Szabadkán lakik a boldogság

Múlt századi történet

    Ha szombat, akkor mozi. Nagy fehér vászonra vetített képek váltják fel a szegedi külvárosi világot, így aztán nélkülünk porzik a salak a szegedi Dózsa Hunyadi téri pályáján. Tudtuk ezt mindannyian. No, nem a filmek voltak olyan érdekesek. Még csak azt sem mondhatom, hogy a mozi mint épület vonzott annyira minden öklömnyi suhancot. Hiszen ennél rozzantabb épületbe már be se zsúfolhatták volna a mindig nyikorgó, recsegő székeket – és mégis ott ültünk már egy órával pénztárnyitás előtt a kapunál, lestük a jegyszedőket, a színes plakátot, az üvegvitrinben pöffeszkedő, kedvcsináláshoz pingált képeket. És meséltünk. Mert ez volt a legfontosabb. Még talán a cigarettánál is nagyobb esemény, pedig az iskola egyhetes rendje után, a bújtatva lopott slukkokkal olyan szépen lehetett bizonyítani – felnőttek leszünk. Meséltünk, mert mindig történt valami. Ott ne történt volna? Hiszen a tíz, talán húsz utcára szűkült világban, ahova befért börtön, bolondokháza, focipálya, több gyár is, mindig született vagy meghalt valaki. Meghalt? Igen, azon a napon épp a halál volt a téma. Talán először vitáztunk erről, de épp ezért, hevesen bizonygatta mindenki az igazát.
– Mondhattok bármit, a lényeg úgyis csak az, hogy a Barna apja hétfő éjjel meghalt, és kész. Tegnap már el is temették.

    Cigány Misi jelentette ki ezt a megdönthetetlen igazságot, s mi nem vitatkoztunk tovább. Néztük a sugárúton Pest felé bukdácsoló autókat, hallgattuk a macskakövek koccanását, agyonkoptatott cipőnkkel arrébb rúgtunk egy-egy követ. Hát igen, a Barna apja meghalt. Vékony, állandóan köhögő és csúnya ember volt a Barna apja, de azért nem kellett volna meghalnia. Csak ugye, a sok ital – ezt a Mari boltjában hallgatta ki valamelyikünk –, szóval az a sok ital zsugorította meg a máját. Ettől persze nagyon meg lehet halni – szintén boltban kihallgatott tudomány –, és ő meg is tette. Mi meg rugdostuk a köveket, és Barnára gondoltunk. A Barna is vékony gyerek volt, de nem köhögött, és a mája se zsugorodott, de azért őt még jobban sajnáltuk, mert nincs többé apja, és ez akkor is nagy baj, ha az apák piszkosul meg tudják verni a gyereküket. Ezt viszont Cigány Misi mondta. Hiába, ő sok igazságot ismert.
    Hallgattunk, rugdostuk tovább a köveket, és mintha az égből esett volna elénk, de az is lehet, hogy csak egy ezernyi levélbe öltözött fa koronájának lombja közül pottyant a földre, de megjött a Barna. A cingár Barna, bokáig se érő fekete öltönynadrágban, sárga szandálban, mezítláb és vigyorogva. Jobb kézzel fejbe vágta Holler Lacit, bal kezét pedig diadalmasan felemelte:
– Na, ezt nézzétek!

    Néztük. Némán és döbbenten. Pedig nem volt a kezében semmi különös, csak két háncsszatyor, de az teli. Sör, bor, húsok zsírpapírban, kenyér, csokoládé meg… De hiába folyik el előttem gyerekkorom emlékfolyója olyan tisztán, mintha nem is folyó lenne, hanem soha semmivel nem szennyezett patak, nem emlékszem a többire. Csak a két szatyorra, ami majd kidurrant, és amiről ma sem tudom, hogy bírta el a cingár Barna.
– Hát, ez meg mi?
– Nem látod? Minden, ami jó. Meg ami drága. És még mindig van pénzem.
    A szatyrok csörömpölve elterültek a földön, a Barna kezében pedig gyűrött papírpénzek őrizték az összezárt tenyér izzadságcseppjeit. Papírpénz? Mit papírpénz? Százasok. Nem is egy. A júniusi nap rákönyökölt a vállunkra, és a fejek között bámulta ő is a nagy gazdagságot. Talán még a sárga fejét is csóválta, mert azt nemcsak mi, a sarki kútnál fejünket hűsítő suhancok, de még egy külváros fölött bolyongó nap is tudhatja: ennyi pénz nincs is. A pénz ugyanis két forint – éppen ennyibe került a mozijegy az első két sorba –, vagy legfeljebb öt, és akkor már jut fagyira is Szulejmán Resát cukrászdának kinevezett kis udvari kamrájában, de még a közös cigibe is bedobhatunk valamennyit.
– Tiéd? – törte meg valaki hitetlenkedve az ámuldozós csöndet.
– A miénk. Az anyámé, Icué meg az enyém. És még otthon is van.
    A cingár Barna úgy vigyorgott, hogy legszívesebben leköptem volna. Ennek meghal az apja, mert összezsugorodik a mája, ő meg majdnem röhög. Hát ember az ilyen?
– És nagy buli lesz nálunk. Már el is kezdődött. Ott van a Tímár tata, a felesége, a két Kistímár meg persze Lali. Anyám főz. Pörköltet. Gyertek el, fiúk, mozi után. De elgyertek ám. Mondom, hogy nagy buli lesz. Azt mondta anyám, hogy halotti tor…

