Lovas Ildikó író hat regény, három novelláskötet, több jeles antológiában közölt elbeszélés, számos esszé szerzője. Műveit több nyelvre lefordították. Irodalmi munkásságát március 15-e alkalmából József Attila-díjjal ismerték el.
Ön szerint milyen feladata van az írónak az olvasó irányába, egyáltalán, milyen az író és az olvasó viszonya?
– Örömet szerezni, ez a feladat, nem csak az íróé, hanem a művészeté általában. Nem gondolok itt semmi olyanra, ami a mindennapokhoz kötődik, nem a mindennapok öröme, a létezés művészete, a mindennapokra megtanulható és alkalmazható flow az, amiről beszélek, amikor azt állítom, hogy az író, az irodalom és általában a művészet dolga az, hogy örömet szerezzen. Esztétikai értelemben használom az öröm szót. Vállalva megkopottságát. Legalább kényelmes, mint a kitaposott cipő. Tudom, hogy mit jelent: esztétikai élmény. Olyan élmény, ami a befogadóban a mű élvezete által maradandó változásokat eszközöl, mert rámutat, megragad valamit a valóságból, amit a kifejezésmódja által úgy tud közvetíteni, hogy azzal a létezésről, a valóságról tanít meg valamit. A valóság jelenségeit átminősíteni, műélvezetet, esztétikai élményt, örömet szerezni. Hazudni? Vajon amikor azt mondom, az író feladata az olvasónak adható öröm elérésében a valóság jelenségeinek átminősítése, akkor a hazugságról beszélek? Természetesen nem. Mint ahogyan az igazságról sem – mindkettő inkább erkölcsi, semmint esztétikai kategória. Azt állítom, hogy az irodalmi mű egy lehetséges válasz a megtörténhetőre. Ezáltal válik hitelessé. Ha a lehetséges válasz művészi konstrukciója egységes, zárt egész, akkor a mű hiteles és az olvasó számára átélhetővé, igazzá válik és esztétikai örömben részelteti.
Ez határozza meg az író és az olvasó viszonyát, ez az öröm. A lektűr megvonja ezt az örömet, viszont szórakoztat, bizonyára van helye a világban – de nem az irodalomban. Ha ezzel azt állítom, hogy az író-olvasó viszony nem könnyű, akkor azt mondom, amit gondolok. Nem könnyű, de szép. Olvasóként magam is számtalanszor átélem a kínt, amit a befogadói élmény megszerzése jelent, a befogadói nehézségek nem kerülnek el, de tudom, hogy ha sikerül, akkor örömben lesz részem. Ha elegem van mindenből, ha lezúznak a mindennapok, akkor nyilván lekapok a polcról egy lektűrt és befalom, akár a csokit. Attól azonban óvakodom, hogy azt gondoljam róla, hogy kenyér vagy só. Az irodalomról pedig ezt gondolom. Mindennapi kenyér vagy Az élet sója, ahogyan egy fontos könyv címe mondja. Ilyenekre gondolok.
A József Attila-díj szakmai elismerés. Odafigyelnek az írótársadalom tagjai egymásra? Vannak, voltak nagy irodalmi barátságok, ugyanakkor mélyreható ellentétek is szabdalják a magyar irodalmat. Ön miképpen éli meg ezeket?
