Délután négy lehetett. Az utcaseprő már kezdett elfáradni, de csak seperte a szemetet. Ezzel a segédmunkával kereste a kenyerét. Dezső nem volt buta ember. Világéletében szeretett olvasni, szerette a jó zenét is. De iskolázatlan volt. Nem szeretett tanulni, csak szépirodalmi műveket olvasni. Egyfajta álomvilágban élt. Sokan romantikusnak ismerték. Más munkát, mint az utcaseprés, nem is csinált egész életében. Nem is akart.
Akkor is seperte a szemetet. Egyszer csak egy módos, jóvágású üzletember haladt el előtte a járdán. Dezső véletlenül rásöpörte a szemetet.
– Na de hogy képzeli! – dühödött fel amaz.
– Kérem, én nem akartam!
– Nem akarta? Hogy megyek így az értekezletre?
– Nem akartam! – védekezett Dezső.
– Rendőrt hívok!
– Kérem, ne!
Egy rendőr épp arra járt. Látta, hogy zűrös eset alakul. Odament, hogy megkérdezze, mi folyik ott.
– Ez az utcaseprő rám söpörte a szemetet, a koszt! Nézze meg!
A rendőr odapislantott. – Ez talán nem olyan nagy kár! – mondta.
– Nem nagy kár? – lepődött meg az üzletember.
A rendőr nagyot sóhajtott, aztán elővette a pénztárcáját. Kivett belőle egy ötezer forintos bankjegyet, és átnyújtotta a férfinak. Az utcaseprő teljesen elképedt.
– Így már elégedett? – kérdezte a rendőr.
Az üzletember megilletődött arcot vágott, aztán azt mondta flegmán és unottan: – Rendben. – Majd lelépett.
Az utcaseprő zavarba jött, de hálás volt nagyon. – Köszönöm! Nem tudom, miért tette ezt!
– Valamikor én is utcaseprőként kezdtem a pályafutásomat, mielőtt rendőr lettem.
– Tényleg?
– Igen. De azért vigyázzon. Máskor ne tegyen ilyet, ha lehet.
– Rendben. És köszönöm.
– Vigyázzon magára! – mondta a rendőr, és lelépett.
Dezsőnek lejárt a munkaideje. A seprűt betette a szerszámosládába, és hazament. Hullafáradt volt, lefeküdt az ágyra, és komolyzenét hallgatott. Elgondolkodott a rendőrös eseten. Végtelenül hálás volt neki. Hamarosan elszenderült a zenére. Álmában azt látta, hogy hatalmas bírságot rónak ki rá.
