A „hideg nyalat” nagyon régen, de tényleg régen, még a nyelvújítás előtt a fagylalt volt. Így, ilyen egyszerűen, semmi részletes etimológiai megvilágosítás, mert most nem ez a fősodor. Ez csak a kiindulási pont.
A fagyizó
A fagyizónak híre van, szájról szájra, fészről fészre terjed. Messze vidékről is zarándokolnak ide, így mindig hosszú sorok állnak a különlegességeket felvonultató pultok előtt. Ez itt a hideg édességek Kánaánja, cukrászati költemények/remekművek gyűjteménye. Robusztus /vagyis akkora, mint egy békebeli kredenc/, atlétatrikós és atlétatermetű fiatalember került a sor elejére. Minden látható testfelülete tetoválva. Rajta virított minden ismert – tiltott és betiltott – önkényuralmi jelkép ( szóval konkrét politikai állásfoglalással nem lehetett megvádolni). Olvasható volt rajta még az utónévkönyv női neveket tartalmazó fejezetének rövidített jegyzéke, biztos érzelmi időrendben, mert betűrendben nem. Kettő áthúzva, hát igen, a szerelem is véget ér egyszer. Nyakán rejtélyes keleti jelek, ha szerencséje van, nem egy kínai séf napi ajánlata. Bal karján a városnév (rovással is), ahova esetleges eltűnése/megtalálása után visszaszállítandó, mindez két vértől csepegő, indákkal körülfont tőr között. Műremek volt. Hangosan olvasta a választékot, elég lassan, mondjuk /a békesség és a tapintat kedvéért/: tagoltan és figyelmesen. A vörösboros eper könnyebben ment, a miami álom és a mascarpones amorella csak így fonetikusan, ahogy írva vagyon. A tiramisu már nyelvtörőnek bizonyult, a piña colada feliratnál kicsit elhalkult és bevörösödött a nyaka. A többi kisilabizálására már kísérletet se tett. Az ínyencségekre áhítozó, egyre szaporodó tömeg türelmesen várt. Elnézve az erőpólóból kitüremkedő izmokat, mondjuk, megértem. A tagbaszakadt fickó végül döntött. Kért egy gombóc csokit, meg egyet a vaníliából. Nesze neked választék!
A jégkrém
A kövér – mondhatnám túlsúlyosnak is, de akkor nem jönne át a poén, ami persze lehet, hogy így se. Szóval a kövér férfi alig lépett ki a boltból, már tépte is le az egyik jégkrémről a papírt, mohón beleharapott, a vastag csokoládéréteg csak úgy roppant a foga alatt. Néhány gyors harapással eltüntette az egészet, majd lerogyott a legközelebbi padra. A másodikat már lassabban bontogatta, cuppogott, egy vaníliacsöppet óvatosan felnyalintott. Ragacsos kezét pocakján megfeszülő ingébe törölte. Körülnézett, de nem volt sehol árnyék. Alig figyelt rá, hogy a naptól cserzett arcú öreg leereszkedett mellé, és váratlanul érte, amikor az szólt hozzá:
–Vigyázni kéne magára, sok bajt okoz, ha valaki ilyen jó súlyban van, már meg ne bántódjék a szóért. Főleg hőségben nem szabadna habzsolni, mert majd beüt a mennykő. Szegény szomszédom is így járt, hiába szóltunk neki, aztán már vitte is el a mentő.
Megkeseredett a szája íze. Mit akarhat tőle ez a fogatlan vénember? Sose látta azelőtt. Ócska kabát van rajta meg egy sokat mosott fehér ing nyakig begombolva, de meg se kottyan neki a hőség. Ő meg izzad, a nadrágja korcában megáll a víz. Honnan veszi a bátorságot, hogy így ismeretlenül faggassa, hogy hány kiló, meg mennyi a cukra meg a koleszterinje, meg csak sóhajtozik, sajnálkozik. Hirtelen pattant fel, kicsit bele is szédült, az alig megkezdett jégkrémet belevágta a szemetesbe, felkapta a két dugig pakolt cekkert, és kacsázva nekivágott az utcának. A sarokról kopott rövidnadrágos, vékonyka kisfiú szaladt a padhoz. Az öreg óvatosan kiszedte az olvadozó jégkémet, és a piszkos kis kézbe nyomta:
– No, egyed! Mondta öregapád, hogy lesz néked is csemege.
A gyerek földöntúli mosollyal az arcán nyalogatta a csöpögő édességet. A nap égetően sütött. Hiszen nyár van. Kinek ilyen, kinek olyan.
