A minap Szabadkán, a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központban Történetek mélyén címmel irodalmi beszélgetős műsorra került sor. A vendég a doroszlói születésű, Szegeden élő Hász Róbert, Márai Sándor-díjas író volt, akivel Lovas Ildikó József Attila-díjas író beszélgetett.
Hász Róbertet a történetmesélés tartja lázban, és úgy mesél el történeteket, hogy a mai embert újragondolásra ösztönzi. „Azért vagyunk mi, mesemondók, igricek, költők és írók a világon, hogy az igazságokon túl elmondjuk az embereknek a történeteket is” – olvasható a honlapján, vagyis elhivatottnak érzi magát, hogy történeteket írjon.
Az est folyamán szó esett a műveiről is, A Szalmakutyák szigete és a Sok vizeknek zúgása novelláskötetéről, valamint a Diogenész kertje, a Végvár, A künde, a Júliával az út, A Vénusz vonulása, az Ígéretföld és a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című regényeiről. Az izgalmas és ízlésesen provokatív beszélgetés során a közönség megismerhette írásainak szövegvilágát, történelmi korokon átívelő regényeit, de betekintést nyerhetett az irodalom belső világába is. Hász Róbert felidézte az újvidéki magyar tanszéken töltött éveit is.
– Zomborban jártam középiskolába, számomra évekig az jelentette a várost. Amikor 1986-ban Újvidékre mentem, kicsit megszeppentem. Az egyetemtől függetlenül is, falusiként nagyvárosba kerülni már magában élmény. Egyik tanárom azt mondta, hogy egy kezdő írónak nem azért kell járnia egyetemre, hogy megtanuljon írni, hanem azért, hogy megtanulja, hogyan nem szabad írnia. Az egyetemi évek sokat segített abban, hogy egyáltalán elkezdjek írással foglalkozni. Ahhoz kell egy környezet. Ha nem lépünk ki a faluból és nem látunk világot, akkor nem kezdünk el írni, mert nincs miről. Ha van is miről, nem igazán tudjuk, hogyan és kinek. Az újvidéki élet közönséget, ismertségeket, barátságokat hozott, amelyek valamelyest a mai napig is megmaradtak – mondta Hász Róbert, majd pedig kitért arra, hogy számára az ún. nem hivatalos irodalom jelentette az utat, azt is elmagyarázta, mit ért ezen, de szólt arról, is hogyan élte meg a kilencvenes éveket.
– A nyolcvanas–kilencvenes években a kortárs magyar prózában volt egy irányzat, amely lenézte a történetet. Amikor Magyarországra kerültem, és továbbra is írogattam a kis novelláimat, gyakran kaptam olyan megjegyzést, hogy ezek már idejétmúltak, nem kell történetekkel foglalkozni. Ettől függetlenül nem tértem le az útról, amit magam előtt láttam, és megmaradtam a történetközpontú irodalom mellett. A kilencvenes években, főleg az elején, úgy éreztem, mintha nem egy időben éltem volna a kortárs prózával. Minden embernek vannak meghatározó évei, amiket azután nem tud megmásítani. 1987-ben már látszódott, hogy nagyon rossz felé haladunk. A nagy változás számomra az 1991. év volt, amikor Magyarországra mentem. Egy kis kofferrel indultam útnak, azt gondolva, hogy az egész eltart egy-két hónapig, azután visszajövök. Végül ez lett belőle. Tíz évig nem jöhettem haza, mert lejárt az útlevelem, magyar pedig nem volt. Akkoriban mindentől teljesen el voltunk vágva, nem volt se mobil, se internet. Ha akartunk valamit megtudni az otthoniakról, kimentünk a sarokra a pénzbedobós telefonhoz, és 60 forintért 3 percig beszélhettünk a szülőkkel. Szegedet annyira sem ismertem, mint Budapestet. Azelőtt csak egyszer jártam ott – emlékezett vissza Hász Róbert.
„Elegem lett az elvárásokból”
A Júliával az út című regénye 2010-ben jelent meg. A leírása szerint egy bácskai magyar család legendáriumáról van szó, a nyolcvanas évek Jugoszláviájának egyhangú, mégis vészjósló mindennapjaiban. Hász Róbert viszont a kötetben azt is taglalja, hogy írónak lenni szerepjáték.
