Nem kis meghatottsággal állok itt, a gombosi helyi közösség épületén elhelyezett, Jung Károly tiszteletére készült emléktábla avatóján, hogy munkatársi és baráti minőségben szóljak mindenekelőtt e falu szülötte költői jelentőségéről. Bár számomra Jung Károly barátom egyszerre volt költő, tudós, néprajzos, népi hagyományaink, hiedelmeink és babonáink remek ismerője, múltunk tudója, népmesegyűjtőnk… Egyszóval polihisztorunk. S mindezt azért állíthatom itt, az emléktábla előtt, mert majd hatvanéves munkatársi és baráti viszonyunk alatt, a Híd folyóiratnál és a Forum Könyvkiadóban eltöltött több évtizedes munkásságom alatt mintegy tucatnyi – műfajaiban változatos – könyvének lehettem szerkesztője, felelős szerkesztője vagy éppen recenzense. Ő volt az, aki tudósi precizitással tette helyre – szövegeiben ezernyi lábjegyzettel bizonyítva – például a turulszobrok, a magyar Szent Korona ferde keresztje, a nándorfehérvári csatához kötődő déli harangszó, vagy éppenséggel a Zrínyi-hagyományok a Balkánon és a szerb ortodox templomok családi legendáriumának története… körüli vitákat.
Most nem fogom felsorolni, hogy a gombosi népszokások tanulmányozása és leírása után hogyan jutott el az egyetemesebb népi hiedelemvilágon keresztül egészen a délszláv hősének tanulmányozásáig és a Mátyás-tradíció délszláv népköltészeti kapcsolatáig.
De térjünk át költészetére. Bori Imre már irodalomtörténetében is jelzi, hogy a korai költeményeiben – s itt az Ég az erdő című két poémára utal – Kassák Lajos költészetének követője, majd pedig jönnek a „pannóniai helyzetdalok”, amelyek szerintem végig meghatározzák Jung Károly költészetét. Különösen a Barbaricum címen (1991) megjelent verseket. Ennek a kötetnek, amelyért a szerző első Híd-díját kapta, magam voltam a felelős szerkesztője, s a jó szemű recenzense, Bányai János állapította meg, miszerint: „Két földrajzi térsége van Jung Károly költészetének. A limeszen túli világ, melyet másként a barbárok földjének hívnak, és Kelet-Európa… A limeszen túli nosztalgiaföldrajz számára nem megnyugvás, nem menedékhely. Ellenkezőleg: a mai veszélyeztetettségnek ekvivalense, gondokkal terhelt emlékezet…” S ehhez tegyük hozzá: ha ez így van, márpedig aligha kételkedhetnénk benne, akkor Jung szembenézése a mai, itteni, mondjuk így, a mi világunkat a történelem rangjára emelt tébollyal, az elfásultsággal és közönnyel, tehát a szellem kilátástalan küzdelme az erőszakkal, a tudatlansággal, végső soron a műveletlenséggel.
Hogy a népélet vizsgálója és ismerője, már több versében is nyomon követhető. A címadó szonettjét például így indítja:
Ne hidd, hogy a vörös cserépedény,
Mely Pannóniából került ide az
Ekevas útjába, sokkal előbbi kemény
Kőbalta mellé, várta ezt a tavasz.
Néhány verse pedig szinte ima, mint például a Kései bűnbánat című. Ebben olvashatjuk:
Én elhagytalak téged, Uram,
S te ezért most büntetsz engem…
Bennem most akkora a csönd, Uram,
Ahogy most szétnézek árva szülőföldemen,
Hogy minden élő és holt neszezése,
Élő szava, ősök, elődök kórusa,
Itt bent a szívemig ér. Lármás idegenek,
Kik nyugalmam zavarják újra,
Meg nem ingathatják ezt a csöndet…
Jung Károly költészetének legtermészetesebb beszédmódja a népélet értékrendje, de nem annak siratása, hanem az értékrendek felbomlása, a megőrzött képek és a képekbe sűrített népi létérzés- és világtapasztalat feletti meditálás.