    Az utolsó szavakat már a sarokról dobálta vissza nekünk. Mi meg csak néztünk utána, mint a bolond birkák, és nyelni se volt erőnk. Még a moziban sem. Hiába mosolygott a vásznon annyi szép nő – Cigány Misi szerint az egyiknek még a melle is kilátszott, csak nagyon kellett figyelni –, és mondott rengeteg marhaságot egy francia csendőr, akit Lütyőnek hívtak, meg lengedezett a tengeri szélben tucatnyi vitorla, mi ültünk, csak ültünk, mint akiket felpofoztak. Ennek a Barnának meghalt az apja. Ő meg vigyorog, mintha örülne az apja halálának, pedig úgy tudtuk, soha nem verte el nadrágszíjjal, inkább csak az anyja táncoltatta rajta a fakanalat, ha már nagyon verni akarták.
    Aztán egyszer csak mindenki énekelni kezdett, hogy Szantropé, Szantropé…, a vászonra kiírták, hogy FIN, valaki beleüvöltötte a sötétbe, hogy a „g” megint lemaradt, majd ki az ajtón, disznóól ez, nem mozi, kurva kölkök, otthon is ezt csináljátok, rugdosta a szemetet a Jolánka, aki jegyszedő volt, mi meg rugdostuk a köveket. Már régen elkezdődött a második előadás, amikor elindultunk. Szó nélkül, szemünkkel újabb köveket keresve, a cingár Barnáék felé. A kíváncsiság vonzott, cibált, rángatott a Feltámadás utcába, ahol Barnáék laktak? Vagy az a buli, ami olyan nagy lesz, és a halotti tor? Ki tudja? De az is lehet, hogy csak látni akartuk még egyszer a cingár Barnát, azt a mindig hülyegyerekesre levágott haját, a szeplőit meg a vigyorát.

    Hát láthattuk.

    A kopogásra ő nyitotta ki az ajtót, de ahogy elnéztem, kifordult volna az magától is, ha kicsit erősebbet csapott volna a kiszáradt fára, s amikor felordított – Na végre, már áll a bál! –, éreztem rajta a szesz szagát.
– Te ittál? – nyögtem ki két szót, magam sem tudva, kérdezem, vádolom, esetleg csupán csodálkozom, mire ő, nagyképű vigyorral az arcán, szinte kiabálva válaszolt. Úgy, hogy mindenki hallja:
– Naná! Csokilikőrt, pálinkát meg bort. Most mindenki iszik. Ti is fogtok – zárta le nagylelkű ígérettel, még a küszöbön, és vigyorgott tovább.
– Te, ez a Barna nem normális – lökött meg a konyhaajtóban Cigány Misi.
– Miért, az anyja az?
    Sovány asszony nyomult felénk a sűrű cigarettafüstben, émelyítő konyhaszagban, kerülgetve, félrelökve a kiabáló vendégeket. Mert a konyha tele volt, ahogy a Barna ígérte.
– Gyertek csak, gyerekek, gyertek! Meghalt szegény kis barátotoknak az édesapja. Látjátok, milyen nyomorult ez az élet? Elvette az én drága uramat. Jaj, istenem, mi lesz velünk? Gyertek csak, gyertek, meghalt az uram, pedig milyen jó ember volt. Jaj, istenem…
    Hú, de csúnya asszony, húztam ijedten a vállaim közé a fejem, a csúnya asszony, a Barna anyja meg egy pillanat alatt összecsókolt mindenkit, még a saját fiát is, pedig azt leginkább csak verni szokta. Marta az arcomat a csúnya asszony nyála.
– Meghalt a ti kis barátotok édesapja – kezdte újra. Keze megnyúlt, a levegőben kotorászva keresett kiiható üveget vagy poharat, torkából dühösen tört elő a hörgés, italt adjatok már, nyomorultak, csak nem sajnáljátok tőlem, kiabálta. Csokilikőrt döntött egy koszos-maszatos pohárba az öreg Tímár, de minden töltéskor melléfolyt a lötty, hányingert kavart gyomromban az undor.
– Te, ez a Tímár részeg – lökdösött újra Cigány Misi.
– Miért, a Barna anyja nem?
– Az is.
    És részeg volt a konyhában rajtunk kívül mindenki. Az asztalokon csorba tányérokban kihűlt pörköltön vöröslött a paprikás zsír, a szobából zene üvöltött, az ablakban pedig ott terpeszkedett a Lali – józanul. A Lali, aki esténként a Barna nővérével, az Icuval barangolt a Dózsa pálya kerítésénél, és aki azt is mondta már, hogy Icu lesz a felesége.
– Meg kellett neki ígérni, mert másként nem engedte.
–  Mit nem? – kérdeztük egy holdnövesztő, bágyadt estén.

