Baló az ablaknál állva borotválkozott a csorba, vakfoltos tükörben. Csütörtök volt, reggel 6 múlt. Negyed 7-kor megiszik egy bögre langyos tejeskávét és nyögvenyelősen letuszkol egy szelet vajaskenyeret. Utána beveszi a gyógyszereit, két fehéret meg egy nagy zöldet. Megeteti a macskát.
A kockás konyhatörlővel kihessegeti a legyeket a konyhából. Az ócska szatyorba már este bekészítette az iratait, külön ellenőrizte a bérletet, a pénztárcában ötszáz forint lapult meg némi apró. Reggel már csak a vékony sült szalonna két kenyér közé, meg egy alma papírzacskóba, az oldalsó zsebbe. Mostanában egyre feledékenyebb.
Az udvaron megállt egy pillanatra. A kerekes kút oldala félig bedőlt, a hátsó udvart elválasztó kerítés lécei foghíjasan kapaszkodtak egymásba.
Ilyen elhanyagolt volt már két éve is, akkor kellett volna rendbe tenni, megigazítani a ház cserepeit, akkor nem ázott volna be a nagyszoba teteje, nem válik le a plafon fele, és nem megy tönkre a villanyvezeték a vályogfalban, s ha aznap nem kellett volna túlóráznia a műhelyben, ő ér haza előbb, nem Marika, akkor ő maradt volna ott holtan az ajtó mellett, nem a felesége.
Minden nap végig kellett hogy gondolja, így, egyszuszra. Akkor is csütörtök volt.
Azóta a napok keserves 24 órából állnak, s az Istennek se akarnak eltelni.
Megigazította a kabátját, lehúzkodta, hogy valahogy kinézzen. Napi 4 órát dolgozik, portás a régi munkahelyén, az utca végén, alig 15 perc gyalog. Nyitogatja-csukja a nagykaput, ennyi a dolga.
A régi műhelybeliek, ha meglátják, lesunyják a fejüket és sietősre fogják a léptüket, igazuk van, mert mit is tudnának mondani egymásnak?
Minden hónapban egyszer meglátogathatja Kismarikát az intézetben. Néha kétszer is eljöhet, sose kérdezi, ez mitől függ. Fél a választól.
Messzi van, szép nagy kert közepén, a végállomásig négyszer kell átszállni, s onnan még 20 perc gyaloglás. Biztos felvenné valami jószívű autós, azon az úton csak azok járnak, akik valakit látogatnak, de ő lesunyja a fejét és úgy megy, hogy aki ránéz, annak eszébe se jusson fékeznie.
Ez az ő kálváriája, egyedül az övé.
Múltkor azt mondta az a barátságos takarítónő, hogy mindenkinek van keresztje, s azt bizony cipelni kell egy életen át. Ő meg bólogatott, próbált barátságos arcot vágni, de belül majd szétvetette a tehetetlen harag.
Az épületben hűvös volt, csend, csak az egyik teremből szűrődött ki halk zeneszó. Náluk hétvégén mindig szólt a rádió, Marika szerette a zenét.
A földszint utolsó ajtaja, jobbra, oda kell bemennie. Látogatóknak – ez van kiírva, mellé meg odaragasztottak valami kis vidám figurát. Összeszorult a torka, nagyot nyelt, és egy halk kopogás után belépett. Két ápolónő ült bent, köszönt nekik, de utána már nem nézett rájuk, csak a lánykára volt szeme. A kis drága ott ült a szőnyegen, szöszke hajában katicás hajcsat, dudorászik, egy ócska babát ringat, fel se néz. Ő is ott volt az anyjával két éve, valami csoda folytán az ágyon feküdt félig keresztben, a lába lógott, de nem ért le a vízbe, az egyik tűzoltó azt mondta, ez volt a szerencséje.
Élt, de azóta csak úgy van, mint azok a drága nagy hajasbabák. Eszik, ha a szájába dugják a kanalat, engedelmesen nyújtja kezét-lábát, ha öltöztetik. De nem beszél, nem mosolyog, csak dúdolja azt a monoton kis dallamot az összeolvadt műanyag babának, amit nem lehet tőle elvenni.
Baló leült a székre, a kis csokit majd leteszi az asztalra, azt mondták, nem kell hoznia semmit, itt mindennel ellátják, jó helyen van. Mit tudna ő vele csinálni otthon? Így meg reménykedhet a csodában. Marika biztos elvinné innen, s erre a gondolatra majdnem elsírta magát, de hogy venné az ki magát, férfi létére? Arra riadt, hogy négyet ütött a falon lógó óra, letelt az idő. Nehézkesen állt fel, egyre nehezebben tud mozogni, talán az a láthatatlan kereszt lesz mindinkább nehezebb, az nyomja egyre lejjebb a föld felé.
Ahogy az ajtóhoz ért, vékony kis hang ütötte meg a fülét: – Apu!
A két nővér ült nyugodtan, az egyik kötött valami végtelen hosszú lila sálat. Baló meg csak állt, dermedten, a kilincs felé mozduló keze megállt a levegőben. Ahogy megfordult, a kislánya könnyes arcát látta, s mintha hallotta volna a suttogását: – Vigyél haza!
Indult volna felé, hogy felkapja pillekönnyű testét, amikor az idősebbik nő szigorú, de kedves hangja megállította:
– Jövő héten eljöhet, viszontlátásra! – s a padlón megcsikordult a szék, ahogy felállt.
– Érted jövök! – ezt akarta kiáltani a férfi, de aztán csak kifordult az ajtón, szó nélkül.
Azt se tudta, valóság volt-e, amit hallott, vagy képzelődött? Mostanában sokat fáj a feje, a szeme is káprázik, gyakran megszédül.
A fekete-fehér kockás folyosón nekidőlt a falnak, nézte, ahogy az ablakon kövér esőcseppek gurulnak le, mint a gyerekkönnyek.
Egy hét múlva jöhet, az 7-szer 24 óra – gondolta, és elindult meggörnyedt vállal, hogy elérje a fél ötös buszt.
