Omár könnyes szemekkel járt a romok közt. Immár három hónapja szolgált Gázában a Vöröskereszt megbízásából. Napjai szorongással és kétségbeesett életmentéssel teltek. A térséget folyamatosan bombázták. A romok alól megcsonkítva előkerült nők és gyerekek kezelése a legerősebb lelkűeket is próbára tette. Erre nem lehet felkészülni a dubaji orvosi egyetemen.
Épp csend volt. Omár szótlanul bandukolt a kies vidéken. Ő sem tudta, hogy merre, véletlenszerű irányban indult el, szeretett volna kis időre egyedül lenni, és senkivel sem találkozni. Ez volt a reggeli rutinja, egy magányos séta. Apjára, a híres orvosdoktorra gondolt. Bár hallgatott volna rá, és maradt volna a biztonságos Emírségekben. Dolgozhattak volna együtt apja kórházában. Pár óra munka után nyugodtan sétálhatna a pálmafák közt, hosszú, patyolattiszta fehér kandurát viselve. De nem, nem akarta, hogy ismét ujjal mutogassanak rá egyetemi évfolyamtársai, hogy neki milyen könnyű, „beprotezsálták” a legnagyobb dubaji kórházba. Már az egyetemen is sokat piszkálták, ugyanis a professzorok sokat kedveztek neki, bár sosem kérte, sosem folyamodott kedveskedően hozzájuk, főleg nem kiváltságokat kérve. Mégis mindenki tudta, kinek a fia. Az egyetem után szívesebben dolgozott kisebb klinikákon. Inkább édesanyja életpályáját szerette volna követni, aki jótékonysági és humanitárius szervezeteknek dolgozott, és már tíz éve Afrikában élt. Szülei elválása mélyen érintette. Addig sem tudta eldönteni, hova tartozik, és a nőkkel sem boldogult, rosszabbnál rosszabb párkapcsolatok után eldöntötte, nem akar megházasodni. Majd bevonult az Egyesült Arab Emírségek Félhold Társaságába, amely a Vöröskereszthez tartozott. Sosem gondolta volna, hogy ez lesz élete legnagyobb kihívása.
Nehéz volt Omárnak a helyi lakossággal. Legrosszabbak az anyák voltak, akik napokig szorították magukhoz elhunyt csecsemőiket, és üveges szemmel tagadták meg a vizet, élelmet. Omár igyekezett hatni a lelkükre, de próbálkozása hiábavaló volt. Sokan behunyt szemmel, hátukkal a romoknak dőlve feküdtek a földön. Nem lehetett tudni, hogy csupán rövid időre szenderedtek el, vagy már nem is élnek. Sorstalan életükbe belenyugodva várták az újabb légi csapást. A gyerekek süvöltve rohanták meg a ritka élelmiszer-szállítmányokat. Omár próbált rendszert teremteni, és az igazságos elosztást megszervezni, de esélye sem volt. Ehhez nem voltak elegen. Sokszor káoszba torkollott az élelemfelvétel, főleg, ha drónok lőttek a tömegbe. Az emberek egymást taposva rohantak minden irányba, kezükbe ragadva, amit csak lehet.
Néha a romok közt félmeztelenül ugrabugráló és konzerveket kereső, koszos gyerkőcök találtak túlélőket. Ilyenkor azonnal értesítették Omárt, aki kisebb mentőcsapatot toborzott. Az omladékot nagyon finoman kell eltávolítani, nehogy további sérüléseket okozzon. Omár arca mindig komoly és határozott volt. Senki sem olvashatta le róla lelki vajúdását, szorongását és imáit, bárcsak sikerülne egy újabb embert megmenteni.
