A hajnali higanyszürke
fényben az udvari
fenyőmre szállt.
Megilletődve néztem,
mint az ifjú nézi a halált,
mely bekukkant legényszobája
lefüggönyözött ablakán,
mintha nem tudná, hova
küldték, de vállrendítve
úgy gondolja, talán
mégis itt él az, kinek a sorsa
így lett a nagykönyvben
megírva, és nem firtatva
miért, hogyan,
meginvitálja tapintatosan a
pipacspírszínű örök
mezőkre.
A bagoly persze nem sejtette,
hogy képzeletemben
miként lett belőle
halálmadár, s hogy a dőre
fantázia miért talál
ilyen képtelen párhuzamot
közte és a Kaszás között.
Csak kuporgott ott,
akár egy kitömött
preparátum, egy dísszé
lefokozott élet, s ha olykor mozdult,
hol múltamba, hol jövőmbe nézett,
s mintha könnyezett is volna néha
múló létem e szenvtelen, néma
tanúja.
Aztán csak elszállt. Azóta
a fenyőmet lesem,
szorongva a felső ágat hesszelem
éjfélkor, délben:
várom, a hatalmas bagoly mikor jön el
értem.
