Találkozásomat Zokival, gyerekkori szabadkai barátommal előre egyeztettem, mert az életében néhány esztendőt olyan helyen élhetett, amit gyermeknek nem igazán ad meg még a szerencse sem. Szüleivel élt együtt, akik kiküldetésben voltak 1956 és 1960 között Budapesten a jugoszláv nagykövetségen. Sok élménye lehetett a magyar forradalomról és a szabadságharcról, én meg írni szerettem volna az általa átélt eseményekről, így a Palicsi Állatkertben ráztunk kezet egymással. Unokáinkkal sétálgattunk ezen a szép tavaszi délelőttön 2012-ben; a kölykök az állatokban, mi meg utódainkban gyönyörködtünk.
– 1956. október huszonnegyedikén délután találkoztam Dobrica* bácsival. Ő nagy szerb író – mondta anya. – Regénye házi olvasmányod lesz tanulmányaid során.
– Író?
– Híres ember. Partizán volt Tito seregében. Ismerik munkáit a nagyvilágban. A regénye, amiről beszéltem, nővérednek a gimnáziumban már házi olvasmánya volt.
– Neked nem?
– Amikor én esti technikumba jártam, akkor még nem jelent meg, nem is olvashattuk. De én is elolvastam, amikor már a lányunk letette.
– Mi a címe?
– Daleko je sunce. ( Magyarul Majd megvirrad már címmel jelent meg.)
– Jó könyv?
– Jó. A népfelszabadító háborúról szól.
Fiatalos föllépésű, szemüveges bácsi, vagy harmincöt-hat éves. Branko bácsit kereste, aki a telexkapcsolat szakértője volt. Mikor megjött Branko bácsi, a tudósító kezébe nyomott néhány gépelt oldalt:
– Ezt erre a címre küldd! Emezt emerre! Ezt meg a Borbának! Siess!
– Sok lesz ez egy kicsit – próbálgatta Branko bácsi lassítani a munkamenetet.
– Te csak igyekezz! Mindenütt nagyon várják ezeket a szövegeket.
Branko bácsi morogva mászott föl a lépcsőn a telexterembe.
Fotó: Fortepan.hu
Fotó: Fortepan.hu
Megjelentek aztán más tudósítók is, meg hivatalos emberek is, akik igen sok gépelni valóval látták el Branko bácsit. De a tudósítók nemcsak adták a gépelni valót a telexesnek, hanem sűrűn kaptak is különböző szövegekkel teleírt cetliket vagy hosszú papírlapokat.
Én leginkább a követség épületében csak a bejáratnál lévő portáig jártam.
Matyi** bácsi pár nappal később érkezett, mint Dobrica bácsi. Hasonló korú volt, mint a híres regényíró. Ő magyarul vetette papírra közölnivalóját, Branko bácsi meg sem tudott nyikkanni magyarul, telexen nem továbbíthatta Matyi bácsi munkáit, ezért a követségi porta telefonját használta a magyar ajkú újságíró, amikor Újvidékre, a Magyar Szó szerkesztőségébe diktált, ha vonalat kapott. Akkor már sűrűn akadozott a külföldi telefon-összeköttetés Budapesttel.
– Mert az úgy esik, édes öcsém, facsiga – magyarázta nekem munkájának ezt a részét Matyi bácsi, – hogy este az ügyeletes gépírónő ül a deszkben és várja a jelentkezésemet.
– Mi az a deszk, Matyi bácsi?
– A deszk egy nagy szerkesztőségi szoba, ahol soha nem áll le a munka, nappal ott körmölnek a kollégák, vagy gépel, aki tud. Aztán leadják az anyagot és várják sorsukat.
– Kicsoda a sors?
– Ki lenne más, mint a teljhatalmú szerkesztő. Ő határozza el, mi kerül a lapba. Megír az ember két oldalt, s abból néha csak két mondat jelenik meg.
– Mi lesz a többivel?
– Papírkosár. Zutty!
Matyi bácsi megjelenésekor Kecskemétről hozott valami borzasztó írást.
– A beszámolót leadtam még Horgosról, mert oda kellett visszamennünk, hogy kapcsolatot teremthessünk. De akkor még azt hittem, hogy ellenforradalmárokat kaptak el és végeztek ki. Másnap megtudtam, hogy azok az ávósok (államvédelmisek) fegyverezték föl a gyanútlan, de fegyveres küzdelemre kész fiatalokat, akik néhány óra múlva elkapták őket, s azt bizonyították be róluk, hogy ellenforradalmárok, mert fegyverrel akarták megdönteni a népi demokráciát! – törölte meg izzadó homlokát a szerző. – Hiába tiltakoztak, hiába nyüszítettek a kölykök, hátradrótozták a kezüket! És ez már nem is beszámoló, hanem egy nagy riport! Meg is írtam, össze is hoztam! Hej, ha ez megjelenne a Magyar Szó címoldalán!
