A szél megint fújt. Nem engedte le a redőnyt, mert ócska volt, és úgy játszott rajta a vihar, mint az öreg a citerán, a szemközti kocsmában. Vagy ivóban, ahogy kiírták rá nagy, pöffeteg betűkkel.
Mintha nem lenne mindegy. Apja meg nagyapja úgyis ott tölti minden estéjét, ez olyan érdekes, hogy minden helyen azt találják meg először, hol lehet benedvesíteni a gigájukat. Ő meg bedugja a fülét a két mutatóujjával, ne hallja a gajdolást meg az üvegcsörömpölést, de persze nem ér az egy lapát ganét se. Élvezettel mondta ki többször is a csúnyának ítélt szót, de neki tetszett.
Vegyes hangrendű, nemrég tanulták az iskolában. Rögtön megértette a magánhangzókat, és olyan gyorsan írt le 10 mély, meg ugyanannyi magas és vegyes hangrendű szót, hogy Zsuzsóka néni el se akarta hinni, hogy amíg a többiek ott töketlenkedtek, ő már karba tette a kezét, és ült szálfaegyenesen. Pedig alig egy hónapja jöttek ebbe a kisvárosba, és újabb két hét telt el, amíg valami hiányzó papírt pótoltak az előző iskolából, ő meg beülhetett a padba. 5. cé, ez volt kiírva, persze szépen kicifrázva, csak az „é” volt ormótlanul fekete filccel.
– Tudod, miért cé? – kérdezte tőle az első nap az a nagyfülű vörös gyerek. Megvonta a vállát, aztán már el is akart somfordálni, de az elébe toppant, egész közel hajolt az arcához, érezte a savanykás tejszagot, ahogy kijött a száján.
– Megállsz, gyerek, aztán állsz, mint a cövek, ha a nagyok szólnak hozzád! – ezt sziszegte, aztán mellbe lökte.
Nem akart verekedni.
– Bírjál már ki vagy két hetet anélkül, hogy be kéne mennem megint, oszt kimosdatni a kalamajkából – jutott eszébe nagyapja intése. Szép ember volt az öreg, szálfaegyenes, fene se nézte ki belőle, hogy valamikor leverték az egyik veséjét. Amikor erről valaki szót ejtett, legyintett, hogy azért adott az embernek Isten az ő nagy bölcsességében néhány testi alkatrészből kettőt, hogyha az egyikkel történik valami, még mindig marad egy használható.
Nézte a nagy benga, vörös gyereket. Olyan könnyű lett volna letépni az egyik fülét, vagy kicsavarni a karját, pukkanás hallatszana, ahogy a könyöke eltörik. Elmosolyodott.
Tudta, ilyenkor ellágyulnak a vonásai, csak a szemét nem szabad figyelni, mert az élettelen volt, mint náluk a Büdös-tó vize, januári hajnalokon. Vagy mint Hágeri néni szeme, amikor felkötötte magát a padláson. Ő vágta le, pedig még nyolcéves se volt, de mindenki csak hányta magára a keresztet, meg óbégatott. Nem lóghatott ott egész éjjel, fent a nagy keresztgerendán, úgyhogy kért egy bicsakot, és felment. Még arra is volt ideje, hogy egy szép füstölt sonkát is levágjon, és kidobja a másik oldalt, bele a szalmába. Persze jól megnézte, hova esik. Aztán egy ócska pokrócot tett a nyanya alá, ne nyekkenjen akkorát, felállította az eldőlt hokedlit, és nyissz, már lent is volt. A fia meg hozott az apjának meg a nagyapjának két liter szilvapálinkát, persze neki bele se lehetett szagolni. Kellett a jó nyavalyának, aki iszik, reszket a keze.
Ült unatkozva az órán, és három nyelven elszámolt tízig, aztán visszafelé is.
Két légy mászott az ablakon, olyan későiek, október vége volt.
A táblára a hetes gyöngybetűkkel felírta, hogy „A hangtan szépsége”. Mégsem értette senki, ő meg csak bámult ki a fejéből. Ez is olyan buta társaság, mint a másik iskolában. Megint eszébe jutott a vörös gyerek, azért csak valahogy meg kéne neki magyarázni, hogy hiába ő a nagyobb, meg a pofája is az, ő kiönti a belét, ha sokat ugrál. De hogy lehet ezt annak a marhának úgy megmondani, hogy senki se hallja? Mindig két bamba nyolcadikos jár a nyomában, mintha aranyból lenne a fütyköse, oszt nekik kéne őrizni. Biztos olyan jómódú családban élnek, látszik a cipőjükön, azt kell nézni először.