– A József Attila-díjat március 14-én vettem át. Azóta is örülök neki. Beraktam egy fiókba, amit nagyon ritkán húzok ki – a szó szoros értelmében tettem ezt. Bennem van az öröm, de amíg ott állt a szobám asztalán, lebénított. Leizzadtam, ahányszor csak ránéztem, mert hirtelen minden leírt és kimondott szavamnak elvesztettem a könnyedségét, súlya lett. Ez persze butaság, de mégis így van. Egy díjtól? A kérdés jogos. A válaszom pedig ugyanaz, leizzadtam és lebénultam, igen, egy díjtól. Miközben soha nem törekedtem arra, hogy a szavaim könnyedek legyenek – ellenkezőleg. Nem óvakodtam és nem mérlegeltem, írtam a mondataimat, amikből könyvek lettek. Nem érdekelt a divat. A szakma érdekelt, ahhoz viszont nem kell semmi egyebet tenni, csak olvasni és gondolkodni. Sokan, amikor gratuláltak, azt mondták, írták, már régen meg kellett volna kapnod ezt a díjat. Ez jól esik, de én tudom, hogy nem így van, hanem úgy, hogy az is előfordulhatott volna, hogy sohasem kapom meg. A figyelem, amiben ezzel a szakmai díjjal részesültem, a legtöbb, amire gondoltam a magam vonatkozásában. Amióta írni kezdtem, iszonyatosan küzdöttem – nem díjért, hanem a mondataimért. A belső szabadságomért. Azért, hogy mindig mindent megtegyek, amiről úgy vélem, helyes. Akkor is tegyem meg, ha az irodalmi pályámat nem segíti. És akkor is tegyem meg, ha a boldogulásomat sem segíti. Mondjuk, ebbe bele lehet pusztulni. Mindennek a jelképe, szimbóluma a József Attila-díj. A díj története okán is. Konokul és makacsul lehet csak végigmenni az úton. A kérdés persze adja magát, hogy milyen úton és ki mondja, hogy végig kell menni? Azt hiszem, ez belül dől el. Vannak ilyen írók is. Meg vannak olyanok is, akik kikérik maguknak azt, hogy nekik bármilyen úton végig kellene menniük. Nem mondanám, hogy a l’art pour l’art küzd a belső, meggyőződésen alapuló, erkölcsi megfontolásokon, értékrenden megépült úttal, de lehetséges, hogy így van. Nem lehetetlen. És ha így van, akkor én az utóbbiak közé tartozom, nekem van utam és végig akarok rajta menni. Úgy döntöttem, addig fog az asztalomon állni a díj, amíg újraolvasom Babits esszéit. Ez valamiféle belső zarándokút volt, azt hiszem. Megnyugvást kerestem, a helyem. Az újraolvasások azért nagyszerűek, mert mindig adnak valami újat, másik nézőpontot. Most is így történt. Az Erkölcs és iskola című esszéjében Babits egyebek mellett ezt írja: ,,S vajon mit teszünk mi? Megtanítjuk a gyermekeket az accusativus cum infinitivóra, megtanítjuk a kétismeretlenű egyenletek megoldására. Szép és jó. De vajon ez az, ami az embert emberré teszi? Ellenkezőleg: nem kell Schopenhauert olvasni, hogy tudjuk, hogy az értelem másodlagos az emberben, s az első az akarat. S ha az értelmet tekintve igaz az, hogy egész életünkben abból táplálkozunk, amit gyermekkorunkban gyűjtöttünk, s az egész élet csak arra való, hogy a gyermekkori benyomásokat földolgozzuk: még inkább igaz az erkölcs szempontjából, hogy az ember sorsát gyermekkorában (gimnazista korában) eldönti: the child is the father of Man; a gyermek a férfi atyja, mint Wordsworth mondá. Mi az erkölcs? A lelki egészség és nagy részben a testi egészség is, sőt maga a sors.” Ezek a mondatok gondolatok. A magam számára értelmezési keretet nyújtottak és válaszokat is adtak, lehetővé tették, hogy a díj bennem és a szobámban meglelje a helyét, én pedig tovább tudjam csinálni a dolgom. De ezek az idézett mondatok egyebek mellett az Ön által feltett konkrét kérdést – az írók egymásra való odafigyelését, az irodalmi barátságokat és nagy ellentéteket – is érintik, értelmezik. Ezt nem fejtem ki bővebben – annyi biztos, hogy léteznek barátságok, még az irodalomban is. És az is biztos, hogy a múló évekkel kiderül, olyan ellentétek is léteznek, amelyekről nem tudtuk, hogy elválasztanak bennünket. Mégis elválasztanak és ez előbb-utóbb kiderül. A kérdés inkább az, megtartjuk-e a tiszteletet, amikor megszólalunk a másik kapcsán.
