Hippokratész hagyatéka

„Örömhírem van számodra: felszabadítottunk egy helyet, sikerült áthelyeztetnem a betegedet!” „Jaj, de jó! Folyamatosan rosszabbodik az állapota, muszáj átkerülnie a fertőzőosztályra. Ott sokkal jobb ellátásban részesülhet.” A telefonbeszélgetésbe akaratlanul csöppenek bele, miután a Vajdasági Klinikai Központ igazgatónőjéhez érkezem a megbeszélt időpontban. Stokić Edit az előtte álló székre mutat, miközben lejegyzi a teendőket. Kisvártatva felnéz rám. „Látja… Milyen boldog volt! Pedig nem azt közöltem vele, hogy jóváhagyták a házépítési kölcsönét, vagy azt, hogy nyert a lottón. A betege ellátásában segítettem.”

Erre nincsenek szavak. Csak remélni tudom, hogy az együttérző tekintetem elismerést sugall. A hallottak ugyanis megerősítették bennem azt a hatást, amelyet az apró, törékeny termetű doktornő sugárzott a korábbi találkozásainkkor. A különféle sajtótájékoztatókon, fogadásokon és egészségügyi bemutatókon a határozott kiállása és a szakértelme mellett mindig példátlan közvetlenséggel fordult az emberek felé a nagykikindai származású újvidéki asszony. Csodálattal határos tiszteletemmel kérem hát arra, hogy mutatkozzon be olvasóinknak is.

Tudomásom szerint Ön magyar családban nevelkedett…
– A családom felmenői szinte kivétel nélkül magyarok, és a szüleim is azok. Az anyanyelvem is magyar, és iskolás koromig csak ezt a nyelvet beszéltem. A Magyarcsernyéről származó édesanyám viszont annak idején Nagybecskereken folytatta a tanulmányait, és bevallása szerint nagyon nehezen zárkózott fel a társaihoz amiatt, mert nem beszélte a szerb nyelvet. A rossz tapasztalatai miatt úgy döntött, hogy engem szerb általános iskolába írat. Vele ellentétben nekem szerencsém volt, hiszen a régi vágású tanítónőm megértéssel kezelte a helyzetemet, és átsegített a nyelvi buktatókon. Így viszonylag gyorsan sikerült alkalmazkodnom, ettől kezdve pedig egyenértékűnek éreztem magam a társaimmal. Otthon viszont továbbra is magyarul beszéltünk, a szüleim magyar televíziós műsorokat követtek, a hétvégi ebédekhez készülődve pedig mindig magyar tamburazenét hallgattunk. A mai napig, ha meghallok egy ilyen dallamot, akkor telecsordul a lelkem érzelmekkel. A nagybácsim katolikus plébános volt, így abban a szellemben nevelkedtem, hogy minden ünnepet meg kell ülni. Ez most is így van: a férjem védőszentjének ünnepét én készítem elő, katolikus karácsonykor viszont ő teríti meg az ünnepi asztalt.

Nyilatkozataiban gyakran kiemeli, hogy pályáját végigkísérte az a szellemiség, amelyben nevelkedett. Az életrajzát olvasva hihetetlen volt számomra, hogy 9,96-os átlaggal fejezte be az egyetemi tanulmányait.
– 1981-ben iratkoztam be az egyetemre, és leköltöztem Újvidékre. Akkoriban az egyetlen célom az volt, hogy minél hamarabb befejezzem a tanulmányaimat, és visszatérjek Nagykikindára. Nehezemre esett ugyanis elhagyni a szülővárosomat. Minden hétvégét otthon töltöttem, rengeteget tanultam, hogy a vizsgákat időben rakjam le. Az egyetlen kilences az első osztályzatom volt, ezzel a tapasztalattal tanultam meg, hogyan kell a vizsgáztatóval kommunikálni. A későbbiek folyamán a tanárom számtalanszor felajánlotta az osztályzat érvénytelenítését, ám nem tartottam fontosnak, hogy szépítsek a megtörténteken. Az is éppen olyan fontos része volt a fejlődésemnek, mint a sikeres kutatásaim.

