1.
Ezt az aláírás nélküli szöveget Franz Kafka halála után legjobb barátja, Max Brod találta meg egy asztalka aprócska fiókjában. Szemlélgethette a sorokat, ezek Franz barátom betűi, dünnyöghette maga elé.
– De ha már elkészítette, miért nem írta alá? – kérdezhette az asztalfióktól.
Egy kék borítékba tette, megnyálazta, leragasztotta, s a címzés helyére ráírta: „Barátom, Franz Kafka kézzel írt novellája. M. B.” A boríték hátuljára ráírta, hol és hogyan bukkant rá a kéziratra.
2019 nyarán forgószél sodorta Prága utcáin e borítékot.
A cseh fővárosban jártam akkor, Švejk és Hašek nyomában lépkedve, behatóan és alaposan betájoltam és tanulmányoztam a prágai sörözőket. Egy holdvilágos éjszakán a Hradzsini városháza körül bolyongtam. Valami pincének kellene itt lenni, morogtam magam elé. Erre hirtelen föltámadt a szél, szinte azonnal forogni, seregni kezdett. A kalapom egy háztetőre hajította, ám azonnal megkönyörült rajtam, másik szárnyával lelökte elém a járdára. Lehajoltam, megfogtam a zergetollasomat, emeltem volna föl, de a fuvallat egy levélborítékkal bélelte ki karimás sityakom. Ki sem vettem belőle, csak a fejembe nyomtam, jó erősen, a fülemig, szoruljon, szél többé le ne rántsa! A szállodai szobámban fedeztem föl a fejfedőmbe fészkelt borítékot, láttam rajta a jegyzetet. Bő két esztendeig nem nyitottam föl a fokozatosan színét vesztő borítékot. Lassan már el is feledkeztem róla, hová is tettem? Egy kicsi fiók őrizte szobámban továbbra is híven a titkot. De aztán 2021 tavaszán ránk tört a koronavírus-járvány, amely fenekestől fölfordította addigi életünket. Komoly karanténba zárt bennünket a félelem, amely még a hatalom uralmára is rátelepedett. Korosabb társaimmal csak a hét két napján, a hajnali órákban hagyhattuk el lakásunkat, bevásárolhattunk a miattunk sötétben kinyitó élelmiszerboltokban. Egy ködös szürkületben szembejött velem egy férfi. Pár lépésre tőlem megbillent, nyögött nagyot, s mint aki nem lát, szinte szándékosan ütközött velem. Pardon, szólt, fölnézett, matt álom ült szemében.
– Erre van a Kastély? – kérdezte, de választ nem várt. Aprókat dülöngélve tovább haladt.
Utánanéztem, s úgy tűnt, verébbé változott, két lábbal egyszerre szökkent a ferencjóskás flaszter fölött. Éreztem, az áldott Tópart utca házai is csodálkoznak e tüneményen. Hazafelé nem hagyott békén a gondolat, hogy ismerem én valahonnan ezt az urat, aki nekem jött, és köszönés helyett elnézést kért. Franz Kafka lehetett ilyen, gyúrogatta agytekervényeimet valami induló daganat. Aztán rájöttem, nem Kafka volt, az író, hanem K., a földmérő, aki a karanténidő lezárása miatt Olgához röpdösött. A lány egy Barnabás nevű úr nővére volt. A szelídebbik.
További hazavezető utamon szinte belefájdult a fejem, ki lehetett a szembejövő? Végül eszembe jutott a prágai forgószélben kalappal kihalászott boríték. Szinte futottam ezután. Zihálva értem haza. Feleségem kérdezett volna valamit, de csak lecsaptam a konyhaasztalra a bolti csomagot. Berohantam a szobámba. Azonnal kinyitottam a fiókocskát. Megleltem Max Brod levelét. Úgy tűnt, hosszú ideig kézben tartottam, tán nem is mertem fölvágni, vonaglott bennem, ám félelmem fölött mégis győzött az átkos túlerő, a gyarló kíváncsiság.
2.
A kistisztviselő kinézetű férfi néha ismeretlen utcalányokat bérelt föl, hogy alaposan megszemlélgesse őket. Az alku után megindultak a bérelt szoba felé. A lány egy lépéssel előrébb tipegett. A férfi hosszabbakat lépett, így fékeznie kellett az iramon, azonban gyorsan rájött, hogy ő is tipeghetne, miként a bárnő teszi. Megpróbálta. Eleinte nehéz volt belejönni a rőfnyi hosszú lépésekbe, ám sikerült tíz-tizenkét kísérlet után. Érdekesnek, sőt izgatónak érezte ezt a sétát. A bárcás nőknek nem volt standjuktól távol a találkaszobájuk, így gyorsan véget ért az éppen fölfedezett, pompás gyaloglás.
A szobában két szék volt. A napvilágot adó két ablak között állt az ágy, pontosabban egy nászágy. A férfi leült az ágyhoz közeli székre. Szemben vele, a fehér falon egy kőnyomatos reprodukció függött, fekete farámában. Középen Jézus. A jelenlévők fele Isten fiának a jobb, a másik fele a bal oldalán foglalt helyet. A férfinak hirtelen nem jutott eszébe, ki az eredeti kép alkotója? Leonardo vagy Michelangelo?
Míg a leány vetkőzéshez fogott volna, ő csak a berámázott szenteket bámulta, és minden erejével viaskodott a reneszánsszal.
– Levetkőzzek? – kérdezte a lány.
A kérdést meg sem hallotta, nem válaszolt, inteni sem intett.