    Erre fölényesen elhúzta a száját, és bejelentette, hogy nekünk csak a számháború meg a Mókus őrs való. Azóta utáltuk. Most csak igazán. Pedig Lali nem ivott, és nem is böfögött, mint az öreg Tímár. Közben a Barna apja most halt meg, még érezni leheletét a konyhában, mondta Pék Laci, és mintha a szobából a hangja is ki akart volna törni a bezárt ajtón keresztül.
– Igyatok. Mondom, igyatok csak, fiúk. Hisz nemsokára… – sodorta felénk a Barna anyjának hangját a huzat, persze az is lehet, hogy ez a két és fél mondat legyek hátán utazott a fülünkig. De ezt a fél mondatot nem tudta befejezni a csúnya asszony, öklendezve fordult be a kamrába. Az öreg Tímár, a „drága jó szomszédom” pedig fölhorkantott, mint egy ló:
– Nótát, a kutya istenit!
    És nótáztak. A zenét a rádiótól várták, de abból csak egy ember beszélt hatalmas munkasikerekről meg szocialista brigádokról, amik könyvtárba járnak, múzeumba meg színházba. Így aztán kirántották a zsinórt a konnektorból, olyan erővel, mintha a konnektort is ki akarnák tépni, netán még a falat is ledöntenék a ház alapjáról, mi meg a vad üvöltözéssé roncsolódott nóta elől egy rozsdás vaskályha mögé menekültünk.
– Na, mi van, ti nem szálltok be? – bukkant elő a füstből a cingár Barna, és vigyorgott.
– Gyújtsatok rá – lökött felénk egy cigisdobozt. Méghozzá füstszűrös cigiét.
– Te nem is bagózol – húztam el a szám.
 – De most bagózok. Most mindent lehet. Érted? Mindent. Tudod, hány kiló húsból csinált az anyám pörköltet? Ötből. Érted? Öt kiló húsból. Krumplit nem is ettünk. És tudod, mennyi piát vettem? Hát elmondom – dülöngélt, és sorolta, hogy tíz liter bort meg egy láda sört hordott haza, vagy öt fordulóban. Meg csokilikőrt, mert az anyja azt szereti, de húsz éve nem ivott soha annyit, hogy azt mondhassa, na, ennyi éppen elég volt. Meg húsz krémest is vett, és hozott a török Demirtől befőttesüvegben ötven forintért fagylaltot.
– Érted? Ötven forintért – tárta szét az ujjait, izzadt tenyérrel lökte meg az arcomat.
– De ez még mind semmi! A jövő héten öltönyt vesz az anyám, az Icunak meg ruhát. Kettőt. És cipőket is veszünk. De nem ám itten, a szegedi boltokban, hanem kimegyünk Jugóba, oda bizony, mert ott aztán annyi kincs van, hogy minden boltban rogyadozik a pult, a piacon meg hegyekben áll a farmernadrág, de még az olyan sportcipő is, ami magától körbefutja a focipályát, még gólt is rúg.
– Jugóba megyünk, Szabadkára, mert ott lakik a boldogság, és addig esszük a csevapcsicsát, vagy mi a francot, amíg meg nem akad a torkunkon. Mindent megveszünk, mert lesz sok pénzünk. Érted? Sok pénzünk – üvöltötte a cingár Barna, úgy ismételgetve a Jugó szót, mint aki a mennyországról beszél, de legalábbis olyan gazdagságról, amilyet egy szegedi még soha nem láthatott.