Egyedül Yusuf tudja, mi folyik benne. Ő a helyi főorvos, és már az első napon összebarátkozott Omárral. Amint legelőször megpillantotta, egyből megkedvelte. Egy emírségekbeli férfi, aki orvosként eljön a háborús zónába emberéleteket menteni, becsületre méltó. Magas, középkorú, erőteljes testalkatú, és az orvosi köpeny alatt egy egyszerű, ám kifinomult fehér kandurát visel, amit gyakran kiegészít egy stílusos, de visszafogott sállal. Ami igazán megkülönbözteti a többi emír férfitól, az a tisztán borotvált arca, ami szembemegy a helyi hagyományokkal. Itt a férfiak gyakran tartják meg szakállukat. A borotvált arc friss és tiszta benyomást kelt, és így éles, határozott vonásai kiemelkednek. Barátságosan fénylő zöld szemei mindig figyelmesek, az orvosi pályán elért sikerét pedig szerénység és elhivatottság kíséri.
Amint a romokat eltávolították, kiemelték az áldozatot, és hordágyra tették. Omár és Yusuf ilyenkor elvégzi az első vizsgálatokat, és ha szükséges, a hatalmas ENSZ-sátorba viszik a pácienst. A kórház már rég megsemmisült. Közben további túlélők után kutat a mentőcsoport. Ahol egy személyt találtak, talán több is van. Addig az orvosok visszatérnek a kórházsátorba, van elég munka. Majd úgyis riasztják őket, ha a romkutatás sikerrel jár.
Már rég besötétedett, mire Omár vértől átáztatott poros ruhájában visszatért a szálláshelyéül szolgáló rozoga bódéjához. Villanyáram nem volt. Lassan és komótosan kezdett neki tüzet gyújtani. A modern bombázók úgyis mindent látnak, legyen nappal vagy éjszaka. Nincs értelme bujkálni. Omár felrakta a vizet forrni. Még volt dubaji kávéja. Szájában összefutott a nyál. Amint megérezte a jellegzetes hazai illatot, szíve repesni kezdett az örömtől. Ekkor megjelent Yusuf.
A tizenkét órás munkanap után fáradtan lépett a bódé elé. Yusuf sántított, mivel egy bombarobbanás következtében egy repesz súlyosan megsebesítette a bal lábát. Mégis, minden egyes lépésével megpróbálta elrejteni a fájdalmat, hiszen elhivatottsága és büszkesége erősebb volt, mint a testi gyötrelem. Vasarcát és sötét karikás szemét megvilágította a tűz. Még mindig kopottas orvosi köpenyét viselte. Néma bólintással és enyhe, de szeretetteljes mosollyal üdvözölte Omárt. Testtartása mindent elárult, alig állt a lábán a kimerültségtől. Hosszú, nyíratlan haja csapzottan omlott fáradt arcának fakó bőrére. Szeméből kedvesség és az állandó segíteni akarás áradt. Akik csak látták, tisztelték őt. Tudták, hogy mindennél fontosabb számára az emberek gyógyítása, még akkor is, ha a saját teste megpróbálja feladni. Néha a kórházsátor egyik csendes sarkában megállt egy pillanatra, mély levegőt vett, hogy összeszedje magát, majd folytatta munkáját, mintha a világ minden fájdalmát elfelejtené egyetlen gyógyító érintéssel.
– Újra eltelt egy nap – szólt Omárhoz búskomor mosollyal.
Omár bólintott.
– Vajon ma milyen nap van? Összemosódtak számomra. Talán szombat? Ha nem lenne háború, valahol épp egy kedves vendéglőben ülnénk egy tál kebab előtt – szólalt meg ismét Yusuf erőltetett nevetéssel.
Omár látta, mit szeretne Yusuf, és belement a játékba.
– Látom is magam előtt a húsdarabokat, van ott minden, csirke, bárány, marha, nyárson sülve. Hozzá finom fűszeres rizs és saláta. – mondta Omár, majd átölelte barátját. Yusuf nem bírta tovább, átszakadt benne a gát. Keservesen sírva fakadt.
– Jól van, barátom, jól van. Ereszd ki nyugodtan – vigasztalta Omár, határozottságot erőltetve hangjára, miközben neki is könnybe lábadt a szeme zokogó társát figyelve. Holnap csináljuk tovább. Édesanyám azt mondta: ha csak egy embernek is tudsz segíteni, aznap nem éltél hiába.
– Bölcs asszony. Büszke lehet rád – veregette meg Omár hátát Yusuf.
Letelepedtek a tűz mellé, és némán bámulták a lángokat.
2024. 11. 28., Bihar
