Letakarom a képet, így csillapodik kissé állapotom, de nem bírom ki, újra megnézem és kezdődik minden elölről. Már majdnem bepisálok a röhögéstől, amikor lekapcsolom a gépet. Lassan lenyugszom arcizmaim is fokozatosan visszatérnek eredeti állapotába, de odabenn még mindig mosolygok. Felhúzom a kinti ruhát és elindulok fát vágni. Párom rám néz és megkérdezi:

– Te minek örülsz?

– Egy fotónak – válaszolok, és jókedvűen becsukom magam mögött az ajtót.

Mint már írtam, a felvétel valamikor a múlt század hetvenes éveiben készült. Sokkal fiatalabb voltam akkor, a képen szereplő emberek között is sok volt a fiatal, még több az idős, de kivétel nélkül mindannyian eldobták magukat a nevetéstől. Egyetlenegy arcot sem látok a fotón, aki üres tekintettel ülne, vagy szomorúan, legörbült szájjal. A szemekből sem olvasok le semmilyen bút, bánatot. Pedig biztosan volt közöttük olyan ember, akinek inkább sírhatnéka lett volna, mert lehet, hogy éppen akkor vált el, vagy nemrég elveszített egy családtagot, jó barátot, elromlott a traktora, közben aratnia kellett, vagy elpusztultak a jószágai. A képről csak az derül ki, hogy mindenki boldog.
 

Mindig csodáltam azokat az embereket, akik tiszta szívből tudnak nevetni. Párom is ilyen, és amikor ő felkacag olvasás közben, én sem bírom ki, hogy ne nevessek. Pedig nem is tudom, hogy min vidult olyan nagyon. Mégis nevetek, de nem rajta, hanem mert hatalmas kacaja engem is felvidít, engem is boldoggá tesz, még akkor is, ha néhány perccel előtte valamin kissé összevesztünk. A nevetés eltünteti ilyenkor a haragomat. Reményik Sándor írta le a következő sorokat:

„Nevessek a világ
Játékai felett,
De ez a nevetés
Legyen egy ölelés,
Amellyel mindenkit
Magamhoz ölelek.”

Igen, a párom ilyenkor tulajdonképpen magához ölel, mert ha nevetünk, mindenkit magunkhoz ölelünk. Nevetésünk magunkhoz öleli a kiállhatatlan szomszédot, a szigorú főnököt, az elesett, síró gyereket, és az ágyban fekvő beteget is. Robin Youngson orvos, lánya súlyos autóbalesete után átélt tapasztalatait követően vallja, hogy „ha belefeledkezünk a nevetésbe, megáll az idő és egy pillanatra megszűnik a szenvedés. A nevetés sok betegségre azonnali gyógyírként hat. A legtöbb dolog, amit az egészségügyben csinálunk, furcsa és nevetséges. Rengeteg lehetőségünk van a viccelődésre és a nevetésre, még a haldoklók esetében is”. Egy ismerősöm mesélte, hogy amikor édesapja halálos ágyán volt, folyton viccelődött vele. Apja is mosolygott, sokszor talán csak azon, hogy ő is mosolyog. És így is távozott el, mosollyal az ajkán.

Amikor megszületünk, és még mielőtt megszólalnánk, nevetünk. Ezzel a mosollyal, nevetéssel, anélkül hogy tudatában volnánk, kezdjük építeni a kapcsolatot a környezettel. Már a csecsemő tudja, génjeibe van ültetve, hogy a nevetésnél nincsen hatásosabb módszer az összetartozás erősítéséhez. És a nevetés nemcsak a közösséget erősíti, hanem az egyént is. A nevetés gyógyszer fájdalom ellen, stresszoldó hatása van, immunerősítő. Vannak elméletek, miszerint egy alig egyperces nevetés felér akár tízpercnyi futás jótékony hatásával.

A nevetés tehát gyógyszer, de vigyázni is kell vele, mert ragályos is lehet. Sőt, járványként is felütheti a fejét. Az újságok is beszámoltak már ilyen járványról.

Afrikában, pontosabban Tanzániában történt 1962-ben, amikor egy iskolában három kislány hisztérikus nevetésben tört ki. Jókedvük a tanulók több mint a felére kiterjedt és közel két hétig tartott. A dolog annyira elfajult, hogy az iskolát be kellett zárni. De ezzel nem szűnt meg a járvány, átterjedt a szomszédos községekre is. A lapok arról számoltak be, hogy elsősorban serdülőkorú lányokat érintett a nevetési járvány, de fiatal felnőtteket is, közel 1000 embert megfertőzött, és még 14 iskolát be kellett zárni. Közel másfél évig tartott a nevetéshullám. Jócskán megviselte az afrikai közösséget, de a jó hír az, hogy a nevetésbe senki sem halt bele. Egy amerikai humorkutató professzor vizsgálva a jelenséget, elmondta, hogy a nevetésjárvány egyfajta szociogén tömegbetegség, ami jellemzően extrém és tartós stresszhelyzetekben, különösen nagy nyomás alatt álló társadalmakban és országokban fordulhat elő.

Ha belegondolok, a nevetési járvány akár minket is elérhet, sőt ha még jobban belegondolok, akár az egész földgömböt. Lehet, hogy nem az atomháborúban pusztulunk majd el, hanem a nevetésben? Ha választhatnék, az utóbbit választanám.

De hagyjuk a sötét jelent és a még sötétebb jövőt, inkább nevessünk. Hallgassunk a világ legszomorúbb mókamesterére, Charlie Chapilnra: „Az a nap, amelyik nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő.”

Nevessünk hát, mindennap!