Komoly dolgokat játszva tanulni

Kúlán született 1957-ben. Az általános iskola befejezése után a szenttamási gimnáziumba járt egy évet, majd ingázó diákként Topolyán folytatta az iskolát. 1976-ban felvették az újvidéki Magyar Tanszékre, ami számára külön élményt jelentett, ugyanis teljesen lenyűgözte az egyetemi város és Újvidék. Órákat töltött az egyetemi könyvtárban, rengeteget olvasott. A harmadik évfolyamon a tanári pályát és a könyvtárosi képzést választotta, mindkettőt sikeresen befejezte, 1981-ben szerzett diplomát. Időközben, 1980-ban férjhez ment, és kilenc év alatt három gyermeknek adott életet. Arról, hogy Dorogházi Kiss Julianna ízig-vérig magyartanárként hogyan érvényesült egy kisebbségben lévő magyar közösségben, egy kora tavaszi, napsütéses, de hideg napon beszéltettünk otthonában, ahol másfél óra alatt szinte az egész életét elmesélte.

− Tanárként a nyolcvanas évek elején nehéz volt munkát kapni. Kúlán akkor is csak egy iskolában volt magyar nyelvű oktatás, de ott már dolgozott egy magyar nyelv és irodalom szakos tanárnő. Szerettem volna könyvtáros lenni, de az a hely is foglalt volt. Akkoriban indult az általános középiskolai oktatás, a közgazdasági iskolában (az úgynevezett 9. és 10.osztály), és felkértek, hogy fogadjam el a tanári állást. Nagy lelkesedéssel igent mondtam, és még nagyobb lelkesedéssel dolgoztam. Igazi középiskolai munka volt ez, komoly magyar irodalmi dolgokról beszélgettünk a gyerekekkel, mert lehetett, hiszen érettebb generációról volt szó, és könnyebben ment például a versek elemzése is. Szakkört alakítottunk, kiválóan együttműködtünk az Újvidéki Rádióval, ahol gyakran felolvastunk, emellett versenyeken, vetélkedőkön vettünk részt. Szép volt együtt dolgozni. Megjegyzem, hogy akkoriban 30–35 fős osztályaink voltak, így a legjobbaknak folyamatosan lehetőségük volt bekapcsolódni a nyelvtani és irodalmi szakkörökbe. Sajnos, ez az időszak nem tartott sokáig, csökkent a diákok létszáma, a fő ok azonban az volt, hogy megszűnt a 9. és a 10. osztály. Már csak fél munkaidőre alkalmaztak, és kénytelen voltam pótmunkát vállalni. Így kerültem anyanyelvápoló tanárként az Isa Bajić Általános Iskolába. Összesen kilenc évet töltöttem a középiskolában, ami később négy-, illetve hároméves szakirányú iskolává alakult. Itt miután megszűnt a munkaviszonyom, már csak az általános iskolai magyartanári állás maradt – sorolta beszélgetőtársam. Elmagyarázta, hogy a középiskolai állást sokkal jobban szerette, hiszen ott közvetlenül is beszélgettek a diákokkal az irodalomról, versekről, folyóiratokról, és több alkalommal ehhez fűződő kreatív munkát végeztek. Az általános iskolában anyanyelvápolásra azok a diákok (főleg alsósok) jártak, akik szerb nyelven tanultak, vagy felmenőik között voltak magyarok, vagy csak egyszerűen érdeklődtek a magyar nyelv iránt. Ezért a tantárgyat a Magyar, mint a társadalmi környezet nyelvként tartották nyilván, a gyerekek szülői beleegyezéssel akár négy éven keresztül is járhattak órákra, amelyeket legtöbbször a rendes tanítás után, főleg a délutáni órákban tartottak:

− Specifikus helyzet volt, hiszen a gyerekek már eleve fáradtan jöttek órára, nem mehettek haza a társaikkal, vagy pedig korábban, a tanítás előtt érkeztek. Nem volt könnyű, hiszen sok szülő nem értett egyet a tanításon kívüli órákkal. Ezek úgynevezett technikai nehézségek voltak, melyek ösztönzően hatottak, hogy még inkább törekedjek átadni a magyar nyelv és irodalom, valamint a magyar kultúra értékes elemeit. A hangsúly azon volt, hogy minél többet beszéljünk magyarul, hiszen így a barátok mellé újabb barátokat szerezhettek a gyerekek, továbbá, hogy megértsék egymás nyelvét, és minél könnyebben feltalálják magukat az életben. Ezt az írás elsajátítása követte, s bár a helyesírás részleteiben nem mentünk „mélyre”, megtanultak írni és olvasni is magyarul. Folyamatosan törekedni kellett a gyerekek motiváltságának éberen tartására, és talán ennek köszönhető, hogy egy-egy iskolaévben 15–20 gyermek járt rendszeresen a környezetnyelv órákra – fogalmazott a nyugdíjas tanárnő.