– A Júliával az út, Füst Milán után szabadon, a feleségem története, de részben az enyém is. Tulajdonképpen egy olyan fiatalemberé, aki író próbál lenni, de már sejti azt, hogy ez nem merül ki annyiban, hogy csak leül és ír, mert az magában még semmit sem jelent. A kilencvenes évek elején még nagyon zöldfülű voltam. Magyarországon tapasztaltam meg, hogy az íróvá válásnak követelményei vannak: meghatározott körökben kell mutatkozni, bizonyos irányzatokat dicsérni, a többit lesajnálni... Át kell esni valamiféle beavatáson. Az írónak magát kell elfogadtatnia, nem is kifejezetten a regényét. Szegeden, helyi szinten mentem ezen végig. Ha az író nem veszi fel azt a pózt, amit elvárnak tőle, akkor mellőzik, elkerüli, nem szólnak róla. Egy regényt márpedig legalizálni kell. Csak attól, hogy megjelenik, még olyan, mintha nem is lenne. Helyet kaphat a könyvesboltokban, otthon a könyvespolcokon, de a regényeket általában a kritikák legalizálják. Az se mindegy, hogy ezeket kik és hova írják. Sok kis részecskének kell összeállnia, mire a köztudatba kerül az, hogy egy regény megjelent. Ugyanakkor viszont nem minden író felel meg azoknak a követelményeknek, amelyeket elvárnak tőlük. Én is úgy éreztem, hogy olyan szerepbe próbál betuszkolni a környezetem, ami nem nekem való. Elegem lett az elvárásokból, ezért inkább a háttérbe vonultam. 1995-ben a Tiszatáj szerkesztője lettem. Ez kényelmes volt a számomra, mert megélhetést nyújtott, és nem voltam kitéve annak, hogy kényszerből írjak. Magamnak írtam, úgy, ahogy nekem tetszett, és vártam a jó szerencsét – hallottuk Hász Róberttől, aki volt annyira kitartó, hogy a történetei olvasótáborra találtak.
– Igen, de ezt ki kellett várni. Több mint tíz évig nem tudtam pontosan, minek is írok. Ez egyfajta kényszer volt. Némely írót ez hajt. Márai talán harminc évig az asztalfióknak írt, a kutya se olvasta, de akkor is írt, mert úgy érezte, muszáj. Nehéz időszakot éltem meg, mert végül is fontosnak éreztem azt, hogy az írásaim eljussanak az olvasókhoz. Tulajdonképpen mindig is az olvasó szempontjait tartottam szem előtt. Azt írtam, amit én is szeretnék olvasni. Szerkesztőként más a helyzet, mert nagyon sok mindent el kell olvasnia az embernek. Azt is, ami nem tetszik. Különbséget kell tenni esztétikai érték és ízlés között. A lapban lehozok olyan prózát is, ami nem türközi az ízélesemet, de tudom, hogy értéket képvisel, és az újságban helye, mert így kerek a világ. Nem azt olvasom elalvás előtt, de elfogadom, hogy az is jó – mondta Hász Róbert.
„Optimistább befejezést szántam neki”
A künde című könyve 2006-ban jelent meg, egyes kritikusok pedig párhuzamot vontak Umberto Eco híres regényével, A rózsa nevével.
– Szerintem A rózsa neve zseniális könyv, igazi mestermunka. Sok más mű mellett A rózsa neve is élt bennem, amikor a regényt írtam. Szerintem nem baj az, ha egy író kölcsönvesz egy stílust, egy kort, ha egészen mást kezd vele. Tulajdonképpen, amikor egy fiatal író elkezd könyveket publikálni, kedvet kap ahhoz, hogy egy nagy regényt írjon, amelynek szó szerint is súlya van. Arra gondoltam, hogy ha én is szeretnék ilyen regényt írni, annak történetét nagyon régi korba kell helyeznem, ahol szabadjára engedhetem a fantáziámat. Mielőtt az író hozzáfog egy ún. történelmi regény megírásához, kutatásokat végez. Senki sem születik úgy, hogy minden korban járatos. A 10. századi magyar őstörténetről mindenfélét írtak, de azokból kevés a tény. Amiből kiindultam, és amire azt mondtam, hogy ez talán faktum, azok a nyugati krónikások bejegyzései. A regény ötlete onnan ered, hogy bóklásztam a somogyi könyvtárban, és a kezembe akadt egy gyűjtemény, amely nyugati krónikások magyarokról szóló latin bejegyzéseit gyűjtötte össze. Azt a kevés tényt beépítettem a regénybe, a többit hozzáadtam. Nem tudható, mi is történt valójában, ezért szabadon alkothattam – hallottuk Hász Róberttől, akinek a regényeit gyakran történelmi regényként definiálják, de ő ezzel nem egészen ért egyet.
– Dilemma és örök vita, hogy mikortól számít egy regény történelminek. Ha írok egy regényt a kilencvenes évek háborújáról, az vajon történelmi regény? Most nem, de húsz-harminc év múlva talán az lesz. Ami engem illet, szeretem azokat a történelmi korokat, amelyek már lezárultak. Íróként sokkal kényelmesebb egy olyan világot megjeleníteni, aminek van eleje és vége. Emiatt a kortárs világ nem tud annyira izgatni. A kündében egy olyan korról írtam, amiről jóformán semmilyen adat sincs. Senki sem mondhatta meg, mi volt, mi nem, és mi a helyes. Két évig foglalkoztam vele, és nagyon élveztem – fejtette ki Hász Róbert, és azt is megtudhattuk, hogy a regény végét befolyásolták az akkori magyar politikai történések.
