A falu hét kilométerre van a főúttól, keskeny és kátyús földúton lehet eljutni odáig. Néhányan dolgozni járnak a közeli kisvárosba, kerékpárral, úgy a legolcsóbb. Jó időben könnyebb, a ködös-esős őszre, metsző hideg széllel betörő télre nem gondolnak. Majd lesz valahogy. Busszal, vonattal a megyeszékhelyre eljuthat, akinek nagyon fontos az elintéznivalója. Bonyolult per, hivatali ügyek, kórház, esetleg nagyobb vásárlás.
A kis településről lassan elmentek a fiatalok tanulni vagy dolgozni, a középkorúak lakást vettek a városban. Elöregedett a falu, egyre több ház lett lakatlan, került ki az ablakba, teljesen feleslegesen az „eladó” tábla. Ugyan ki akart volna ideköltözni?
A főtéren a háborús emlékmű mellett árválkodott a víz nélküli, repedezett szökőkút, a templom már csak ritkán nyitotta meg gyönyörű veretes kapuját. A kereszt előtt rozsdás konzervdobozban kornyadozott egy virágcsokor. A tésztaüzem két éve még üzemelt, aztán egyik napról a másikra lakat került az ajtajára. A kocsma elég sokáig tartotta a vendégeket, de aztán az öreg tulajdonosok elköltöztek a fiukhoz, más meg nem kockáztatott. Sok lett volna a bérleti díj, meg a közüzemi költségeket is ki kellett volna valahogy gazdálkodni. Nem volt már a közelben laktanya, téesz se, alig néhány törzsvendég már csak megszokásból nyitotta be az ajtót, abból meg nem lehetett megélni.
A két lépcsőt befutotta a folyondár. A régi kastély a domb oldalán áll, régebben iskola volt. A tetőn bizony már hiányzik néhány cserép, az ablakot bevert a szél, a szép angolpark is hervadásnak indult.
A dohánybolt előtt van még egy kis élet, 8-10 nő és férfi szívja-fújja, a csikk már a körmükre ég. Hangosan vitatkoznak, aztán egy jó bemondás után valaki elneveti magát, és már szent a béke. Kézről kézre jár az energiaital doboza. Vagy tucatnyi gyerek kerget hangos zsivajjal egy kopott szőrű kutyát, kiszaladnak az úttestre is. Nincs forgalom. Szerdánként jön az orvos, a volt tanácsházán rendel, gyógyszert is hoz. A mozgó hús- és vegyesboltos tudja, mikor kapják a nyugdíjat, az ilyen-olyan segélyt, akkor jön. A kenyeret, tejet áruló kedden és pénteken, olyankor a fél falu odagyűlik, vásárolni is, de főleg szót váltani egymással. A falunapon sokan voltak. A keskeny úton óvatosan araszoltak az autók, a főutca megtelt szebbnél szebb járművekkel. A gyerekek érdeklődve nézték a határban legelésző teheneket, újdonság volt számukra a nyári konyhában rotyogó lekvár, a hátsó udvarban kapirgáló tyúkok karittyolása, az egerésző macskák látványa. A terített asztal minden jóval várta a vendégeket. Mert már csak vendégek voltak a legközelebbi családtagok is. – Így van ez, ennek is eljött az ideje – morogták az öregek, és nézték a ritkán látott arcokat, az elegáns ruhákat, szép frizurákat. A régi futballpályán lenyírták a méteres gazt, oda telepedett a forgós meg a céllövöldés. A színpadon meg egymás után léptek fel a fővárosból jött ismert énekesek, két-három szám után már rohantak is tovább, egy ilyen nap volt, hogy féltucatnyi falut is megjártak.
Ez a nap hetekre témát adott az itt maradtaknak, esténként letelepedtek a hűvösödő alkonyatban a kapu mellé rakott hokedlikre, és felelevenítették, kihez jöttek, milyen volt az ebéd, apróra megbeszélték az autók márkáját, a vásárosok árait, a pecsenyesütés csínját-bínját.
Esténként aztán már csak a tévé kékes fénye világított ki az utcára, és néha vonyított az égre egy kóbor kutya.
Az időjárás még nyarat idéz, olyan késeit, holnap új hét kezdődik. A fű tovább sárgul, a férges körte beteríti a fa alját, a méhek körbedöngik az érett szilvát. A port felkavarja az ócska traktor, megy ki a határba.
Ahol még laknak, a magukat bíró öregek felsöprik a járdát, utána leülnek a pihenni a kiskapu melletti padra. Nézik a messziségbe futó keskeny utat. Néha jön egy autó. Nem lassít, nem áll meg.
A távolból harangszót hoz a szél.
