...néhány perce fejeztük be a közös Lucy Dreamin’- és Lajka-interjút. A Malomfesztivál utolsó napjának késő délutánján kissé már fáradt, de jóleső zsongás közepette ücsörgünk a mező közepén körberakott szalmabálákon, a malom mögött lassanként alábukik a nap, miközben Orcsik Roland költő, író, a Lajka együttes oszlopos tagja mesél líráról, epikáról – nagyban írja már a második regényét –, zenéről, de mivel a szintén nagy állatbarát párom fotózza őt, óhatatlanul Dezső kutyával, több vers elbeszélő hősével indítunk.
Hogy van Dezső mostanában?
– Remekül! Gondoltam is rá, hogy el kellene hozni a fesztiválra. Csak hát holnap innen megyünk Becsére a szüleimhez, és az ő Bohóc nevű pulijukkal nem jönnek ki jól...
Megihlet még Dezső, születnek még róla versek?
– Dezső örök ihletője minden munkámnak (nevet). Olyan versek nem születnek már róla, mint a Harmadolásban, ahol megszólaltattam, viszont állandó szereplője a világnak, melyben létezem. Nem szavakkal kommunikál, viszont mégis megért mindent.
Min dolgozol jelenleg?
– Elkezdtem írni a második regényemet, áprilisban fogtam hozzá, most készül az első változat. Úgy saccolom, még 3–4 év, mire megjelenik.
A két regény között írtál verseket?
– Miután megjelent a Fantomkommandó, körülbelül egy évig képtelen voltam bármi komolyabbat alkotni, úgy versben, mint prózában. Született ugyan néhány prózai szöveg, de észleltem magamon egy bizonyosfajta kimerülést. Valamivel több, mint fél év után viszont megszületett végre egy vers... Így most az új regénnyel párhuzamosan zajlik egy következő verseskötet megírása is. A regényírás persze intenzív, mindennapos munka, ami mellett másra nem igazán jut idő, de terveim szerint szeptemberig befejezem az első változatot, utána jöhet egy kis szünet, majd a versekre fókuszálhatok. És valószínűleg ez a kötet is fog előbb megjelenni.
Nem tudom, mennyire vagy babonás, de néhány morzsányit el tudsz már árulni az új regényről?
– Annyit talán megoszthatok a szélesebb nyilvánossággal is, hogy egy odüsszeia, egyféle utazás és átváltozás az alapmotívuma, mindez a krimi, a horror és a misztikus thriller zsánerében papírra vetve, mivel ezek segítik a történet kidomborítását. Történetalapú műről beszélhetünk, énelbeszélője van, nem úgy jelenik meg a világ töredezettsége, nézőpontváltásokkal, mint a Fantomkommandó esetében. Másként billenti ki, és másként rántja vissza az olvasót.
Egy közös turnénk folyamán, az egyik fellépésen viccesen „alantasabbnak” tituláltad a prózaírókat a költőknél. Akkor persze versekkel szerepeltél, azóta viszont írtál egy nagyszerű regényt. Valóban érzel rangsort a két műfaj között? És csempészel-e lírát a prózáidba?
– Szerintem nincs hierarchikus különbség a költészet és a prózaírás között. Egyesek szerint a költészet magasabb rendű, mivel tömörítése okán közelebb áll a metafizikai csendhez, viszont erre a 20. század több regényével rácáfolt, elég ha Beckettre, Danilo Kišre vagy Mészölyre gondolunk, akik éppen a tömörítés poétikájával, redukcióval értek el sűrítést, munkáikat lirizált regényeknek is nevezhetjük. Magam, amikor prózát írok, ösztönösen kerülöm a költői technikát. Az első regénynél okozott nekem nagy akadályokat a történet állóképszerűségbe való fulladása, ami a képszerű gondolkodás sajátossága. Amikor észrevettem az ebből fakadó hibákat, akkor sikerült lassanként magamból kiiktatgatni. Ilyen szempontból konzervatívan állok a regényíráshoz, kifejezetten epikát szeretnék létrehozni. A Fantomkommandó esetében is határozottan nem törekedtem a felülstilizálásra. Visszatérve az alapkérdésre: nagy verset írni éppen olyan kegyelmi szituáció, mint jó regényt létrehozni.
Lehet-e szerinted költészet a zene? Például az instrumentális zene is?
– Persze, hiszen a költészetnek az alapja a zene, a ritmus, a dallam és a dallam-töredezettség, tehát abszolút összeérnek. Amikor zenét hallgatok, képeket is látok, tehát költőileg is lereagálom a zenei folyamatot.
A Fantomkommandó egyik elbeszélője is vasakat gyűjt, amiből aztán sajátos muzsika születik: ez önéletrajzi motívum esetedben?
– Igen, hiszen a regény írásakor a Médeia Fiai együttesben játszottam, amikor magam is különböző vasakat gyűjtöttem a zenéléshez, de igazából ezt már gyerekkoromban is csináltam...
Hogyan jött a zene az életedbe?
– Gyerekkorom óta jelen van a mindennapjaimban, mivel édesapám a Sigma nevű zenekar dobosa volt, akik Vajdaságban egy kisebb népszerűségre is szert tettek. Tinédzserkoromban is volt együttesem, ami szintén felbukkan a Fantomkommandóban. Akkoriban még a mainstream formálta a zenei ízlésemet, ami csak később alakult át. Amikor átköltöztem Magyarországra, akkor találtam rá olyan emberekre is, akik experimentálisabb jellegű muzsikát hallgatnak és produkálnak. Magáról a zenélésről viszont ebben az időben már teljesen lemondtam. Amikor az irodalom megjelent az életemben, akkor az volt a kaland, az előbbi háttérbe szorult, és csak a zenehallgatás szintjén maradt meg. Aztán meghallottam a Médeia Fiait játszani, és magamban azonnal elképzeltem hozzá a vasakkal keltett zajokat. Rövid idő elteltével jeleztem is nekik, mit szólnának, ha én ilyesmivel beszállnék hozzájuk. Így kezdődött. Eleinte kicsit tartottam tőle, hogy ez majd elveszi az időmet és az alkotói energiákat az irodalomtól, de egyáltalán nem így történt. Ellenkezőleg: a zenekari munka esetemben inspirálta az irodalmi alkotást. Az energiák nem hogy megcsappantak volna, hanem megduplázódtak.
