Utált az emeletes házban lakni, de még mindig jobb volt, mint valami távoli rokonnál meghúzódni vagy otthonban élni sokadmagával. Tiszta libabőr lett még a gondolatra is.
– Igaz, hogy öreg vagyok, de el tudom látni magam – dünnyögte. Belenézett a kopott keretű tükörbe, de csak egy pacnit látott, meg egérfarkincaszerű kis kontyát. Feltette a szemüvegét, de akkor meg a ráncokat és vértelen, késpenge vékonyságúra összehúzott száját mutatta a „csodatükör". Ómama nevezte így, amikor felkapta, hogy megnézhesse benne loknisra tekert frizuráját, ő meg visított a gyönyörűségtől. Mindenki szépnek tartotta, amikor a sétálóutcán vonult a család vasárnap délután, pontosan 3 órakor kilépve a cifra rézverettel díszített kapun. A férfiak levetett kalappal köszöntötték őket, az asszonyok egy pillanatra megálltak, és kritikus szemmel nézték végig a mamát, de bizony rajta soha nem lehetett hibát találni. Kis mosollyal fogadta a hódolatokat, de pillantása mindig jó kiállású férjén és kamaszodó fián volt. Erősen fogta Matildka kezét, aki fehér harisnyát és csillogó lakkcipőt viselt. Arra a lakkcipőre annyi évtized múltán is élénken emlékezett, mert mire véget ért a séta, a kisujját véresre törte, a sarkát meg nyers hússá. Szipogva tűrte, hogy Julcsi, aki olyan mindenes volt a házban, bekenje valami büdös kenőccsel. Gyűlölte a cipőt meg a rakott rózsaszínű szoknyácskát és a csipkegalléros kardigánt. Szeretett volna megállni a kirakatoknál, de mama azt mondta, azok előtt csak a kacér cselédlányok ácsorognak, hátha utánuk fütyülnek az úrfiak. Persze ő ebből egy szót se értett.
Állt az ablakban, nézte a reggeli forgalmat. Földszinten lakott, egy szoba, konyha meg fürdőszoba, picike előszoba plafonig érő, beépített szekrénnyel. Sosem nyitotta ki a felső ajtókat, fel se tudott volna állni semmire. Lét-ra! – tagolta a közös képviselő, akit megkérdezett az odaköltözése után vagy két hónappal, hogyan lehet azt a részt kihasználni. Létra! Azóta, ha tehette, elkerülte az arrogáns, kis hörcsögszerű alakot. Szerencsére semmi nem romlott el még a lakásban, de ha lesz valami, az biztos, hogy szakembert hív, Dénes úrhoz akkor se fordul, ha elönti a házat a víz. Hangosan felnevetett, elképzelte, hogy mindenki hallá változik, és úszkál a konyhából a szobába, meg vissza.
– Ez a te bajod, Matild – mondta a bátyja –, hogy mindig csak álmodozol, abból nem tudsz majd megélni, ha felnősz. Ebben igaza volt Áronnak! – sóhajtott egy nagyot. De ő felnőtt, sőt megöregedett, de tényleg nem lett gazdag. Azért kijött a havi fizetéséből, néha egy kis utazásra is futotta. Áron viszont örökre fiatal maradt. Sokra nem ment a nagy tudásával, bár mindene volt a matematika, logarléccel a kezében született, mondta apja nevetve, és büszkén nézett a langaléta fiúra. Mégis Áron hagyta el örökre a családot, azon az őszön vezette a műszaki egyetemistákat, lövöldöztek is. Egyszer éjjel hazasurrant, megsimogatta a homlokát, azt mondta, legyen jó, és egy háncsszatyorba tette az összes üres üveget. Jóval később tudta meg, hogy Molotov-koktélokat csináltak az öreg cipész műhelyében, aztán az egyik közből a harckocsikra dobálták. Ő akkor volt másodikos, az olvasókönyvéből kitépte a lapot, amin a jó testvérekről szóló történet volt, és beledugta a viharkabátja zsebébe. Akkor találták meg, amikor apukának le kellett menni valami pincébe, hogy azonosítsa. Az egyik tanára jött el, halkan suttogva mondta el, mit akar, apuka meg kalap-sál nélkül, egy kötött félkabátban rohant el, és bár estére már otthon volt, éveket öregedett. Erre az időre nem nagyon emlékezett, és soha senki nem beszélt róla a családban. Ezután csendes lett minden hétköznap, vasárnap nem mentek ki a térre, akkor se, amikor már úgy-ahogy rendeződött a helyzet. Apuka újra csak könyvelt, megbízhatatlannak számított, nem vezethette a gyár pénzügyi osztályát, anyukát meg nem érdekelte már, hogy a kalapja és a cipője színben klappoljon. Semmi nem érdekelte.
Egész nap feküdt a lesötétített hálóban, néha behívta magához, kérdezte, hogy megy a tanulás, de a válaszra már nem figyelt. Julcsi csinált mindent, elment az iskolába is, ha már nagyon muszáj volt, vezette a háztartást, és szomorúan hozta ki az érintetlen tálcát a nagyszobából. Aztán anyuka elolvadt, mint a hó, elrepült, mint egy csepp kis madár. Apuka a temetés után egy hétig mindennap kiment a temetőbe, aztán ahogy telt az idő, egyre többször jött haza későn, szivar- és konyakszaggal terítve be a lakást.
Az ablak párás lett a leheletétől, letörölte egy tiszta konyhatörlővel. Esőcseppek hullottak a járdára, a szél feltámadt, néhány ernyőt kifordított, egy férfi kalapját az út közepére sodorta, a taxi pont átment rajta. A kárvallott öklét rázva kiabált valamit. Biztos valami csúnyát, de hirtelen semmi olyan szó nem jutott eszébe, ami ilyenkor elhagyhatja egy férfi száját.
A plakátok lassan eláztak, ormótlan kupacban összeálltak a vasrudak alatt és a málló vakolatú házfalak tövében. – Milyen szürke a világ így, esőben, az ablakon keresztül – mondta ki hangosan, ez is olyan fura szokásává vált, hogy beszél magának, magában. Mert ugyan kihez is szólna? Sokszor eszébe jut, talán az egész élet másként alakul, ha Áron nem olyan okos, és főleg, ha nem megy ki a többiekkel a térre. Micsoda eső volt akkor is! Verte az ablakot, dörgött, pedig ősszel állítólag nem is szokott, a lövéseket össze lehetett keverni a mennydörgéssel. Ez tavaszi eső, állt vissza az ablakba.
S csodálkozva nézte, ahogy az esőt felváltó hó lassan betakarja a járdát, a zöldülő csenevész fákat, és azt a néhány tő virágot, ami a ház előtti térkövek közé felállított állványokban küzdött a megmaradásért.
Az ablak előtt egy család ment el sietve, a kislány felintegetett, s ő mosolyogva felemelte a kezét.
A csöppség lábán sárcseppes fehér harisnya volt és lakkcipő.
Nekitámasztotta fejét az ablaknak, a könnyeitől már nem látott semmit.
