Hetvenegy éves korában Újvidéken elhunyt Radoslav Petković neves szerb író, a Szerb Íróegyesület tagja. Az 1953-ban Belgrádban született alkotó műveit nyolc nyelvre fordították le, köztük hármat magyarra is. Megkapta a legtöbb szerb irodalmi díjat, így a Meša Selimović-, az Ivo Andrić- és a NIN-díjat is. 1993-ban épp ez utóbbival jutalmazták az év legjobb regényének választott Sudbina i komentari (Sors és körvonal) című regényét. Magyar nyelven a Sors és körvonal (2003), Az ember, aki álmában élt (2009) és A halál tökéletes emlékezete (2017) című művei olvashatóak. Az elhunyt szerb íróra Bálint Sándornak a Sudbina i komentari című NIN-díjas regényéről 1994-ben írott szövegével emlékezünk.
6. rész
Pavle Vuković élete és budapesti „kalandja”, akárcsak Pável Volkov megbízatása, utazása és szolgálata az autentikus létezés utáni vágyódástól terhes keresés jegyében telik el. A létezés értéke utáni keresésben a kert a szabadságigénynek, az igazságkeresésnek, az élet végső kiteljesedésének, az emberi létezésnek, mi több, magának a létnek a végső, mindent meghatározó kifejezőeszközévé válik, amelyet az ember lelkében elhatalmasodó haláltudat gerjeszt. Szembesülve életük kisiklásával, önmaguk létezésének végső értelmével-értelmetlenségével, a szereplők az igazi lényegnek a kiteljesedését keresik, amelyet – heideggeri „egzisztenciamegvalósulásként” – leghatékonyabban jelen idejükből, a létidegenné hűlt valóságból kilépve egy ismeretlen, de ígéretesnek tűnő szubjektív térben és időben próbálnak föllelni, vagyis a lelki mélység olyan tájain, amelyek fölött nem a hétköznapi valóságban működő képzetek világa, hanem a bölcsesség mindenen áthatoló sejtelmesége uralkodik.
Végül a Summában Đorđe Brankovićot látjuk Chebben, amint a közelítő tél és halál képével a lelkében bécsi fogva tartásának napjaira emlékezik, amikor vendégei előtt fölidézi életének legdicsőségesebb eseményeit, amelyek hallatán unokaöccse a rokonok egyikének odasúgja: „sanyarú helyzetében despotánk olyasmire is emlékszik, ami soha meg nem történt”. Branković ebben az utolsó visszaemlékezésében meg is állapítja, életében nem egy ízben egész élettörténetét megkérdőjelezték, származásától kezdve despotává való megkoronázásáig. „De nem is csoda – állapítja meg –, hisz az igazság a világról és rólunk magunkról is a sötét mélyrétegekben rejtőzködik, és nagy bátorságra van szükség az alámerüléshez, hogy rátaláljunk erre a rejtőzködő igazságra, mert minden más, ami a szemünk előtt játszódik, nem egyéb, mint a látszat káprázata.” Szerinte azonban az ember számára az a legfontosabb, hogy a járhatatlan, sűrű erdőben rátaláljon arra a rejtett útjelzőre, amely az igazi útra kalauzolja, s amely az erdőt kertté változtatja, amelyben ráérez a világ lényegére, arra a mélységes mély igazságra, amelyet nem fog összetéveszteni azzal a látszattal, amelyet a legtöbb ember valóságként fogad el, s amely olyan erővel és bölcsességgel fogja fölruházni, amelynek birtokában képessé válik arra, hogy kiválassza a saját maga útját, s egyszerűen nemet mondjon annak a sorsnak, amelybe beleszületett.
Talán nem tévedünk nagyot, amikor azt mondjuk, hogy a Petković-regénynek az örökös vándorlás, a nemzeti sors örökös bizonytalansága a vezértémája, s mivel szokatlan módon főhősváltással is szembesülünk, tulajdonképpen arra kell gondolnunk, hogy a regény legfőbb témája nem is a főhősök sorstalansága, hanem a nemzeti sors bizonytalansága. A látszólagos főhősök nem is igazi főszereplők, lévén, hogy az ő sorsuk csupán kommentárként jelenik meg a történetben, amelynek igazi főhőse Đorđe Branković, központi témája pedig a szerb „örökös vándorlásba” foglalt létbizonytalanság, amelyet csak a háttérben folyamatosan jelen levő, fogva tartott despota módjára, sorsváltással lehetséges áthidalni. Pável Volkov és Pavle Vuković sorsa Đorđe Branković sorsának a kommentárja, s az ő kudarcos sorsukon keresztül látjuk, milyen esélyeik vannak a világba vetett lelkeknek a rájuk szabott lét kereteinek a megváltoztatására. S itt válik egyetemessé és mélyen egyénivé is a kérdés, hogy milyen esélyekkel számolhatunk sorsunk alakítását illetően, hogy a járhatatlan erdőben rátaláljunk a saját utunkra, amely csak a miénk, s ránk vár, hogy újfent szembesüljünk múltunkkal, jelenünkkel s jövőnkkel, mert csupán ezzel a léttel bírunk, amelybe beleszülettünk, s azzal kell szembesülnünk, ami történt, történik és történni fog, a magunk egyedülvaló életében, számunkra egy nyalábba fogva, apokrif (rejtett) tartalomként: örökkévalóan. S a Petković-regényben kibontakozó sokrétű életfilozófiával kapcsolatban talán érdemes még említést tennünk arról, amit jelenvalóságunkkal, földi létünk lényegével kapcsolatban Hamvas Béla mond: „A túlvilági lét sincs más anyagból, mint a földi lét. Mivel pedig nem két lét van, hanem egy, éppen ezért, amit az ember a tudat tisztaságában, magasságában, világosságában a Túlvilágon elérhet, azt földi életében is elérheti.” Kiegészítvén ezt a Prédikátor bölcsességével, azt gondolhatnánk, hogy nincs értelme az illúziókba foglalt szél kergetésének, ennek dacára is azt kell azonban mondanunk, hogy, a műélvezet okán, mégiscsak érdemes belépni az irodalmi és más műalkotások által emelt bábeli tornyok labirintusaiba, hogy az ezekben rejtőzködő titkokban elmerüljünk, s az intertextualitás révén bennük megjelenő ismeretelméleti és kultúrkincs lelket kápráztató hímes mezejében gyönyörködjünk.
(Vége)
