Ezt a címben jelzett mondatot 1955 tavasza és 1959 ősze között számtalanszor ismételtem meg Tiszakálmánfalván (abban az időben a hivatalos Budiszava név volt használatban), amint róttam az utcákat az újságokkal tele táskával. Akkor még a falu lakosságának nagy többsége magyar volt. Így természetesen legtöbb Magyar Szó fogyott, de a 7 Nap és az Egészség is olvasottak voltak. A vasárnapi Magyar Szó 220–230 példányban fogyott el, amikor mellékletként benne volt a Föld Népe és a Rádióműsor, 50–60 példány kelt el. A falunak akkor 1200–1300 magyar lakosa volt, mintegy 300 család, általában két-három gyerekkel, három helyen pedig tíz-tizeneggyel. Az általános iskolában 30–35 gyerek volt egy osztályban, a mai néhányhoz viszonyítva.
Legtöbben földműveléssel foglalkoztak, akik főleg vasárnap vették a Magyar Szót. A pedagógusok és az iparosok nagyobb része naponta vette, 25–30-an. Mindennap hárommal több példány érkezett, amelyekből néha mind eladtuk, néha nem. A tanügyi munkások majdhogynem kötelességüknek érezték, hogy járassák a Magyar Szót. Kezdetben kb. egy évig Újvidékről vonattal küldte a szerkesztőség az újságokat, amelyeket Matija postástól anyám, a nővérem és én a Petőfi és a Vasút utca kereszteződésénél vettünk át. Innen a súlyos csomagokat a közelben lakó rokonokhoz, a Pápista család házába vittünk, és náluk osztottuk szét hármunk között. Anyám a Petőfi Sándor és Kossuth Lajos utcában, valamint a főutcán, a nővéremmel pedig a Danka Mitrova és Dózsa György utcában hordtuk szét a napi sajtót. A hónap végén mindenki a saját területén fizettette meg az újságok árát. Az emberek kezdetben nekem, a 11–12 éves gyereknek nem szívesen fizettek, néhányan azt mondták, „majd anyádnak fizetünk”. Ezt a legerélyesebben visszautasítottam, azzal, hogy az én utcámban csak velem lehet elszámolni. Ha valaki borravalót adott, többet fizetett, mint kellett volna, az a pénz engem illetett meg. Ennek nővéremmel együtt nagyon örültünk, és szerettük volna, ha egy hónapban több utolsó vasárnap lenne.
Karácsonykor, újévkor, húsvétkor néhányan kalácsot, pénzt vagy valami mást ajándékoztak. Legjobban a pénzadománynak örültem, mert az én anyám jobb kalácsokat tudott sütni. Fiatal korában cseléd volt a kiemelkedő újvidéki orvos, dr. Klein családjánál, és azok szakácsnőjétől sok mindent megtanult.
Érdekes esetem volt a falu egyik jómódú gazdájával, N. Matyi bácsival. Az egyik hónapban 20 dinár borravalót adott. A következő hónap utolsó vasárnapja 28-ra esett, amikor már fizetni kellett azoknak, akik csak vasárnap vették a Magyar Szót. Matyi bácsi úgy gondolta, még nem kell fizetni, mert még nincs elseje. Mondtam neki, de utolsó vasárnap van. Bement a házba, hogy hozza a pénzt, majd átadta nekem. Matyi bácsi, mondtam neki, húsz dinárral kevesebbet adott. Kék szemeivel rám nézett és így szólt: „A múlt hónapban húsz dinárral többet adtam, most azt tedd hozzá.” Így is lett. Minden hónapban rendszeresen kaptam borravalót Gyulyás Károly plébános úrtól, a Milánovits és Pastyik pedagógus házaspártól. Gulyás plébános úr egy alkalommal 1000 dinárt adott borravalóként. Ez engem annyira meglepett, hogy megkérdeztem, talán megtévedt-e. Rám nézett és a reá jellemző hamiskás mosollyal megerősítette szándékos adakozását.
