Első karácsonyunk négyesben. A nagyobb hároméves, a kisebb nemsokára egy, így már a készülődésre is nagyobb figyelmet fordítottunk, nagyobb figyelmet kellett fordítanunk, mint néhány évvel ezelőtt. Na, nem a pici miatt, ő még nem sokat fog fel az egészből, a fényképeken, a kötelező fényképeken sem látszik az arcán az ünnepi áhítat, sem a lelkesedés, csak ha az édesanyja énekel neki valami alkalomhoz illő dalt, vagy a testvére úgy bohóckodik, szerepel, hogy az elnyeri a tetszését, meg persze ugye, neki még elegendő néhány színes gömb a fán, néhány csillogó díszítőelem, meg valami impozáns izzósor, ami új, eddig nem volt izzósorunk, de az idén már úgy döntöttünk, hogy legyen, és lett is, egyszerre többféle, többféle méretben és színben, úgyhogy a pici le lett nyűgözve, az ő részét kipipáltuk, az ő szórakoztatásáról már gondoskodtunk, nincs is más dolgunk, mint bekapcsolni az égőket, és azután kiválasztani, hogy a fények milyen program szerint villogjanak, váltakozzanak, halványuljanak és aludjanak el.
A nagyobb viszont most van abban a korszakban, hogy mindent többszörösen él meg, most alapozzuk meg a jövőjét, az egész életét, így olyan pillanatokat kell neki nyújtani, amikre egész életében biztos pontként tekinthet vissza. Ő már várta a Mikulást, Luca néni is eljött hozzá, az adventi naptár lényegét is többé-kevésbé megértette, a Télapó is bekopogtatott hozzá az oviba, készült is róla fotó, és szentestén a Jézuskát is várta.
Négyesben díszítettük a fát, az én feladatom abból állt, hogy a fának talpat készítettem, megint, mivel a tavalyit nem sikerült megtalálnunk, majd miután a nappaliba behoztuk a fenyőt, és levettük a díszekkel teli dobozt a szekrény tetejéről, szóval ezt követően egy feladatom volt, hogy a picit, aki már nem is annyira pici, fogjam, és ne engedjem, hogy a díszekről lerágja a festéket, vagy hogy túlságosan megrángassa az ágakat. A nagyobb már segített a díszítésben, a gömböket kisebb csoportokba rakta az ágakra, minden dísz családba került, megvoltak a szülők, a gyerekek, és habár ezáltal nem mindenhol lett arányos a dekoráció, de egye fene, maradjon úgy, ahogy neki tetszik. Mire befejeztük a díszítést, akkor jöttünk rá, hogy közben nem szóltak a háttérben karácsonyi dalok, pedig a korábbi években ezt praktizáltuk, és miután felfedeztük ezt a hiányosságunkat, igyekeztük pótolni, de csak egy-két számot sikerült meghallgatnunk, mert akkora hangzavar kerekedett, hogy kikapcsoltuk, ne üvöltsön már az is. Megállapítottam, hogy ez lett az eddigi legszebb karácsonyfánk, de ez így normális, már négyen vagyunk, legyen is szebb. Végül a csúcsdísz is felkerült, a hagyományokhoz híven kezemben a nagyobb gyerekkel, közösen raktuk fel (majd, ha harminc kilós lesz, nem emelgetem, de addig élvezzük a dolgot).
Díszítés közben hangzott el a címben idézett mondat is, többször is, mialatt a nagyobbik kisfiú díszekkel a kezében a fa körül szorgoskodott. Imádta – legalábbis ez volt a szava.
Azután láttuk, hogy fáradt, és aludnia kellene, de amikor megkérdeztük, hogy feküdjünk-e le, és a Jézuska inkább holnap hozza-e az ajándékot, határozottan kijelentette, hogy nem fekszik le, ő megvárja a Jézuskát, és ma jöjjön. Jött is, örültünk is neki, de azután az álommanó is megérkezett, hogy azért a lélek ki tudja pihenni a várakozás és az öröm okozta fáradtságot.
A karácsony napján szintén megvolt a fáradtság, és másnapján könyvvel a kezében leült a karácsonyfa mellé, mondván, hogy ő akkor most mesét olvas a fának. Gyönyörű, nem?!
Persze az idillben is oda kell figyelni az egészségünkre. Amióta a nagyobbik oviba jár, folyamatosan beteg, ami teljesen természetes és normális, és várható is volt, viszont ennek folyományaként a pici is mindig elkap valamit, volt már antibiotikumkúra, szemcseppezés, minden, amire a nagynál csak sokkal később, vagy egyáltalán nem került sor. A pici fülgyulladásból felépülve várta a karácsonyt, de szerencsére ez nem hatott ki a jókedvére és a hangulatára. És a fejlődése sem állt le, egyre nagyobb, egyre többet áll két lábon, a mászás már teljesen természetes neki, és most már új kihívásokat keres, feláll az asztal, a szék és az ágy mellett, engem pedig a szívroham kerülget, hogy mikor fog elesni, és beütni magát. Amikor pedig elesik és megüti magát, ordít egyet, de ez is elmúlik, és a következő percben már megint ugyanazt csinálja, és a szívroham újra és újra ott kering. De ez egy ilyen időszak. Ráadásul a hangját is próbálgatja, teszteli, hogy hány decibelt tud egyszerre kinyomni magából, csak győzzük hallgatni, és mi jó szülőként, hát akkor győzzük, és ezzel telnek a napok, az ünnepek előtt, közben és után is.