Az egyetemi évek után a neuroendokrinológiát választotta hivatásaként: a doktori disszertációját az elhízás témakörében írta meg, majd belgyógyászati szakvizsgát tett, és továbbképezte magát endokrinológusként is. Miért esett a választása ezekre a szakterületekre?
– Az általános képesítésemet követően az endokrinológián is dolgoztam egy ideig, és itt ismertem meg a tekintélyes dr. Lazar Lepšanović tanár urat. Az általa képviselt szakmai hozzáállás elnyerte a tetszésemet. Az endokrinológiában rengeteg logikára és következtetésre van szükség: vizsgálni kell a mirigyek látható elváltozásait, ugyanakkor több szempontból figyelni kell a működésüket is. A kivizsgálások eredményeit összevetve kell döntést hozni a gyógymódról. Számomra lenyűgöző volt a diagnosztika összetettsége, és ugyanolyan komoly kihívásként éltem meg a folyamatok kivizsgálását, mint a kezelés módjának a meghatározását. A választásom tényleges oka tehát ez volt, van azonban egy ehhez fűződő anekdotám is. Az egészségügyi középiskolát még Nagykikindán végeztem el, ahol az első gyakorlati óránkon az endokrinológiára osztottak be. Ki sem tudtam még mondani az elnevezést, azt sem tudtam, hogy mit jelent. Határozottan emlékszem viszont, hogy a belgyógyászat előtt állva az volt az első gondolatom: „Milyen összetetten hangzik ez, lehetnék én egyszer endokrinológus…”

Ön a kihívások asszonya!
– Nagyon szeretem a hivatásomat. Ha az eddigi tapasztalataim után újrakezdhetném, akkor is ugyanezt választanám. Az egészségügyi szakemberek között vannak, akik a kézügyességükkel tudnak csodákat tenni, mások viszont elemzésekkel nyújtanak segítséget a betegeknek. Tisztában voltam azzal, hogy nem rendelkezem különleges manuális képességekkel: sohasem rajzoltam szépen, és a pontos ábrázolás sem tartozott az erősségeim közé. Zongoráztam ugyan, be is fejeztem az alapfokú zenedét, a korlátaimat azonban már a kezdeti időszakban felismertem. Inkább a logikus következtetéseken alapuló ágazatok érdekeltek. Lelkemben nagy sakkozó vagyok. Kimondottan élvezem az elmesportot. Mindig zavar, amikor elveszítek egy-egy játékot Kaszparovval szemben.

Ön sakkozott Garri Kaszparovval?
– Rendszeresen. A mai napig. Itt van, láthatja a képen. Valamiért nagyon szeret engem. Barátok vagyunk. Amikor megkérdezték egyszer tőle, hogy legyőzte-e valaki, akkor rám mutatott, és azt mondta: csak ő!

SÉTA A SORSOK KÖZÖTT

Az igazgatónő mosolya mögött felfedezem a sakk világbajnokával eltöltött bécsi ebéd pillanatképét. Felette pedig megpillantom az egészségügyi Nobel-díjas Michael S. Brownt is, ahogyan átkarolja a doktornőt. Életrajzából már ismeretes számomra, hogy előadóként és szakemberként számtalan hazai és nemzetközi egészségügyi tanácskozáson vett részt, és szinte minden olyan szervezetnek tagja, amely az elhízással, illetve az endokrinológiai és metabolikus rendellenességekkel foglalkozik. Azt is tudom, hogy minden kísérletem ellenére sem tudtam számszerűsíteni azt a rengeteg nemzetközi elismerést, amelyben az évek alatt részesült. Ő mégis két olyan bekeretezett oklevélre mutat rá a falon, amellyel a Szerbiai Orvosok Egyesülete ismerte el a kutatási eredményeit. A következő pillanatban pedig már vezet is az iroda másik szegletébe: ott lapulnak a kedvencei. Két diploma, amely azt tanúsítja, hogy az orvosi kar hallgatói a legjobb tanáruknak tartják. Az íróasztala mögött állva azt sem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy a polcokról gyermekek tucatjai mosolyognak ránk.