A faluban a legtöbb Magyar Szót az 1956-os forradalom napjaiban adtunk el, hétköznap 100, vasárnap 250 darabot. Nyáron szerettem hordani az újságot, a téli hidegben azonban nehéz volt. Újvidéki nagybácsimtól nagyon jó szánkót kaptam, két botnak a végébe szöget vertem és így könnyebben közlekedtem a jeges utakon.
Édesanyánk 1957 decemberében meghalt. Nővérem és én tovább hordtuk az újságot, a pénzügyi elszámolásokat időben elvégeztük, amiért a terjesztőosztály terepi munkatársa megdicsért bennünket. Hozott nekünk egy szép pléhtáblát is a következő felirattal: Magyar Szó itt kapható. Ómamám vertfalú házának falára könnyen felszögeltem, de csak pár napig állt ott, valaki az éj leple alatt könnyen levette a falról. Szüksége volt rá.
Időről időre vagy a nővérem vagy én bejártunk a Magyar Szó épületébe, kezdetben a Jovan Đorđević utcában lévőbe, majd a szép újonnan épült székházba, a Vojvoda Mišić utcába. Büszke voltam az előkelő, szép épületre, valahogy egy kicsit a magaménak éreztem. Amikor a nyolcadik osztályba jártam, 1959 áprilisában a szokásos helyre, a terjesztőosztályra mentem. Az ott dolgozó hivatalnoknők már ismertek, becsülték a két gyerek újsághordó munkáját és megkérdezték tőlem, az általános iskola befejezése után milyen iskolába szeretnék iratkozni, mire én mondtam, hogy kitűnő tanuló vagyok és gimnáziumba szeretnék járni, ha lesz rá anyagi lehetőségem. A náluk üldögélő Jurik bácsinak mondták, vezessen el engem Girizd Lászlóhoz, aki másik emeleten ült. Egy elég derék férfi volt, nullára nyírva a haja, sötét szemüveget viselt, elmondatta velem újsághordói pályafutásomat és azt mondta, szeptemberben jelentkezzek nála, ösztöndíjat fogok kapni gimnáziumi tanulmányaimra. Boldogan utaztam haza és elújságoltam a nővéremnek és ómamámnak, hogy én gimnáziumba fogok iratkozni a Magyar Szó ösztöndíjasaként. Ómama engem szabóinasnak vagy a Gulyás plébános úr által javasolt kispapi iskolába kívánt adni, mert szerinte a gimnáziumba nem szegény, hanem úri gyerekek járnak. A gimnáziumi évek után jogra iratkoztam, szintén a Magyar Szó ösztöndíjasaként. Újságírónak képzeltem el magam a jövőben, mivel már voltak megjelent írásaim a Magyar Szóban és a Képes Ifjúságban. Ez a tervem nem valósult meg, mert 1966 decemberében az újvidéki ifjúsági vezetőség titkárának választottak meg, ahonnan másfelé vezettek útjaim.
A Magyar Szóval egyidős vagyok, 80 éves. Hétéves koromtól olvasgattam vasárnaponként, amely napon ómamám mindig megvette. Tizenegy éves koromtól négy évig a Magyar Szónak talán Vajdaságban a legfiatalabb újságárusa, hét évig ösztöndíjasa voltam. Kedvenc újságommal később sem szakadt meg a kapcsolatom. A Magyar Szó válságos éveiben a Magyar Nemzeti Tanács és a Forum igazgatóbizottságának tagjaként igyekeztem olyan javaslatokat támogatni, amelyek a lap érdekeit szolgálták, és kevésbé a dolgozók, különösen az újságírók számának olyan csökkentését, amely a minőségi munka színvonalának esését jelentette volna.
Időről időre hosszabb írásokat készítettem, amelyeket a Magyar Szó folytatásokban közölt (Tiszakálmánfalva története a 44/45-ös atrocitásokról, Magyarok a Goli otokon, A dél-bácskai és szerémségi magyarok helyzetéről és önszerveződésükről, Újvidékre vonatkozó írások). Írásaimért soha nem kértem és nem fogadtam el tiszteletdíjat, mert hálával tartozom a Magyar Szónak, amiért életem nehéz szakaszában lehetővé tette, hogy gimnáziumba és egyetemre járjak. Köszönet érte!
Nyitókép: Galambos László (Dávid Csilla felvétele)