    Jugóról, a szabadkai piacról meg a csevapcsicsáról persze mi is hallottunk már, így aztán egy nagyon irigykedős kérdést forgatott ki agyunkból a kíváncsiság.
– Honnan a fenéből lesz nektek olyan sok pénzetek, hogy Jugóra is futja? Hiszen még az apád is meghalt…
– Hát éppen ez az. Fizet a biztosító. Sokat fizet. És a gyár is ad segélyt, bizony. Addig meg kölcsönkértünk Tímár tatától.
    Fizet a biztosító.

    Ez a mondat egy pillanat alatt fölugrott az asztalra, és olyan veszekedett táncba kezdett, hogy mindenki csak őt figyelte. Fizet – koppantott a bal láb – a biztosító – csapódott a jobb. Aztán a szavak leugrottak a földre, végigrohantak a mocskos kövön, bebújtak a szemetesvödörbe, hogy onnan a plafonig ugorjanak.
– Fizet, bizony, gyerekek. Mert a ti kis barátotok… – dadogta-kereste a szót a csúnya asszony, akiről senki nem tudta, honnan került megint elénk, de ott volt, vékony, eres keze ide-oda himbálózott az orrunk előtt, és mi leginkább sírni szerettünk volna. – A ti kis barátotok… Szegény, árva lett, és… – de több szót már nem tudott kipréselni a száján, levágódott egy székre, és zokogott, csak zokogott, nyála folyt, taknya folyt, és lenyelt egy pohár csokilikőrt.
– Igyon csak, szomszédasszony! Az majd segít – verte a megözvegyült Barnáné hátát Tímárné, és öntött magának is. – Sirassa el azt a drága urát! Jaj, istenem, milyen egy jó ember volt.
– Ez mind hülye? – lökött meg újra Cigány Misi. Hát ez mindig lökdös? De azért igaza van. Az öreg Barnáról ugyanis mindenki tudta, hogy a felesége kapcarongynak se nézi, legalábbis így mondták a Mari sarki boltjában, ahol életemben először hallottam a megözvegyült szót, és még az is előfordult, hogy az asszony, az a csúnya asszony lelökte a falépcsőn, azt kiabálva, boldogabban forog velünk a föld, ha egyszer aláesel a villamosnak.
    Hát ki igazodik itt el?
    És lenyeltük az első pohár bort. Aztán a másodikat. Cigány Misi rám kacsintott – Most már úgyis mindegy! –, én meg rágyújtottam. Életemben először nem rejtettem a tenyerembe a cigit, csak szívtam, és olyan kéjes mosollyal fújtam ki a füstöt, mint a szantropés-lütyős filmben a tengerparton viháncoló francia kamaszok. A füst mögül még bámultam egy kicsit a cingár Barnát, kinőtt öltönyét, vörös szeplőit, hallgattam az anyja egyre érthetetlenebb rikácsolását – Szegény jó uram… –, majd kimentem az udvarra hányni.

    Lali két hét múlva a templomkertben azt mondta, hogy hajnalig tartott a muri. Mindenki jól berúgott, még a két Kistímár kölök is, majd elaludtak. Azt is hozzátette, hogy ne csodálkozzunk, mert ilyen a világ, és itt mifelénk, közelebb a temetőhöz, mint a sugárúthoz, meg különösen rongy népek is laknak.
– Az a legnagyobb örömük, ha kinyúlik valaki. Mert akkor ihatnak meg zabálhatnak rogyásig. Mit kell ezeknek a komenizmus meg népi demokrácia, vagy mi a szent szar? Csak teli legyen a hasuk – köpött a lábunk elé Lali. – Ja, és nem veszem el Icut feleségül, mert ő meg egy kurva. És elmegyek innen a büdös francba, mert ebből elegem van – ömlött Lali száján a szó, és amikor észrevette, hogy a cingár Barna is ott kuksol mögöttünk a fűben, még hangosabb lett:
– Mi van, tökorrú, kijózanodtál már? És hol az új ruha? Meg a cipő? Tán elfogyott a pénz? Mind megittátok? Vagy nem is volt semmilyen életbiztosítás? Te…, te…, te kis hülye lumpenproli.
    Na, ezt a lumpent aztán senki nem értette, de már megszoktuk. Lali ugyanis technikumba járt, és ott mindig hülye szavakat tanultak. Buta szemekkel meredtünk a semmibe, majd tekintetünkkel a földet pásztázva rúgható követ kerestünk, és persze azért nagyon vártuk a választ. De a vézna Barna percekig bőgött, hüppögött, és csak aztán tudta kinyögni:
– A biztosító pedig… Tudd meg, a biztosító pedig igenis fizetni fog.