Eredményeiről elismerően szólnak azok a családok is, akiknek segített abban, hogy gyermekük lehessen.
– Ez egy különleges aspektusa a munkásságomnak. Az elhízás, a cukorbetegség, a pajzsmirigy rendellenes működése és más metabolikus zavarok jelentős mértékben kihatnak a nők és férfiak nemzőképességére. Már a húsz évvel ezelőtti tanulmányok is kimutatták, hogy az evolúciós változások arrafelé haladtak, hogy már a csekély mértékű testsúlyváltozás és a hormonszintek legkisebb eltérése is csökkenti az utódvállalás lehetőségét. A jelenséggel sokat foglalkoztam nemzetközi szinten is. Nagy csodálója vagyok Michael S. Brownnak, akinél sok időt tölthettem el a pályafutásom során, és közösen kutathattuk a mai korra jellemző változásokat. Évtizedes tapasztalatok után jutottam el arra a pontra, hogy endokrinológiai szempontból foglalkozzak azokkal a betegségekkel, amelyek meghatározzák a nemzőképességet. Ez olyan szegmense az emberi életeknek, amelynél az elért sikert együtt éli meg az orvos a betegével.

Azt szokták mesélni, hogy Ön minden újszülöttre a saját gyermekeként tekint.
– Sohasem tudtam közömbös maradni annak a csodálatos hírnek a hallatán, hogy az általam kezelt nő végre teherbe esett. Nincs nagyobb öröm annál, mint amikor öt-hat év sikertelen próbálkozás után éppen a terápia endokrinológiai módosításaival vezet eredményre a gyógykezelés. Minden betegemmel különleges kapcsolatot alakítok ki a kezelés során. Nem tudom, hogy ez jó-e, vagy sem, de egyszerűen nem tudom kívülállóként megélni az új élet születését. Azt sem tudom, hogy van-e jogom saját gyermekeimnek nevezni a segítségemmel világra jött babákat. Mégis így tekintek rájuk, és szeretettel hívom őket a gyermekeimnek. A koronavírus-járvány ideje előtt az volt a szokás, hogy az anyák a szülés utáni első ellenőrzésre a babákkal együtt jöttek el hozzám. A vizsgálatok során egyre nyilvánvalóbbá vált számomra is, hogy különleges kapcsolat létezik a csecsemők és köztem. Az új környezet miatt zaklatott és síró kisbabák ugyanis a karomban rendszeresen megnyugodtak. Egy idő után saját elméletet alkottam a tapasztaltakból: meggyőződésem, hogy a babák felismerik a hangszínemet, amelyet a terhesség alatt elvégzett vizsgálatok ideje alatt hallgattak az anyukájuk pocakjában. A legtöbb esetben az állapotos nők is boldogok, amikor beszélgetünk, és általuk a babák is érzékelik a kialakult bizalmat. Hosszú éveken át figyeltem meg ezt a jelenséget, és senki sem tudja megingatni a meggyőződésemet: hihetetlen nyugalmat érzek minden alkalommal, amikor kezemben tarthatom a „gyermekeimet”. Sok-sok fényképem van róluk. Kincsként őrzöm ezeket. A későbbiek folyamán, a virtuális világ terjedésével inkább arra kértem az anyukákat és apukákat, hogy a gyerek első rajzát küldjék el nekem. Rengeteg ilyen rajzom is van, és a járvány elmúlásával az első dolgom az lesz, hogy kiállítást rendezek a munkákból. Nagyon szívesen találkoznék már velük. Az egyik ikerpár anyukája a járványhelyzet kezdete óta rendszeresen küld nekem olyan felvételeket, amelyeken a lányaink énekelnek, szavalnak, vagy éppen jót játszanak. Ez mindig felvidít egy nehéz nap végén. A minap éppen egy másik családtól kaptam üzenetet: a fényképen a kislányom már a második szülinapját ünnepelte. Nézze csak, ezt írták: tartson ki ebben a nehéz helyzetben, vigyázzon magára!

