A jótékonykodó Szent Miklós püspök Mikulás néven vált téli népszokásaink egyik főszereplőjévé, és nem is olyan régen, körülbelül a 18. század végén, a 19. század elején Dugonics András, a kor népszerű regényírója, ismert tudósa és a néphagyományok buzgó kutatója még azt írta, hogy a Mikulás megünneplése a magyarok körében gonoszkodó kísérőjével, a gyermekijesztő krampusszal együtt a németek hatására van elterjedőben Magyarországon. Viszonylag gyors térhódításához valószínűleg hozzájárult, hogy advent idején korábban is volt egy oly időpont, amikor a jó gyerekeket megjutalmazták, a rosszakat pedig megfenyítették, vagy legalább megijesztették, méghozzá december 13-a, Luca napja. Ez a szokás a 20. század elején még élt Temerinben, de a század végére csak szóbeli emlékek maradtak róla, már nem gyakorolták.
A bozontos kóc- vagy subadarab-szakállú Mikulástól (anyám keresztszülei, akik Temerinben a vásártéri Ady Endre utcában laktak, következetesen Nikolásnak nevezték) kicsi gyerekként egyszerre féltünk és reméltünk. Én először egy mondókában találkoztam vele, ami számomra még ma is majdnem annyira talányos, mint volt három-négy éves koromban. 1928-ban született édesanyámtól, lánykori nevén Varga Ilonától tanultam kisgyermekkoromban, tehát az ötvenes években. Ő meg, elmondása szerint, az általunk szülének nevezett nagyanyjától (dédanyámtól), Mészáros Istvánné Vígh Teréztől, aki még a 19. században született.
Pad alatt, pad alatt ëgy kis ház,
Abba lakik Mikulás,
Süti-főzi a hurkát,
Kértem tőle, de nem ád,
Azt mondja, hogy pofon vág,
Ha pofon vág, mëghalok,
Ēvisznek az angyalok,
Vág, vág, pofon vág,
Vágom a fél lábát,
Tëszëm a kosárba,
Viszëm a vásárba,
Kérdik tőlem, mi van a kosárba,
Szőr, bőr, macskaszőr,
Pacsírtatojáska!
Bevallom, számomra volt valami félelmetes, már-már horrorisztikus a szövegben, talán a hurkát evő Mikulás halálos pofonja, de leginkább a levágott fél láb a szőrrel, bőrrel, macskaszőrrel, pacsirtatojással megpakolt vásári kosárban. Különben meg gyönyörű, szinte szürrealisztikus, igazi költészet!
A mondóka jól érzékelhetően két eltérő jellegű elem kontaminációja. Az első része ún. mondókamese, mely több változatban élt még a közelmúltban is. A második rész, onnantól, hogy „Vág, vág, pofon vág…” mára már elhomályosult értelmű varázsszöveg, ráolvasás lehetett, melynek tényleges funkciója számomra ismeretlen. Az első rész több változatban is él, humorosabb befejezést nyert variánsát kiszámolóként is hallottam már:
…Ha pofon vág, megdöglök.
Elvisznek az ördögök,
Ráírják egy rohadt tökre,
Itt nyugszik a világ legnagyobbik ökre.
Többé-kevésbé hasonló, a Mikulást emlegető gyermekmondókákat a Bácska és a Bánát más településein is ismernek, ismertek. Érdemesek lennének a lejegyzésre, megőrzésre.
