Régi palicsi élmény

Hetente többen is megkérdik tőlem, honnan az ötlet, hogy folytatásos mesét írok az északi sarkkörön élő jegesmedvékről és Peti bocsról, aki elkóborolt a háztól. Egy régi élmény éledt meg bennem arra a hírre, hogy a jegesmedvék a fölmelegedés és a tenger- és a levegőszennyeződés miatt szinte a kihalás szélére jutottak.

Régi élmény a mese kovásza, az biztos, mert a múlt évezredben történt. Szabadkán laktunk akkor, a hetvenes évek közepétől, szombat délelőttönként kocsiba ültünk a fiammal, Bélával, és eltűntünk a lakásból, mert anya kidobott bennünket, szó szerint így: „láb alatt vagytok”. Leginkább meg sem álltunk Palicsig, az állatkerti parkolóig. A jegyváltást a fiam intézte. Alig ért föl a kicsi ablak pereméig, de mindig rendben elintézte a dolgot. Jól ismertem az igazgatót, Necot (Ignacije Tonković), még ifjúkorból, ködbe vész első találkozásunk, de nem is lényeges, mert azon a májusi napon komolyabb dolognak lehettünk tanúi. 

„ Peti megfogta apa kezét, mert odaértek egy betonépítményhez, amelyre lépcsőkön kellett fölmenni. Péter kicsi volt még, alacsonynak bizonyult ahhoz, hogy áttekintsen az épített korláton.
– Emelj magasra, apa!
Apa lehajolt, megragadta fia két oldalát, aztán erős két kezével a nyakába emelte kincsét.
– Jegesmedvék! – kiáltott Péter. – Szeretik egymást!
– Bizony nagyon szeretik egymást! – hagyta rá apa a nyakában ülő kicsi bölcsre kijelentését.
– A szomszéd Eszter néni kutyusát is éppen így szerette meg Józsi bácsi Bikfice! Bikfic fölmászott Eszter néni Pintyőkéjére. Nem láttam, mi lett a vége, anya beszólított, hogy „uzsonnázzál, kisfiam!”
Föntről az látszott, hogy a nagyobbik jegesmedve a kisebbik hátára mászott, aztán arra biztatta, induljon el, de a kisebb ellenállt, nem mozdult.
– Nem akar vonatozni a kicsi jegesmedve! – hallatszott egy kislány sírós hangja.

Így voltunk tanúi a palicsi jegesmedvenásznak, amelyet nem raktároztunk el mentális lexikonunkba, hanem hetente vendégei voltunk az északi sarkkör szecessziós kisvárosban élő fehér bundásainak.

Neconak jeleztük, mi történt az állatkertben, aztán az igazgató úr mindig számot adott arról, mi újság Macimamánál. Fiamat fölvezettem a Szabadkai Városi Könyvtár olvasótermébe, magyar és szerb nyelven olvastuk a lexikonokat, szakcikkeket. Egyszer csak azt vettem észre, idő előtt ugyan, de belejött a gyerek a kutatásba, megtanulgatta a metodológia alapjait.

Május elején történt a nász, következő év januárjának elején megszületett a pici Bébibocs.
– Szemmértékre jó kiló van benne – mondta Neco. – Húsz-harminc centi, és teljesen kopasz. Belestem hozzá, anyja a markában tartja, és az orrán át a kilélegzett levegővel melegíti.
Mi nem nézhettünk be akkor, de amikor már járkált a bocs, láthattuk őt szopás és járkálás közben is.
A mellékelt képet fiam készítette, hiszen ünnep volt akkor Palicson, először jött ki anyjával a bocs.
– Peti bocs! – keresztelte el azonnal a fiam.

Heteken át figyeltük fejlődését. A hideg meg sem kottyant neki, de nekünk sem, mert minden látogatásba ugyancsak belemelegedtünk, és be nem állt a szánk esti lefekvésig.  
– Apa! – kért a fiam. – Mesélj most nekem a jegesmedvékről.
Megakadtam. Még a könyvtárban sem volt gyerekeknek való szöveg, mese meg végkép nem. Maradt Illyés Gyula mesekönyve, elaltatta szépen a gyereket az is.

Egyetlen problémám folytatásos mesémmel az, hogy két szomorú hír ért bennünket a medveboccsal kapcsolatosan. Először Tonković úr megsúgta, nemsokára egy nyugatnémet állatkertbe kerül a hófehér gyönyörűség, amely annyira a szívünkhöz nőtt. Pár hónap múlva már nem találtuk a bocsot.
– Elvitték a németek? – kérdeztem az igazgatót.
– Nem vitték el.
– Hát hol van?
– Belgrádban az Állatorvosi Kar laboratóriumában.
– Mit keres ott?
– Elpusztult, szegény. Csak ugrándozott a Macimama körül, egyszerre eldőlt, s nem is mozdult többet. Képzeld, szívelégtelenséggel született. Fél Európa tudott a megtermékenyítésről, a születésről, ismeretes előttük a halála is.
Az én fiam hangosan siratta a szívéhez nőtt kicsi állatot.

Hetekig kerestük a szabadkai meg a zentai boltokban a plüss jegesmedvét, mire egy asszony a Zombori útról bekopogott hozzánk. 
– Ott porosodott nálunk a fehér maci. Talán nem is kell ilyen állapotban. A fiam, aki elnyüstölte, most katona Zágrábban.
A fiam, Béla meglátta a néni kezében a rágott fülű, morcos, poros drágaságot, fölsikoltott: 
– Peti bocs!
Nem tudom, hogyan fejezzem be a folytatásos mesét, mert még nincs vége. A fehér plüssmacival kezdődött, de az én mesémben bizony megszületik az állatkerti élő is. 

Mielőtt belekezdtem volna az egészbe, bevontam a zentai Thurzó Lajos Általános Iskola diákjait, és ötletforgácsaik alapján dolgozni kezdtem. Föl is tüntetem, kik az alkotótársaim egy-egy történet megírásában.
 
Tizenkét folytatás jelent már meg a mesefolyamomból, a Magyar Szó hétfői mellékletében, az Üveggolyóban, amelynek még címe sincs, csak fölirata: Jegesmedvék.
Hát most itt tartok.