EGYÜTTÉRZÉSSEL AZ ISMERETLEN ELLEN

Sokáig elidőzünk a telefonja felett. Csokoládét majszoló, táncoló, sikongató és szülinapi gyertyalángokat szelídítő gyermekeket mutat nekem. Közben pedig történeteket mesél, emlékeket oszt meg velem a családokkal való találkozásokról, amelyek folyamán újra és újra átélik közösen azt a varázslatot, amelyet egy új élet fogantatása jelent.

Ebből talán erőt lehet meríteni ahhoz a nehéz és felelősségteljes feladathoz is, amelybe a klinikai központ vezetőjeként kényszerült a tavasszal…
– Hatványozott felelősséggel jár jelenleg ezt a munkát végezni. Elsősorban a betegek felé tartozom felelősséggel, ugyanakkor a munkatársaim felé is ugyanezt kell tanúsítanom. Elsődleges feladatomnak tartom ugyanis, hogy biztosítsak számukra mindent, ami a kezelésekhez szükséges. Meggyőződésem, hogy az orvosoknak, ápolóknak és a nővéreknek most nem szabad amiatt aggódniuk, hogy van-e elegendő védőfelszerelés, lélegeztetőgép vagy bármilyen más egészségügyi eszköz. Mindennap délben összegyűlünk, és megvitatjuk az aznapi helyzetet: ekkor rendszerint jelzik a hiányt, legyen az egy elromlott kilincs, fogyóban levő szer vagy a zöld és vörös zóna közötti kommunikációhoz szükséges telefon. A jelenlegi helyzetben mindezeket azonnal biztosítani kell. Az orvosok és a nővérek ugyanis most kizárólag a betegek kezelésére gondolhatnak. Soha egyik munkatársam sem panaszkodott arra, hogy napi 24 órát szolgálatban kell töltenie. Annak ellenére sem, hogy március óta szinte egyik dolgozónknak sem sikerült egy teljes hétvégét a családjával töltenie. Valóban elmondhatom, hogy a Covid-rendszerben dolgozók közül mindenki a közösség érdekeit a saját igényei fölé helyezi. Nagyon büszke vagyok a csapatra, és arra törekszem, hogy minden olyan gond alól felmentsem őket, amely nem a betegek közvetlen ellátásával áll kapcsolatban. Senki nem követeli tőlem sem, hogy a nap 24 órájában jelen legyek, mégis úgy érzem, hogy ez most kötelességem.