Így mondta a jelen lévő egyetlen magyar nemzetiségű, Magyarkanizsáról érkezett újságíró a nagykövetnek. Ő elolvastatta, lefordíttatta Matyi bácsival a nagy riportot. A szerző a portás helyén ült, a nagykövet meg a portás asztala előtt húzódó magas pultra könyökölve jegyzetelt. Végül Matyi bácsi hívhatta a Magyar Szó deszkjében várakozó ügyeletes gépírónő, a nagykövet meg nyomban riasztotta a telexest.
– Sürgős anyag! – adta ki a parancsot.
– Dobrica szövegét továbbítom – nyögte Branko bácsi.
– Azzal siess, Dobrica mindenekelőtt! De aztán félre a többivel! – forrasztotta a szót Branko bácsiba a főnöke. – Én mondom meg a további sorrendet.
– Nekem megadták hazulról, hogyan válogassak. Szilárd sorrend, senki nem törheti meg! Krcun*** megfojt, ha eltérek egy szőrszálnyit is!
– Ez az Öreg**** kabinetjébe megy!
Branko bácsi szó nélkül fölszaladt a lépcsőn.
Furcsa szavak hangzottak el, Krcun, Öreg, aztán itt a szilárd sorrend, amit még a negykövetnek is tisztelnie kell! Úgy néz ki, Krcun nagyon erős személyiség, előtte tán még a nagykövet is vigyázzban áll, de az Öreg nála is hatalmasabb. Viszont mégis legmagasabban állhat az a cím, ahová Dobrica bácsi levelez.
Mire föleszméltem, Matyi bácsi már hangosan diktálta, hogy 1956. október 26-án Kecskeméten valami Gyurkó őrnagy önhatalmúlag katonai bíróságot nevezett ki, aztán rövid úton elítéltek és kivégeztek olyan fiatalokat, akik kezébe az ő hadnagya adott fegyvert, méghozzá felettes parancsra!
A végén, amikor a diktálást abbahagyva letörölte izzadt homlokát a tudósító, akkor nekem megjegyezte, néhány gyereket sikerült kimentenünk e véreskezű parancsnok karmaiból. Azok még túlélhetik azt a poklot, amely ott kialakult.
– Vártam nagyon Matyi bácsi esti megjelenéseit, hiszen ő volt a tudósítók közül az egyedüli, aki nekem is hozzáférhető módon fölfedte a szövegeit. Néha tán még az utcán járók is hallották a diktálását, mert a dühös újságíró sokszor megemelte hanghordozását. Bele-beleordított a kagyló mikrofonjába, de úgy ám, hogy belerezgett a porta plafonja.
– Ismerem én is tudósításait –, mondtam, mert akkor, abban az október-november napjaiban megvettük az újságot. Leginkább éppen az ő tudósításai, hírei, miatt. Igaz, nem jelent meg sok, mert november közepén már elhallgatott.
– Tudom. A nagykövetségnek megszűnt az összeköttetése Jugoszláviával. Kikapcsolták a telefonvonalunkat. Csak a telex működött. De Branko bácsi nem sorolhatta be Matyi bácsi magyar szövegeit.
Zoki elhallgatott, aztán elővette zsebkendőjét és megtörölte a homlokát.
– Évekkel később, egyetemista koromban egy nyáron naponta bejártam a szabadkai könyvtárba, ott átlapoztam az akkori újságokat. Megtaláltam Matyi bácsi írásait a Magyar Szóban, és a többiekét is különböző szerbhorvát lapokban. De csak Matyi bácsiét hallottam eredetiben.
– Megtaláltad őket?
– Egyet sem. Apró tudósításokat, híreket leginkább.
– Átírtak mindent a szerkesztők.
– Így gondolom én is.
– És az a bizonyos kecskeméti írás?
– Az a bizonyos kecskeméti nagy riport meg sem jelent. Még hírecske sem említette a borzalmakat! Pedig az egy hosszú írás volt, nagyon emlékszem rá! Elhiszed, hogy egy szürke mondanivaló miatt jegyzetelt volna állva a nagykövet? Elhiszed, hogy olyan tartalmat közölt Matyi bácsi, hogy a főnök leállíttatta a telexvonalat, hogy az ő üzenete minden mást megelőzzön?
– Ki tudja, mi történhetett? Talán a szerkesztő volt gyáva?
– Vagy beszóltak az oroszok.
– Kár találgatnunk. Úgysem tudjuk meg soha, miért nem jött címoldalon a szenzáció?