A Barbaricum kötetnek hatalmas sajtóanyaga van, nem véletlenül, hiszen e kötet a modern vajdasági magyar költészet egyik legfontosabb verseskönyve, az egykori világ pusztulásának verses dokumentálása.
Tulajdonképpen a Barbaricum egy személyesebb megközelítését véljük felfedezni az általam szerkesztett, 2002-ben megjelent Mogorva Héphaisztosz kötetben is. A cím metafora, Héphaisztosz ugyanis Héra, a görög mitológia holdistennőjének csúnya, torzszülött fia, de a tűz és a kovácsmesterség istene, akinek műhelyében csodálatos fegyverek és pajzsok készülnek a kiválasztottak részére. Jung itt a versek „kovácsa”, és a vers hagyományosan ritmikus kötöttségeknek tesz eleget, amikor „mogorva” hangon szólal meg. Mint például A költő tartózkodik című versében:
A költő tartózkodik.
A költő tartózkodik valahol.
A költő tartózkodik valamikor.
A költő tartózkodik valamitől.
A tartózkodás kényszer.
A tartózkodás állapot.
A tartózkodás lépcsőzetes:
Mondjuk: megtartóztatás,
Esetleg: feltartóztatás.
Aztán: letartóztatás.
Végső soron kitartás kérdése,
A tartózkodás egyelőre tartható.
A tartózkodás később tarthatatlan…
E versekben is ritka hajnalok, de sűrűn jött háborús éjszakák követik egymást, alig megélt béke, annál több vérontás és bosszú uralja ezt a történelmet, és szül rendre táltosokat, boszorkányokat, lidérceket, néma szellemeket és veszedelmes angyalokat. Tehát megint csak ott van a népi hiedelemvilág és mítoszok képzeteinél. Sok verséből az időszerűség köszön vissza, s nem lehet nem gondolni az ezredvég utolsó tíz évének balkáni háborúira. S most megengedek magamnak egy eretnek gondolatot: utolsó verseiben ő nem Héphaisztosz kovácsa akart volna lenni a mi (költői) poklunk alatti vulkáni létünkben?
Végezetül. Nagy élvezettel recenzeáltam, azaz véleményeztem a 2000-ben megjelent Régiek kalendáriuma című kötetét is, amely heti jegyzeteket tartalmaz az esztendő népi hagyományvilágából. Bori Imrével kettesben recenzeáltuk a kötetet, a pesti kuratórium felé. Én akkor egyebek mellett ezt írtam: „A vajdasági magyar néprajztudomány legkiválóbb ismerőjének kéziratát lapozgatva azt kell látnunk, mennyire gazdag (még mindig) vidékünk szokás- és hiedelemvilága. Az itteni népi hitvilág tárul elénk, méghozzá kronologikus sorrendben, annak köszönhetően, hogy Jung Károly a Magyar Szó napilapban egy éven át hétről hétre, hónapról hónapra haladva írta az ún. »jeles napokhoz« kötődő szokásokat és hiedelmeket. S éppen ez a hétről hétre haladás adja meg a kalendárium jellegét…”
Talán mondani sem kell, hogy a szerző kedvére csemegézik a néphagyomány nagy-nagy tárházából, a népi kultúra megannyi ismert és kevéssé ismert tényei között. Amennyire számunkra érdekes és izgalmas olvasmány, legalább annyira hasznos a komparatív néprajzosok számára is, mert összehasonlító vonatkozások egész sorát is feltárja, annak a meggyőződésnek a tudatában, hogy egyetlen nép hagyományvilága sem alakult, fejlődött a szomszéd- és környező népek hagyományvilágától függetlenül, hiszen a sok évszázados történelmi, nyelvi és művelődési közeledés rányomta a bélyegét a másik kultúrájára is…
S amikor most e tábla előtt fejet hajtunk, tesszük ezt abban a meggyőződésben, hogy Jung Károly sok évtizedes irodalmi, néprajztudományi és művelődéstörténeti munkássága nem volt hiábavaló. Csak legyenek e fáklyának továbbvivői is!
Elhangzott október 25-én Gomboson, a nyolcvan éve született Jung Károly tiszteletére készült emléktábla leleplezésén.
Nyitókép: L. Móger Tímea felvétele