Kiemelte, a tanulás egyik legegyszerűbb formáját választották: felolvastak egy-egy részletet a könyvből, utána kiemelték az ismeretlen, továbbá a leggyakoribb szavakat, majd ezek magyarázatát összefűzve jutottak el a történet, vagy mondanivaló lényegéhez. A nyelvtani fogalmak magyarázatára külön nem tértek ki, hiszen ahhoz túl fiatalok voltak a diákok, a hangsúly inkább a gyakorlati részre tevődött. Később több olyan diákjával találkozott, akik már elhelyezkedtek, családot alapítottak, és a magyar nyelvnek köszönhetően sokkal könnyebben boldogulnak az életben:

− Nem kimondottan a magyar nyelv, hanem ezzel együtt a magyar irodalom és kultúra elsajátítására törekedtünk, hiszen ezeknek megvan a maga szépsége. A diákok így megismerték a legnagyobb magyar költőket, írókat, akikről intézményeket, utcákat neveztek el, továbbá hagyományainkat, ünnepeinket stb. Az órán általában fölkeltünk a padból – hiszen előtte órákig ültek a gyerekek – és játszottunk, pontosabban játszva tanultunk, akár szójátékot, akár népi-, vagy gyermekjátékot. Mindezt nagyon szerették, hiszen sokkal könnyebben elsajátították az anyagot, ami egyébként mindig komoly tanítási egységnek számított. A gyerek belefárad abba, hogy 45 percig üljön, mozognia kell, a motivációval változatosságot kell bevinni, azt mindig elfogadják, sőt, örülnek neki. És várják a magyarórát, ami módszertani szempontból talán a legfontosabb, nekik pedig a legérdekesebb − magyarázta Julianna.

A tantárgyat idővel átkeresztelték anyanyelvápolásra, Julianna pedig a Petőfi Brigád Általános Iskolában is elkezdett dolgozni. Mivel a két iskola nem épp közel van egymáshoz, így rohannia kellett, hogy időben odaérjen a másik intézménybe. Így ment ez 1994-ig, amikor megszűnt a munkaviszonya az Isa Bajić Általános Iskolában, és teljes munkaidőben kezdett dolgozni a Petőfi Brigád iskolában: fél munkaidőben anyanyelvápoló tanárként, a munkaidő másik részében pedig könyvtárosként. Közben újra szóba jön a motiváció, és elmondja, hogy a legkisebbekkel volt a legkönnyebb dolgozni, hiszen kimentek az udvarba, labdáztak, vagy éppen kötelet ugráltak, miközben magyarul kiszámolósdit játszottak, mondókákat tanultak. A tanár fő feladata ilyenkor motiválni a gyerekeket arra, hogy jövőre is iratkozzanak be, és azután is:

− A másik nehézség, amivel szerintem minden pedagógus szembe találja magát az, hogy olyan módon készüljön fel a tananyag előadására, hogy kiemelje mindazt, ami az adott generáció számára fontos és érdekes, továbbá megfelel a tudásszintjének. Hogy annak se legyen nehéz, aki odahaza a szülővel, nagyszülővel beszél magyarul, és szinte anyanyelvi szinten birtokolja a magyar nyelvet, de annak se, akinek a családjában nem beszélnek magyarul. A fő cél tehát az, hogy a kezdők és a haladók is sikert érjenek el. Több alkalommal is alkalmaztuk a jól bevált gyakorlatot, és óra végén lerajzolták az adott témát a diákok, majd elmagyarázták magyarul, hogy mit ábrázol a rajz. Így biztosak lehettünk abban, hogy megtanulták az anyagot, aminek végül mindannyian örültünk. Számomra azok voltak a legszebb pillanatok, amikor a pénteki óra végén a diákok megfogták a kezemet, és azt mondták, hogy ők szeretnének szombatonként is bejárni magyarórára. Ekkor éreztem azt, hogy érdemes továbbadni a magyar nyelv szépségét, és ezek a motiváló tények, amelyek egy pedagógus számára megkönnyítik az előtte álló heteket, hónapokat, éveket – fogalmazott a tanárnő.