Mikor érezte ezt először?
– Már az első betegek érkezésekor. Januárban kaptuk meg a tartományi titkárságtól az értesítést arról, hogy fel kell készülnünk a járványhelyzetre. Komolyan fogtam fel a figyelmeztetést, ugyanakkor nem estem kétségbe. A harminchárom éves pályafutásom alatt lezajló járványok folyamán szerzett tapasztalatok azt sugallták, hogy mindennel meg lehet küzdeni, ha az ember felkészülten és gondosan áll a dolgok elé. A járványhelyzetre vonatkozó korlátozások betartása pedig a veszély eltűnését eredményezi. Tudomásul vettem hát az intézkedések szükségességét, és teljes magabiztossággal fogadtuk az első fertőzésgyanús esetet is: februárban jelentették, hogy egy kínai állampolgár érkezik hozzánk magas lázzal. A beérkezett értesítés pillanatában megnyomtam a stopperóra gombját, hogy felmérjem, mennyi idő szükséges az előkészített rendszer felemelkedéséhez. A gyanús esetek ugyanis nem sétálhatnak csak úgy be az ajtón: fogadásuk módját szigorú előírások határozzák meg. Szükséges a különálló épület, az izolációs szoba, az erre a célra felszerelt laboratórium, és az is pontosan szabályozva van, hogy a sürgősségi csapat hol léphet be, hol fogadják a védőfelszerelésbe öltözött orvosok a beteget, és hol mérik fel az állapotát. Meg is érkezett a beteg, és pillanatok alatt kiderült, hogy negatív a tesztje. A mai helyzetből visszagondolva szimpatikus, ahogyan végigizgultam az egészet, az eset lezárását követően pedig büszkén megállapítottam, hogy csupán néhány percre volt szükség ahhoz, hogy egy egész rendszer működni kezdjen. A magabiztosság érzése mindaddig elkísért, ameddig március hetedikén meg nem érkezett a topolyai beteg. Belgyógyászként kértem, hogy láthassam a röntgenfelvételeket. Még ekkor is pozitívan gondolkodtam: biztosítottak az elkülönítés feltételei, kezelni kell a tüdőgyulladást, korlátok között tartani a lázat, rendelkezünk a szükséges terápiával, így mindent meg tudunk tenni a gyógyulás érdekében. Néhány óra múlva azonban megkaptam a második röntgenfelvételeket. Amikor megláttam, hogy rövid idő alatt mekkora elváltozásra került sor, akkor tudatosult bennem, hogy mi várhat ránk a jövőben. Az első döbbenetet követően teljesen átgondoltam a járványhelyzetre vonatkozó rendszerünk felépítését, és éles határt húztam a fertőzöttekkel dolgozók és a más betegségeket gyógyítók között. Azóta van érvényben a zöld és a vörös zóna a klinikai központon belül: kizárólag egy csapat láthatja el a Covid-19-cel diagnosztizált betegeket. Így jöttek létre a Covid-központok, amelyek mind zárt kórházakként működnek.

EMBEREK VÍVJÁK A CSATÁKAT

Mi a leghőbb vágya azóta, hogy az első koronavírusos beteget felvették a klinikai központba?
– A lelkem mélyén azt szeretném, hogy az emberek felismerjék az egészségügyi dolgozók munkájának a jelentőségét a világon uralkodó helyzetben. Mindenkinek meg kellene értenie, hogy eddig soha nem tapasztalt jelenséggel állunk szemben. Ez nem egy szokványos harc: a kórról nem írnak egy szakkönyvben sem. Az én szerepem elenyésző ebben a küzdelemben. Egyszer sem léptem be a fertőzött zónába, az eseteket a digitális rendszerünk segítségével követem. Látva azonban a kollégáim megfeszített törekvéseit… Hogy is mondjam… Ez nem az a helyzet, amikor a vizitet befejezve kiszellőztethetik a gondolataikat, mielőtt további két súlyos műtétet vállalnának. A járvány második hullámának ideje alatt az egyik éjszaka kellős közepén jelentette a kollégám, hogy három nagyon súlyos állapotban levő beteg érkezett, és két ügyeletes érsebészeti csapat áll rendelkezésre a Covid-rendszerben. A páciensek viszont segítség nélkül nem élték volna meg a reggelt. Normális körülmények között talán egyszer történik meg egy karrier során, hogy egy időben ennyi hasi aortaaneurizmával kelljen szembesülni. Nekiálltam hát telefonálni. Az orvosok azonnal autóba pattantak, és még azt is megszervezték, hogy útközben felvegyék az altatóorvosokat és a műtétekre szakosodott nővéreket is. Hihetetlen volt, hogy a távolságok ellenére 15 perc alatt befutottak a sürgősségi központ kapuján. Az energia és a tenni akarás, amellyel az elkövetkező percekben már a műtőben voltak, egyszerűen elképesztő volt. Egyikük sem panaszkodott arra, hogy az előző napokban már többször is dupla műszakot dolgozott le. Pedig minden megjegyzés teljesen indokolt lett volna. Idegesen sétáltam a műtők előtt, amikor a védőfelszerelésből kivetkőzve elém álltak. Képzelje csak el azt a helyzetet, amikor az egyik legmegbecsültebb szakembere tetőtől talpig vízben tocsogva, megtépázott hajjal jelenti: „Hát, nem volt könnyű, de megcsináltuk!” Elmondta, hogy a szükséges védőfelszerelésben nem tudja rutinszerűen mozgatni az ujjait, és minden egyes precíz beavatkozásért meg kellett küzdenie a szkafander korlátaival. A harc után pedig mindannyian, mintha mi sem történt volna, átöltöztek, és hazamentek. Másnap hajnalban pedig már újra a munkahelyükön voltak. A mi munkánkban elvárás az áldozatkészség, és ezt a kollégáimmal együtt én is így gondolom, egy-egy ilyen eset azonban akkor is beleég az ember lelkébe.