A lány leült az ágy szélére. Lassan levetette cipőjét. Aztán fölhúzta a lábát az ágyra. Levetette felső ruháit. Kicsit kellette magát, de a férfi mozdulatlanul bámult a falon függő képre. A lány köhintett néhányat, majd pár korty vizet ivott egy pohárból. Végül ráunt az üldögélésre, könyékre ereszkedett. Sóhajtott egy nagyot. Lefeküdt. Betakarózott, mert hűvös volt a szobában. Fektében is a széken ülő kuncsaftja arcát vizsgálgatta tekintete. Volt ideje, végigpásztázta a férfi ruházatát. Kicsit divatjamúltnak találta, nyakkendőjén két, alig észrevehető foltocskát vélt fölfedezni. A cipője fekete bőrből készült lábbeli. Por lepte, pedig aznap futó zápor vonult át Prágán, így csak eső után viselhette a cipőt. Lehet, napokig ki sem mozdult a lakásából. Talán meg is sajnálta kicsikét csöndes magányossága miatt.
A férfi csak bámult a vásári kőnyomatosra. Valamely kisváros kirakodó- vagy állatvásárán juthatott hozzá egy melegszívű, rosszlányok ágyában viháncolni szerető juhos gazda. Lehet, még a dudáját is elhozta magával, hogy a Tátra lankáin csörgedező csermelyek vidám, szerelmetes énekét belefújja e fehérre meszelt szobába.
3.
A férfi úgy érezte, a falra akasztott kép Krisztusa megmozdul. Előbb bal felé fordul, ott többen egyszerre beszélnek hozzá.
– Fogjátok be a szátokat! – szól. – Ez a vacsora számomra az utolsó. A világ egyedi eseménye.
A tanítványok hallják a Mester megnyilatkozását. Csodálkoznak fölöttébb.
Mária Magdolna embere jobbján sírva fakad, hangosan zokog. A mellette ülők vigasztalják. Mária Magdolna bíborlila palástjába törli könnyes arcát. De könnye csak csorog, miként forrás törne szemgödréből elő, s áztatja ultramarin tunikáját.
Most jobb felé fordul a kép központi alakja, Aki Keresztfán Fog Szenvedni nemsokára.
– Ne sírj, kedvesem! – mondta az utolsó vacsora végső falatját lenyelő férfi Mária Magdolnának. –A sorsom, amely már régtől meg van írva, nemsokára beteljesül.
Az asztalnál ülők kiisszák borukat. Jézus pihenni tér Mária Magdolna házába.
Hajnalban Isten Fia párját a csalogány költögeti, s a nő lágy simogatást érez a homlokán. Szíve szinte hangosan dobog. E pillanatban megérzi és megérti, méhében immár a jövendőt hordozza, amely e csodálatos és különös éj szent ajándéka.
4.
A örömleány keresztbe feküdt az ágyon, és elaludt szegényke. Álmodhatott reggelig háborítatlanul.
Reggel fölébredt, s azonnal szemébe tűnt a széken mozdulatlanul ülő férfi, aki megszállottan bámulta a kőnyomatos képet, amely valójában búcsúfia volt. A tavalyelőtti Mala Straná-i Szent Tamás-templom búcsújában vásárolta meg a ház tulajdonosnője. Nyolc Utolsó vacsora reprodukciót szállított házába egy csacsifogat. A képek még ebéd előtt fölkerültek a fogadószobák falaira.
A lány leborult az ülő férfi lábához, ügyes kezében egy porronggyal fényesre törülgette a cipőjét. Úgy tűnt neki, szegénykének, hogy a sápadozó arcát is láthatja benne.
– Fekete tükör van a lábán – suttogta a széklábaknak. – Vigyorog belőle pokolszín világunk.
A lány sligovicát töltött kicsi pohárba.
A férfi megérezte a pompás illatot. Megrázta magát, elfordult a kőnyomatos képmásolattól. Fölállt, az ablakhoz lépett és kinézett, hosszan. Egyszerre, mint akit áramütés ért, hirtelen visszafordult. Megragadta a pohárkát, és egyetlen korttyal kiitta a tartalmát.
– Töltsek újra? – kérdezte a lányka.
– Nem, nem! Nem kell. Nagyon tartalmas éjszakám volt magánál, kedvesem.
Azzal egy húszkoronást tett az asztalra.
Hazafelé menet a férfi csak az orra elé nézett. Nem látott maga körül senkit, semmit. Sietett, mint a megszállott. Az emberek kitértek az útjából.
A lakása ajtajának zárjába dugta a kulcsot, és ahelyett, hogy elfordította volna, hogy kinyíljon az ajtó, belekiabált a faragott tölgyfadeszkába:
– Leonardo da Vinci! Ki más? Olyan bíborlilát, olyan ultramarint csak ő tudott kikeverni! Rajta kívül senki más! Senki más! Érted te ezt a tökéletességet, te idétlen világ?
5.
Manapság, ki tudja, mióta, valami prágai művészkörökben irigyei, akiknek száma napról napra növekszik, azt füllentgetik néhai Franz Kafka prágai lakosról, akit azóta világhírű íróvá avattak alkotásai, hogy rendszeresen járt az örömlányok utcájába. Általában szobára ment valamelyikkel. Ilyenkor mindig a mezők lilioma tipegett elöl. Mögötte a férfi. Fekete bőrcipőbe bújtatott lába nem érte a promenádot. Csoda volt, ahogyan libegett, lepkeként szálldosott ide-oda, mint szélben a papírsárkány. Orrlikai tágultak, összehúzódtak, akár a csődörnek, ha kancaszagot érez. Testével-lelkével magába transzponálta az Úr legkedvesebb angyalkái közül arra a napra néki teremtett nősziromtündér bódító illatát.
2024. március 12., 13., 22., 23.
Nyitókép: Pixabay