Nem hiszem, hogy az írás könnyű tevékenység, azt sem hiszem, hogy idővel, az évek múlásával könnyebbé válik, még akkor sem, ha a rutin sokat segít. Vagy tévedek? Az író is hús-vér ember, aki éli az életét, megéli a valóságot, szemlélődik, figyeli a körülötte zajló eseményeket. Izgatják az el nem mesélt történetek, az elhallgatások. Hogyan építkezik íróként, mi az írói módszere, hogyan születik a történet?
– Segít a rutin, pontosabban segítene, ha nem volna ez a rettegés a fehér papírtól. Az üres, teleíratlan papírtól. Azt hiszem, ez nem más, mint az attól való félelem, hogy egyrészt nem lesz jó, amit leírok, másrészt attól való félelem, hogy le sem tudom írni, amit akarok, harmadrészt pedig attól való félelem, hogy amit le akarok és le is tudok írni, az összességében nem áll össze, nem mutatja meg magát, vagyis az írói világot nem tárja fel. Mindezeken nem segít a rutin. Újra és újra meg kell küzdeni minden szóért, mondatért, amiből aztán a felesleget kíméletlenül ki kell húzni. Az ember azt sem tudja pontosan, hogy mi lesz a felesleg. Néha a szöveg mutatja, néha a gondolatmenet tárja fel, máskor meg csak ül az ember süketen a szöveg előtt, süketen, mert nem hallja a szöveg hangját, nem akar megszólalni, és akkor a felesleges rész az egész is lehet. Olyankor csak a nagyok tudnak segíteni, a biztos pontok: Ottlik, Mészöly. És nagyon sokan mások, erre nincs recept, sokszor napokon át bolyongok a könyvespolcok előtt és keresem azt a mondatot, amelyikről azt sem tudom, hol olvastam – sajnos rendetlen vagyok, úgy idézek, hogy ha meglelem a könyvet, beidézem a mondatot és nem gondolok arra, hogy egyszer másnak is kelleni fog. A fordítóknak szoktam ezzel a hozzáállásommal galibát és fejtörést okozni, de általában vissza tudom keresni az idézet forrását. Az író nem önmagában létezik, hanem más szövegek által is. Nincs megíratlan mondat, csak meg kell keresni, hogy segítsen, alátámasszon, új irányt szabjon. Sokat szoktam idézni, hivatkozni. Élvezem az irodalmi művek mondatainak a ragyogását a szövegben, amit írok. Olyan, mint egy-egy meglelt kincs. Gyermeki öröm. Van benne valami az olvasói örömből, ami azt követően, hogy az évek múlásával az ember íróvá lesz, elkopik egy kicsit. Professzionalizálódik. Az olvasás kevésbé szórakozás, inkább tanulás és megfigyelés. De az idézetek visszavisznek a kezdetekhez. Nemcsak a történet kezdetéhez, hanem az eszméléshez. Amikor az irodalomról elhittem, hogy a legizgalmasabb dolog. Ezt ma is hiszem, csak nem akarom, hogy eluralkodjon rajtam. Épeszű, józan módon akarok gondolkodni, nem irodalmi felsőbbrendűséggel – jelentsen ez bármit is. Emellett pedig rengeteg dolog van még az irodalmon kívül, ami mozgatja a világot. Azokat is meg akarom ismerni, vállalva a jó és rossz tapasztalatokat. Az biztos, hogy nem akarok úgy írni és tenni, mint aki nem tudja, hogy a szó cselekvés és az irodalom a társadalmi mozgásokra reagáló folyamat is egyben. A történetekről nem tudnám elmondani, miképpen születnek meg. Nyilván közhely azt mondani, hogy az alkotás folyamatában. De alapvetően, mint minden közhelyben, ebben is van igazság. Közben, útközben születnek, alakulnak a történetek. Nem