Az ingük meg vasalt. Mióta anyja nincs, az övé mindig gyűrött, mert kilögyböli ő, de mivel vasalna?
Ők csak hányódtak ide-oda, hol egyikük, hol másikuk keveredett bajba.
Otthon tűrhető volt, mindig akadt valami kis munka, meg el is lehetett csórni a piacon a kofáktól ezt-azt. Azok csak pletykáltak, meg a drágaságra panaszkodtak, úgy kellett csinálni, hogy kimosakodva, tiszta ruhában egy szatyorral, amiben persze csak rongy meg könnyű kacat volt, odaállni a sorba és angyali mosollyal köszönni. Aztán gondterhelten halk sóhajjal azt mondani, hogy az anyukájához kell bemenni a kórházba, de valami galád szutyok elvette tőle a kis pénzecskéjét, hogy állítson be üres kézzel? A néni meg – az öreg, nagybajuszú árusok rá se bagóztak – kiválasztott két almát vagy barackot, szezonjától függött, s amíg keresett egy papírt, hogy beletekerje, ő elvett néhány szem paradicsomot, egyszer meg két szál kolbászt sikerült a kopott törlőrongy alá dugni.
Aztán megköszönte a kis alamizsna gyümölcsöt, és már ment is. Nem gyorsan, az túl feltűnő. Még meg is állt, bekötötte a cipőfűzőjét, és hátra se nézett, amikor megkezdődött a siránkozás, hogy jóemberek nem látták a kolbászt vagy a fél oldal szalonnát, sőt egyszer egy vörös pénztárcát is meglovasított. Na, sok öröme nem telt benne, egy szakadozott tízesért kockáztatott, a tárcát persze rögtön ledobta. Látta, ahogy két maszatos gyerek kezdett érte verekedni. Akkora felhajtás lett hirtelen, hogy a piacon tán akkor se, amikor a területért összeverekedett két banda, pedig akkor lőttek is.
Igaz, csak olyan robbanóssal, mégis mindenki feküdt ott a mocskos salátalevelek között, ő meg fütyörészve ment hazáig. Akkor költöztek el először.
Mielőtt összerakták azt a kis motyót, amit érdemes volt, kimentek a temetőbe, anyához.
Ő előző nap lopott egy sárga gerberából kötött koszorút, leszedte róla a szalagot, amin az állt, hogy a drága anyósnak hű veje. Ez akkora marhaság volt, ami azért még a felnőttektől is az alja.
Két megyével odébb telepedtek le, persze csak úgy önkényesen, de úgy figyelték minden mozdulatukat, hogy még a krumpliföldre se mertek kióvakodni.
Amikor aztán a gyámügyet is rájuk hívta valami kotnyeles szomszéd, na, akkor tényleg éjjel mentek arrébb, persze a vonaton lógtak, kinek volt pénze jegyre? Le is kellett szállniuk, sötét volt, esett, meg persze a szél is fújt. Ráadásul szerencsétlen nap volt, csütörtök, ő mondta is, hogy ilyenkor nem szabad útnak indulni.
Apját ott úgy megverték az állomáson, hogy az ispotályban kötött ki, de az volt a táblára írva, hogy „H”, az öregfater meg azt mondta, kórház.
Hát így nehéz lesz eligazodni ezen a világon, hogy itt mindent másként írnak, másként mondanak, aztán olyan gyorsan meg zagyván szólnak, ember legyen, aki érti.
Ahol most vannak, úgy tűnik, maradnak. Az iskolába beíratta az apja, az igazgatónő meg tagoltan magyarázta, hányra meg hova jöjjön a gyerek, apja nyaka csak vörösödött, meg járt a feje le-föl, mint a metronóm. Mikor kimentek a kapun, minden gyerek ott állt a kerítésnél, olyan volt, mint az állatkertben, de ők elmehettek, a kölykök meg csak bámultak utánuk.
Az első kocsmáig mentek, jó messze volt, mert itt van tán valami törvény, hogy nem lehet az iskola közelében inni.
– A tanárok meg hol szoktak? – nézett fel az apjára, de az csak csörtetett előre, akkor még nagyon meleg volt.