– 2004-ben, amikor készült a regény, a magyarországi politikának eléggé turbulenciás éve volt. Akkor írták ki a népszavazást a kettős állampolgárságról. Erről Szegeden és mindenfelé Magyarországon szinte vérre menő viták folytak. Már négy éve magyarországi állampolgár voltam, de a szüleim Vajdaságban éltek. Egyébként butaság volt kiírni a népszavazást, a románok megoldották annak idején népszavazás nélkül is, de ha már kiírták, akkor kellett volna, hogy annak eredménye szülessen. Nem az lett, és ez nagyon rosszul érintett. Nagyjából A künde felénél tartottam, és egy optimistább befejezést szántam neki, de annyira bántott ez a kiábrándító végeredmény, hogy az egész regényt másfelé vitte el. Más hozadéka is volt. Egy interjúban kifejtettem, hogy ocsmány eredmény született. Ez nem tett jót, és kihatott a regény fogadatására is. Egyébként próbálom magamat távol tartani a közélettől. Ha csak lehet, a könyveimből kihagyom a napi politikát, de a közélet akkor is képes belopózni a regényekbe – mondta az író.
Hász Róbert könyveit több nyelvre is lefordították, például A künde franciául is megjelent.
– Amikor kiderült, hogy lefordítják franciára, nem értettem, mit akarnak ezzel, hiszen a franciák úgysem értenek meg egy ősmagyar történetet. Azután magam is meglepődtem, hogy a legjobb kritikát a legliberálisabb francia lap, a Le Monde fogalmazta meg a regényről. Ez vigasztalt, hogy talán van ebben a regényben valami más is azon kívül, amivel egyesek Magyarországon megbélyegezték – hallottuk Hász Róberttől.
Újabb sorsdöntő évek
Az Ígéretföld című könyvét 2013–2014-ben írta, és 2015-ben jelent meg a Forum kiadásában. Ez egy negatívutópia-regény egy ironikusan kiforgatott világról, amelyben magyar tájakra menekülő hollandok fallal körülvéve élnek. Ez a fal a külvilágtól való megvédést jelenti a számukra. Felmerül tehát a kérdés, hogy mennyire volt Hász Róbert előrelátó.
– Ha láttam volna a jövőt, nem írtam volna meg ezt a regényt, vagy legalábbis nem így. Akkor még nem volt nagy téma a migránskérdés. Banálisan jött az ötlet, kezembe akadtak egy német látnok, Alois Irlmaier látomásairól szóló feljegyzések. Ennek hatására belemélyedtem a látomásokba. Szerintem ez nem is regény, inkább egy nagy elbeszélés – tudtuk meg Hász Róberttől, aki nemrég krimitörténetet írt, legutóbbi kötete, a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja bűnügyi regénye tavaly jelent meg, a cselekménye viszont 1902-ben játszódik, Zomborban.
– Nem krimit akartam írni, hanem lényegében egy szecessziós történetet, mivel ebben a korban még nem játszódott regényem. Keménykalap, revolver, macskakő, hintó, pipafüst… ilyen képek lebegtek előttem. A hangulata volt meg előbb, de innen nem továbblépni. Fontolgattam, hogy szerelmes regényt írjak, de addig mozgattam gondolatban a figurákat, hogy gyilkosság lett belőle. Más problémám is volt. Nem tudtam, hol játszódjon, mert nem ismertem jól egy szecessziós várost sem. Még Szegedet és Szabadkát sem. Azután eszembe jutott Zombor, és onnan már megindult a regény történetszála. Megvolt a helyszín, a figurák, és ráakadtam a zombori könyvtár honlapján a Bácska nevű újság digitalizált változatára, amely akkoriban jelent meg. Onnan már minden összeállt. Azt is megírták, mennyibe került egy kiló zsír – hallottuk Hász Róberttől, és azt is megtudhattuk, készül-e folytatás.
– Mivel a Fábián Marcell története egy éven belül megérte a második kiadást, azt mondták, jó lenne folytatást írni. Olyant viszont még nem csináltam, hogy újrahasznosítsak karaktereket. Ez egy szakmai kihívás. Nem is tudom, hogy azoknak írjak-e, akik még nem olvasták az elsőt, és bemutassam újra a karaktereket, vagy azoknak, akik már tudják, miről van szó. Még nagyon az elején tartok – mondta Hász Róbert, aki valójában sci-fi-íróként kezdte a tollforgatást, 15 évesen a zágrábi Siriusban jelentek meg az írásai.
– Most is szeretem a sci-fit. Minden regényemben van valamilyen tudományos-fantasztikus szál, az már nekem olyan, mint az ételben a só. A sci-fi viszont egy külön műfaj. Évekig kell gyakorolni, hogy az ember megállja benne a helyét. Külön szókincse van. Most nem mernék sci-fi-regényt írni. Lenne hozzá kedvem, de nem ismerem behatóan az új trendeket. A mai napig is szeretek viszont sci-fit olvasni – tudtuk meg Hász Róberttől.