– De megjelent a Maléter Pált***** bemutató írása. Azt el is olvastam. Emlékszem a diktálás után barackot nyomott a fejemre, s azt mondta:
– Maléterrel interjút készítek, ha addig élek is!
Ennek örültem. Pedig éppen Matyi bácsi volt az, aki a diktálás után azt mondta, ebből az interjúból, ha megszületik, ha olyan szerencséje lesz, hogy találkozik a hőssel, aki katonáival kilőtt orosz tankokat is, könnyen kistudósítás lehet a szerkesztő jóvoltából. De soha nem ülhetett szemben Maléter Pállal.
– Sűrűn felötlik bennem az a pillanat, amikor Dobrica bácsi búcsúzott, mert váratlanul hazarendelték október utolsó napján, és leérve a portásfülkébe egy kék irattartót mutatott nekünk.
– Ebben egy riportkönyv fészkel! Jobb lenne, ha javítanék rajta, de biztosan elcseszném a hitelességét és a hangulatát. Ez a hét budapesti napom története. És ha maradhatnék, én lennék a magyar forradalom John Reedje! De nem maradhatok a világ legfontosabb történéseinek helyszínén, mert Belgrádban olyan fontos embert látnak bennem, hogy repülővel visznek haza. Szervusztok mindnyájan! Legyetek jók! Legyen szerencsétek!
– A Magyar Szóban is megjelent ez a riportsorozat – mondom. – Még ötvenhatban. November első felében kezdték közölni. És december eleje körül fejezték be. Amikor anyám befejezte napi munkáját, leült a konyhaasztal mellé, kötni kezdett és velem olvastatta föl Dobrica Ćosić folytatásokban megjelent szövegét. Aztán a kiadó is lépett. Olvastam a könyvecskét. Egyhuzamban elolvasni még ilyenkor, vagy hat évtizeddel a történések után is igen izgalmas. Hét nap Budapesten a magyar címe.
– Több nyelvre is lefordították. Azonban nekem régóta, ha eszembe jut Dobrica bácsi nemzetközi sikere, az fúrja az oldalamat, miért nem gyűjtötte össze Matyi bácsi is a saját dolgozatait.
– Talán meg is vannak ezek az írások valahol?
– Valahol? Hol lehet az a hely, amire azt mondjuk, valahol?
– Talán a Magyar Szó irattárában? Talán valami katonai-diplomáciai levéltárban? Lehet, a kéziratok a családnál vannak.
– Meglehet. Csak az az érdekes, hogy nem találtam a későbbi Magyar Szó-számokban Matyi bácsitól közölt semmilyen szöveget. Úgy látszik, 1956 után már nem volt újságíró.
– Én erre föl sem figyeltem.
– Talán ennek is oka van?
– Mindennek oka van, édes barátom!
– Tata! – kiáltott felém az unokám. – Uzsonnázzunk valamit!
Csöpp cukrászda várt ránk, közel a jegesmedve házához két kislány és egy kisfiú tortaszeleteket majszolt.
* Dobrica Čosić ( 1921–2014) Szerb író, filozófus, politikus, akadémikus, publicista. 1992 és 1993 között a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság első elnöke.
**Apró Mátyás, a Magyar Szó magyarkanizsai tudósítója, a forradalom idején a lap magyarországi tudósítója (1920, Magyarkanizsa – 2007, Abbázia)
*** Slobodan Penezić – Krcun (1918–1964) A népfelszabadító háborúnak elejétől részese, a Zalatibor környéki felkelés egyik szervezője és vezetője. Elejétől kezdve elhárítási és fedezőbiztosítási föladatokat lát el, 1944-től az OZNA parancsnoka. 1946 és 1953 között Jugoszlávia belügyminisztere. Később magas politikai funkciókat látott el a Szerb Szocialista Köztársaságban. 1963. május 19-én ő avatta fel a zentai hidat.
****Öreg: Stari. Tito háború alatti titkos neve.
***** Maléter Pál (1917–1958) Katonatiszt, honvédelmi miniszter. 1956-ban a forradalom mellé állt, októbertől tagja a Magyar Forradalmi Honvédelmi Bizottmánynak. Ő volt a kormány egyetlen pártonkívüli tagja. November 3-án este Tökölön, a szovjet hadsereg főhadiszállásán Kovács István vezérkari főnökkel és Erdei Ferenc miniszterrel együtt ő vezette a magyar tárgyalódelegációt a szovjet csapatok visszavonásáról és a Varsói Szerződés felbontásáról. A tárgyalások végeztével Malétert a szovjetek visszatartották. 1958-ban a Nagy Imre-perben halálra ítélték és kivégezték.
Nyitókép: Wikipédia