Nem is olyan régen egy teraszos helyen, ahol kockás terítő volt az asztalokon, két korsó sört kért ki egyszerre, lenyalhatta a tetejéről a finoman kesernyés habot, egy öltönyös öregember megfenyegette őket a botjával. Ő meg átlépett a korláton, kikapta a kezéből az ezüstfejű sétapálcát és kigórta az út közepére, egy teherautó úgy vágta ketté, mint a parancsolat. Aztán rohantak, ahogy bírtak, mert az emberek felugráltak, az öreg lerogyott a padkára, valaki mentőért, más policájért kiabált. Az apja meg két sarokkal odébb rádőlt egy padra és úgy röhögött, mint amikor feltették a körzeti megbízott motorját a paplak tetejére, a tűzoltók hozták le.
* * *
– Ideje van a mókának, meg ideje van a sírásnak – simogatta meg az arcát, aztán lekevert neki egy maflást, olyan közepeset. Rögtön utána vett egy gombóc fagyit is, csokisat, vigasztalásképpen, ő meg elnyammogta, pedig utálta. Egyszer mondta csak, akkor nagyapja billentette fenéken, hogy ne hülyüljön már, minden normális gyerek szereti a csokit.
Ez egy határhoz közeli helyen volt, de a nevére már nem emlékszik, ki tudná azt észben tartani, hol merre gódorogtak ők hárman. Néha úgy összekeverednek a dolgok a fejében, hogy alig találja az elejét meg a végét.
Apja valamit intézett, ő meg az öreg ültek az árnyékban, a hinta csálén lógott, akkor mondta gondterhelten a tata, hogy iratok kellenének, mert hogy ki kell menni az országból, ő meg a vállát vonogatta, hogy csak át kell sétálni, nem fognak velük törődni. Rogyassza meg a hátát, vegyen fel olyan kerek, fekete szemüveget, ő meg rövid nadrágban, fehér ingben, vizes fésűvel megigazított hajjal, kis hátizsákkal ott megy mellette, fogja a kezét, nagyot köszön a kishatárátkelőn, aztán fél óra, és elérik az első települést.
– Hát apád? – nézett rá tata. – Majd megoldja – somolygott. S úgy is lett.
Sokáig persze nem maradtak egy helyen, csak mentek, nagyvárosból faluba, sík vidékről hegyek közé, aludtak már istállóban, egyszer még egy roskatag kastélyban is hédereztek, csak sok volt a patkány.
Vissza sosem mentek, nem is emlegették, abból csak a baj lett volna. Néha álmodott anyával, meg a sárga virágokkal, amit ráraktak a kis halomra.
Ott is állandóan fújt a szél, hordta-kavarta a homokot, az nem hiányzott.
Itt is vigyázni kell, mert az emberek kíváncsiak és kitelik tőlük valami galádság.
Most egy elég ócska helyen laknak, de a kocsmában mindig lehet keresni valamennyit, kellő óvatossággal. A madár se piszkol a saját fészkébe, ezt mondta a mama, megjegyezte, pedig még kicsi volt.
Csak a szél ne fújna állandóan, attól fáj a feje. Akkor nem tud megjegyezni semmit. Most nem fáj, érti az egész hangrendet, de vége lehetne már az órának, tízórait osztanak. S épp itt az ideje, hogy a vörös gyerektől elvegye, amit csomagolt neki az anyja, mindig szalámisat hoz, kifigyelte, két pofára zabálja. A tanárnő mögötte állt meg, érezte a finom gyöngyvirágillatot, elolvasta a szavakat, amiket írt, aztán kettőre rábökött, hogy bár nyelvtanilag helyes, de ilyen csúnya szavakat ne írjon. Ő meg ártatlan mosollyal kiradírozta, és odaírt helyettük két másikat. Na nem csúnyát, csak olyan kétértelműt.
Zsuzsó néni elpirult egy kicsit, jól állt neki, aztán kicsengettek.
Lehet, hogy holnap megint költözni kell, mert a bivalyerős gyerek nem akarta önként adni a szalámis zsömlét, az ügyeletes tanár meg izzadt, mint az igásló, és valami zöldgally-törést emlegetett.
Mindenki le-föl szaladgált a folyosón, a gyerekek kint lógtak az ablakban, az igazgatónő kontya kibomlott, olyan gyorsan szaladt le az emeletről.
Szirénázva jött a mentő, nem sokkal utána egy kövér ember öltönyben, a fekete autóból alig tudott kikecmeregni, és teljesen olyan volt, mint a vörös gyerek, csak nagyban.
Most már biztos, hogy el kell húzni a csíkot.
A szél egyre jobban fújt, pedig semmi haszna. Csak a port kavarja.
Nyitókép: Salánki Anikó felvételei
