Az embernek elnehezedik a szíve végigolvasva Sándor Zoltán komor hangulatú, kegyetlen könyvét, melyben mintha mindenki áldozatnak lenne kiszemelve, megszomorítottnak és megalázottnak, akár személyes sorsán túl, még utódaiban is. Már amennyiben vannak utódai. Két, vezérmotívumában a második világháború partizánterrorjához kötődő novella, vagy a szerző meghatározása szerint vallomás, szorítja keretbe a többi tizenkét, egyes szám első személyben elmondott, többnyire rövid történetet.
Mindkét keretnovella igazi remekmű, amilyenekkel ritkán találkozunk irodalmunkban, s megemelik az egyébként is szellemi izgalmakban bővelkedő kis kötetet, amelynek üzenetét az emberi nem kilátásai tekintetében, ha az Otthon és A negyedik nővér nem született volna meg, teljesen reménytelennek éreznénk, pedig ha van valami, amire a ma embere tudattalanul is vágyik, hát akkor az a biztos fogódzó, a hit és a megbocsátás katarzisa.
Ellenben a keretbe zárt történetek egy részét katarzis nélküli sorstragédiák füzéreként is olvashatjuk, lidércálmok és üldözési mániás kényszerképzetek, és az úgynevezett valóság kusza egybefonódásaiként. Nyomasztó, szorongásos, irracionális világ ez: a mai ember, a „hálózatba kapcsolt remeték” világa, ahol még a rémálmokat is manipulálják.
A jövő elmúlt – hirdeti az Álmos vagyok c. történet lidércálmoktól szenvedő felesége, az egyik legösszetettebb, szimbólumait tekintve a gyerekkor és a tudatalatti legmélyebb bugyraiba is bepillantó pszichonovella. Nem véletlen, hogy itt tűnik fel Jung doktornak, a beteg lélek orvosának a neve, de máshol is van utalás a kollektív tudatalattira. Sándor Zoltán hősei nemcsak apahiánytól szenvednek, de – elsősorban a nők között találunk ilyeneket – gyermekhiánytól is: „Felültem, az ölembe helyeztem a csecsemőt, letekertem pólyája legfelsőbb rétegét, majd az alatta lévőt, aztán az az alattit, és így tovább, végül csak egy borzalmasan hosszú rongy maradt a kezemben…”
Ebben a vallomásban hangzik el az asszony reménytelen kérdése is: hogyan tud egy ember a másikon segíteni, ha nem tudja, mi a jó a másiknak? Valamiképpen a lehetetlen jövőt vetíti elénk az Újrajátszva – egy kamu autóbalesetnek tervezett bűncselekmény során akaratlan gyermekgyilkosságba keveredett szexrabszolga története is. Vagy a Kijárat a pokolból – egy, az általa elkövetett iskolai gyermekbántalmazás miatt öngyilkosságba menekülő tanárnő tragédiája. Mondhatnánk, napjaink tucattörténete, de Sándor Zoltán nem elégszik meg holmi publicisztikus esettanulmánnyal, hanem az összeroppanó nő sorsa révén elidegenedett korunk elgépiesített, sablonokban gondolkodó, előítéletesen ítélkező és cselekvő társadalmi közegének látleletét adja.
Sándor Zoltán alakjai azonban nem kizárólag a számukra ellenséges külvilág, hanem gyakran a saját gondolati és morális konstrukciójuknak és múltjuknak az áldozatai.
Van-e objektív, a szubjektív befogadásunktól független igazság, vagy minden relatív? Ezen elmélkedik a Manchestertől távol c. „kamasznovella” hőse, azt bogozva, vajon mindig megadatott-e az embernek a választás lehetősége. Szemtanúja egy erőszakos hajnyírásból fakadó emberölésnek, noha nem biztos, hogy szándékos emberölés történt. „Amikor megkérdeztek, hogy láttam-e, mit tettek a bikanyakú Dobó fiúk Virág Petivel, én nem mondhattam azt, hogy nem láttam.” Mégis a hallgatást választja, annak hamis tudatában, ő nem választhat, mindig az igazat kell mondania. No de mi az igazság? Emberi ésszel legalább Pilátus óta megválaszolatlan, és ez nem jó ómen, azt viszont tudjuk, legalábbis Bulgakov holdsugáron sétáló Krisztusa óta, hogy mégiscsak a gyávaság a legnagyobb bűn. Mégiscsak a gyávaság a legnagyobb bűn! De ez persze már a mi erőltetett belemagyarázásunk a szövegbe.
A jó nevében elkövetett rossz örök dilemmájának kérdése ott feszül az Örvényben című, halálos balesettel végződő ifjúkori fürdéskalandban is. A titokként őrzött hazugság kikezdi és felőrli a lelket, még ha az igazság kimondásának látszatra nagyobb veszedelmeitől meg is óv.
Persze nem mindenki gondolja így. A Tökéletes másolat megalomániás, egyéniség nélküli, paranoiával megvert kis zsarnoka, aki akár korunk hőse is lehetne (vagy már az is), így foglalja össze az igazsággal kapcsolatos mai közhelyeket: „Amióta a világ világ, az ember az igazsággal is próbálkozik, ki így, ki úgy, ám nem nagy sikerrel. A papok egyet mondanak, a tudósok mást, a művészek valami harmadikat, a politikusok pedig pragmatikusan azt állítják: igaz az, ami hasznos (…) Az lesz az igaz, ami mögött a legerősebb hatalom összpontosul. (…) Egyetlen igazság nélkül a rész- és féligazságok elfogadtatása másokkal az ember fontos jellemzőjévé válik. Ebbe a műveletbe pedig a hamisítás, a sumákolás és a látszatteremtés is jócskán beletartozik. Ezt hámoztam ki az életem során elolvasott tengernyi könyvből.”
Valójában ironikus karikatúra korunkról és közgondolkodásunkról – de halálosan komoly –, akárcsak A könyv c. „vallomás”, amely groteszk esettanulmány annak a kritikának az utóéletéről és következményeiről, amit szerzője egy soha meg nem írt könyvről alkotott Ketrecben tartott fehér ember címmel az európai ember kihalásáról. A nem létező könyv nem létező, álnéven alkotó szerzője bizonyos Sultan Alexander, akit ma estére meghívtunk ide, Verbászra, hogy beszéljen a könyvről, amely úgy van, hogy nincs, és hogy „nemcsak az lehet igaz, ami létezik, hanem az is létezhet, ami igaz.”
Forrás: zEtna
Nyitókép: Sándor Zoltán / Molnár Edvárd felvétele