Határtalan büszkeséggel mesél a munkatársairól.
– Azt sem felejtem el, amikor egy éjjel egy nagykikindai beteg érkezett a központba. Korábban ugyanis elhatároztam, hogy egy esetet végig fogok kísérni a fogadástól a gyógykezelés végéig azért, hogy megtapasztaljam, valóban minden adott-e a folyamatok előírásos teljesítéséhez. A beteg fogadásakor egy kicsit közelebb léptem hozzá a megengedettnél. Abban a pillanatban ajtóstul rontott ki a Covid-rendszerben dolgozó egészségügyi nővér, és kiabálni kezdett rám. Szó szerint elzavart a beteg közeléből. Hangosan mondogatta, hogy védőfelszerelés nélkül semmi keresnivalóm a páciens mellett. Félreálltam, és csak annyit mondtam: „Le a kalappal, minden elismerésem!” Nem szokványos, hogy bárki ilyen határozottan szembeszálljon egy igazgatóval, ám teljesen igaza volt. Mit kellett nekem ott okvetetlenkednem, ahol minden a legnagyobb rendben folyt? Attól a pillanattól kezdve soha többé eszembe sem jutott közelebb menni a fertőzöttekhez, mint ahogyan azt az előírások meghatározzák. Saját bőrömön tapasztalhattam, hogy a nővérek figyelme mindenre kiterjed. Ők voltak azok is, akik az egész intézmény szakgárdáját megtanították a védőfelszerelés helyes használatára. A jelenlegi helyzetben még a legmegbecsültebb orvosoknak is tanulniuk kellett. A szkafanderbe ugyanis nem csak bele kell bújni. Pontos menetrend alapján kell magára húznia az embernek, ellenkező esetben ugyanis önmagát és a beteget is veszélyezteti. A beöltözés lépései pedig berögződött szokássá kell, hogy alakuljanak. A mihamarabbi kiképzés érdekében az erre szakosodott nővéreink az annak idején igen hatásos tanítási módot alkalmazták: rácsaptak annak a kezére, aki vétett az előírások által meghatározott lépések ellen. Nem volt idő ugyanis arra, hogy az általuk is nagyra tartott orvosokat szépen megkérjék a hiba javítására. Mert ilyen helyzetekben, amiben most vagyunk, nincs helye a tévedés lehetőségének. Egy kis lyuk a szkafanderen egy életbe kerülhet. Csapdossák hát inkább a kezeinket!

Elfáradt?
– Lelkileg igen… Fizikai értelemben annyira nem, szellemileg azonban igencsak kimerít a helyzet. Nem a saját sorsom alakulására gondolok, amikor ezt mondom. Inkább az a korlátozott élettér aggaszt, amelybe társadalmi szinten kényszerültünk. Borzasztóan zavar, hogy a fiatalok tapasztalási lehetőségei leszűkültek, idegesítenek a kizárólag virtuális térbe költözött kapcsolatok, és az is, hogy már a szerelmesek sem érhetnek egymáshoz. Nem magam vagy Ön miatt aggódom, hanem inkább azok miatt a fiatalok miatt, akiknek a fejlődését leginkább megrekeszti a jelenlegi állapot. És igen: én is nagyon szeretném már látni a családjaimat és a gyermekeinket – emeli fel tekintetét a képeken mosolygó csemeték arcára a doktornő.