Kivágták nyelvét. Kitépték hangszálait.
Kiverték fogait. Kibökték jobb szemét.
Cinkkoporsóba fújta ki 36 ürdüng
tüdejéből az utolsó fekete vérrögöt.
A világ leghíresebb bádogosmestere
szakszerűen lezárta az ezüstfényű börtönt.
Mediterrán sziklaszirt legsötétebb hasadékában
láncra verték. Hatalmas lakat lengett, mint
ünnepi nagyharang nyelve. Bimbamolta minden
bársonyba burkolt citromízű fertályórát.
A teremtés kezdete előtt elrugaszkodó
szélvihar vásott kölykei behuhogtak
a szirthasadékba. Bölcsőként ringott a fémláda.
Szélszellem gyönyörű leánya hegedőszót hallott.
Táncra perdült a szűz. Csábította a kopasz köveket.
És beleszeretett minden. Még a puszta ég is.
Elröppent unalom nyolcszárnyú, farkatlan madara
a fényes trónustámla kopott koronájáról.
Abbamaradt hirtelen a bölcs orrpiszkálás!
Puszta égre csillagok. Alant föld és víz.
– Ez már a kilencedik teremtésem! – morog.
Mindentudó ujjai feltörik a fémszelencét.
Üres már a félelmetes szurdok. Egyetlen csicsergő:
– Négy birkabél húr. Különös nyirettyű.
– Fiam, pőre purgyé Piganyinó! – így a Legelső.
– A bolondját járatnád újra és újra énvelem?
Titkon ürdüngük bűzlő bakkecskefülét cirógatod?
Nagy megelégedéssel kibökik bal szemét is.
Szélszellem gyönyörű leányát megerőszakolják.
Szűzi táncok vérbe fagynak. Viharok üvöltenek.
„ Iszonyú dolgok mostan történűlnek…”
Ady Endre
Szűköl a költő. Jajgat a vers. Megfojtott metafora.
Világ temetői repülő rongyos, tarka szőnyegek.
Pegazus farokszőréből fölizzó parázs capricciók.
2024. június 1–2–3.
