Köröz az légy, zümmög, az félhomályban pontosan tájékozott. Széksorok közé libben, csöppecske mellé guggol, kéjesen dörzsöli két első lábát.
S meglátja a teremtést.
Lett vala az legeslegelső, kéretlen tanúja mindeneknek.
Úristen fintorog.
Valaki beszél, hosszan, unalmasan. Azt hiszi, figyelnek rá.
Kezdet előtt vala az köd.
Sűrű, seszínű, gomolygó, áttekinthetetlen, s betölté vala mindazt, amiből később dühében az Úr Isten az mindenséget megteremtené, hogy látva lásson vala, ha körbetekintene csöndös világában.
Kezdet előtt vala az sötétség. A súlyos, fekete köd, mely gomolygott csak gomolygott vala az mélység határtalanságában. Odalent szűkölének vala lelkecskéink kezdeményei, várván az teremtés csudáját, amely csak nem követközék vala be.
Tanácstalan Úr Istenünk ekkor nagyot kiáltott vala, fába szorult toportyánféreg módján, lángpallosát elővonyá vala, és szabdalni kezdé vala az ködöt, amely ekkorra szürke és ibolya keveréke lett vala, aztán vinnyogott, sírt és jajgatott vala: ez leend vala akkoron az teremtés alapeleme, s belőle alkotá vala Úr Isten az világosságot, amely váltakozó, és az sötétséget, amely állandó. Ez Égnek és Fődnek eredete, amikor Úr Isten oly hatalmasat teremtett vala.
S ez vala az Kezdet.
Ég dísztelen vala, így az Úr Isten fölszállott vala hezzá, csillagokat akasztott vala a kék boltozatra, fő dísznek meg középre szögezte az Hódat.
Kezdetben még semmiféle erdei növény sem vala az Fődön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott vala ki.
Ám az Úr Isten parancsára pára szállott vala föl az Fődről, megnedvesíté az Úr Isten az vastag ködöt, amelyet hiába szabdalt vala föl, nem tekinthet vala át a réseken mégsem, s emiatt megdühöde az Úr Isten, s ordítoza vala, s üvöltésére ijedten rongydarabokká hasadának vala szét az konok firhangok: ilyenképpen teremté vala Úr Isten az erdőt buja bokrokkal és fákkal, valamint az mezőt tele virágokkal és jóféle füvekkel.
S a földből kibújt vala valamely ronda féreg, kínlódott, tekergőzött vala, ám azonnal rátelepede az ősi köd megszökött darabja, mely olykor fehér, olykor fekete leend, akár az emberi élet, s amely csak az füvek és az állatok, madarak és halak után teremtetett vala, mert ez a törvény igaz sorrendisége.
Úr Isten ködös füvekből nyer írt bajaira az teremtés kezdete óta, s fehér az füvekből nyert lé, mint ábrándos bivalytehén teje.
Mikoron megbékél az Úr Isten, jókedvében üres helyekre, amelyekről az ember pusztító eszközeivel kiirtott mindent, odateremt, hol fákat, hol halakat, hol madarakat, hol barmokat, amelyek újra benépesítik az általa megalkotott világ pusztulásait, de embert már nem teremt, minek is hívná kalapjából bűvészként újra elő, hiszen e félresikerült és szükségtelen rekvizitum csorbítja csak, és káromolja a teremtés fölséges mirákulumát.
A teremtésnek csodája pedig forog, hol tavasz jön télre, hol nyár tavaszra, hol meg ősz érkezik, s végül újra a ködök, a gomolygó sötétség, s kristályfüvekbe lopózik az ábrándos bivalytehén.
A zsinórpadlás kötelein immár fehér denevérek lógnak fejjel lefelé, áttetsző hozsánnájukkal búcsúznak kormosra lepusztult, kontaminált mezeinktől.
Két keresztes pók hálót sző a színpad fekete szegletében.
A világhírű rendező elaludt a harmadik sor egyik székében. Egy fontos mondat kellős közepén tört rá a kábulat, feje félrebillent, nyála lecsurog a fekete padlóra.
A közelben bombák robbannak, városok semmisülnek meg, a Gyehenna tüze falja föl a világot, megszűnik minden élet, ám a rendező nem hall semmit, könnyű álma van, túljutott az utolsó próbán.
