Füst Milán emlékének
Konstantin úrfit betakargatják.
Elfújják a gyertyát. Aludjon, kicsim!
Ajtó becsukódik. Nyikorgó csapódás után
Schumann álmodozik a szomszéd szobában.
Lehangolódott zongora fájdalmasan könyörög.
Csöpp csöndet adj ma minékünk, Uram!
Gyakorlatlan vénülő kisasszonyujjak böködnek.
Hol itt, hol ott, mellé! Jaj, Uram, engem bántanak!
Összeroppant bolondmalom. Betöltik a gránátot.
Konstantin úrfi arra ébred, valami szűköl ágya alatt.
Félelem köti görcsökből hálóját. Odalent tök sötétben
Köhögni kezd az ótvaros, túlvilági pikkelyes sárkány.
Az is retteg. Légszomja szűköl! Fütyül, mint a gőzös.
A sínek kattognak Pestről Szegedre. Ókanizsára.
Zentára. Adára. Óbecsére. Újvidékre. Zimonyba.
Konstantin úrfi kacagni kezd. Fölül az ágyban.
– Bújj ki ágyam alól, Milán bácsi! A mi utcánkban
nem bombáznak még! Az Úr megbékélt velünk!
Jöjj ide mellém! Álmodjunk együtt közös álmot!
Mocorog az ágy alja. Csúszás-mászás. Tüsszentés.
– Bújj a takaróm alá, Milán bácsi! Húzd a fejedre!
Én is bebúvok hozzád! Ha félsz, átölellek. Kedves
altatódalokat dúdolgatok öregecske füleidbe.
Reggeli ablakon vidám napsugár benevet, ébresztő!
Ne reszkess hát, Milán bácsi! Ágyam alatt már nem
laknak vérszívó szárnyas kígyók, sem lüke koboldok.
2024. augusztus 11.
