Nyugtató.
Lámpaoltás.
Álmodjon szépeket!
Újra fölpofozom magántanítványomat.
Akkora tasli, feje zúgva repül két kört
a pókhálós szobában. Nikotin Bajusz
háziúr végül légycsapóval visszamázolja
nyakat a testhez. Azóta kicsit mintha…
Szembe jön velem. Üdvözölhetnénk egymást.
Süt a nap. Nyár. Augusztus huszonkilencedike.
Hogyan kerültem én Moszkvába? Kísértek talán?
Három puska közül egyik viccet mesél. Hahota!
Mi durrant odakint? A Városligetben masíroznak
a komcsik. Egyenest a Visegrádi utcából
csobog a vérvörös csermely. Rombolnak?
Rabolnak? Verseimet nem adom! Egy ütemet sem!
Elszáradt karácsonyfa. Itt felejtették. Hullik
szúrós levele, égi injekció. Rohad a lelkem.
Bűzlik a testem. Lábam közül a halál folydogál.
Csurog. Csöpög. Naponta négyszer lepedőcsere.
Cselédlány feje fáj nagyon a sok vasalástól.
Hatujjú utód. Sámán. Esőcsináló. Világrévület.
Rontó csókok kútja. Szivárvány szivarzsebében.
Retardált gerincoszlop, szőlőinda szeretgeti.
Éjfélkor francúz költőjeim húsomat harapják.
– Játsszunk, mint a kupiban! Most hármasban.
Ágyamba bújnak, hogy szeretgessenek.
– Énmellém csak nők feküdtek! Most már,
ha megjönnek, leülnek az ágyam szélére.
Bámulnak rám. Elfordulnak. Siratgatnak.
– Oda se neki, öregem! Egyszer életedben..!
Baudelaire jobb oldalról ölelget.
Verlaine balról. Neki van fanyelű bicskája,
arról mesél, mutogatná, de sötét van. Fázik.
Testemhez közelít. – Hagyjál, Verlaine!
Repülj ki az ablakon, Baudelaire!
Marikám bujakór bundával betakarta életem.
Nem fázom, csak büdös van a szobában.
Az ördög pontos alakváltozása utódom.
Születése után néhány perccel máris spiritusz.
Az orvosi egyetem páncélszekrényében álmodik.
Hosszan, hosszan, örökkön örökké öleli kicsikém
az ég hamis, sánta, kapcabetyár, tolvaj bárányfelhőit.
Aphthaeepizooticae matt subája az ég, szórja világgá
a gyertyánágon fészkelő Meteorológiai Intézet.
Sivatagteremtő jégvihar. Földi juhok táncra perdülnek.
Csak az én lábam fáj. Nagyujjam, mint ököl.
Francúzok hajnalban fölmásznak a falon. Kandikálnak.
Átlátnak a behúzott függöny molyrágta résein.
Csodálkoznak. A Városliget fái feszülten fülelnek.
Hársak hangot bibébe kódolnak. Évről évre
virágba csomagolják éltem utolsó hangsorát.
Nem érdekel senkit. Meddő világ. Élet: vitustánc.
Hársvirág már nem gyógyító. Csak illata jó. Orrba mászó.
Elszárad. Lehullik. Ravatal. Szemét. Porban málló.
MonsieurAndrè verset szerez. Vagy valami nótát.
Tintával, tollal. Plafonra. Lebeg. Rendületlenül.
Koromfekete. Márványtest. Impromptu.
Azonnal lekakálom a Nagycirkuszt!
2024. július 27.