azt tartom a legfontosabbnak, noha vezetni kell a hőst, alakítani a sorsát, ehhez jegyzetek kellenek, tudni kell, mikor született, miképpen nőtt fel, számolni kell, korba helyezni, csupa olyan babramunka, ami nélkül nem megy. De ez nem fontos. Pontosabban csak annyiban fontos, amennyiben segít megismerni ismeretlen vidékeket és (újra)értelmezni korszakokat, történelmi eseményeket. De ha ez nem történik meg, akkor az egész nem lesz jó, így aztán a babramunka a lényegi munka is egyben, évekig tart. Mégsem ezt tartom a legfontosabbnak, hanem magát a szöveget. Az izgat engem, a szöveg alakulása, a szöveg szövete. Miképpen lesz képes összeállni az olvasóban? Ez érdekel, csak ez a fontos, de nem az olvasó, hanem a szöveg felől. Konkrét példát is mondok. Eltérően a korábbi regényeimtől, a Rózsaketrec műfaját tekintve nem regény, hanem próza, ami az olvasóban áll össze regénnyé. Az érdekelt, meg tudom-e úgy írni a szövegeket, megragadni egymásutániságukat, hogy ez lehetséges legyen.
Történetei leginkább Szabadkán, Bácskában játszódnak, de nem annyira a földrajzi hely, sokkal inkább az adott valóság, a történések belső megélése számít. Mind az írónál, mind az olvasónál. Az író, feltételezem, szellemi együttműködést, nyitottságot vár az olvasótól. Az olvasó pedig azt, hogy az irodalmi mű az életnek azokkal a kis és nagy dolgaival foglalkozzon, amelyek őt is izgatják, segítsen abban, hogy ő, az olvasó meg tudja válaszolni önmagának az ezekkel kapcsolatos kérdéseit, dilemmáit, vagy ráébredjen valamire, amire eddig ügyet sem vetett.
– Nem várok el az Olvasótól semmit. Amikor az ember ír, nincs olvasó, csak a szöveg van. Különben jön a megfelelési kényszer. Az Olvasónak azonban vannak elvárásai az íróval szemben. Joggal. Ha azokat az író be tudja teljesíteni, elolvassák a könyveit. Botorság volna arról beszélnem, hogy miért olvassák a könyveimet. Álszerénység volna azt állítanom, hogy nem tudom, olvassák. Van néhány dolog, amiben feltétel nélkül hiszek és meggyőződésem, hogy ezeknek köszönve találkoztam az Olvasókkal már az első kötetem, a Kalamáris megírásakor, huszonhárom éve. Feltétel nélkül hiszek az egyetemes magyar irodalomban és abban, hogy létezik vajdasági magyar identitás, gondolkodás, életszemlélet. Feltétel nélkül hiszek abban, hogy nem számít, mennyire vagyok jó, de az számít, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból. A legtöbb pedig az, amit a körülöttem lévő világból meg tudok érteni, látni, fel tudok fogni és vissza tudok a szövegekben adni. Annak a világnak a megértése, amibe beleszülettünk, de amit létezésünkkel mi magunk is alakítunk, folyamatos feladat. Mondok egy példát: hét éves lehettem, amikor a nagyanyám leültetett magával szemben a konyhaasztalhoz és azt mondta: most megtanuljuk a Himnuszt. Miért mondta? Miért akarta? Nincs egyetlen válasz és nem csak a nagyanyámban van a válasz. De az, hogy szövegek által kereshetem, kegyelmi állapot, megéri a küzdelmeket. Mert a válaszok keresése, a dilemmák felvetése és megválaszolása, a tapasztalatszerzés ütközésekkel, fájdalmakkal járó küzdelem. De ki mondta, hogy az élet nem ez? Vagy Babits idézett esszéje nem erre (is) utal?
