A magyarságot elérő 1944-es tömeggyilkosságok nyilvánvalóan a magyarságnak fájnak a legjobban. Fontos, hogy erről megemlékezzünk közösen, de ki-ki önmagában is, hiszen ki más emlékezne a máig ható gaztettekre, ha nem mi. De a történelem azt mutatja, hogy nem a mi fájdalmunk az egyetlen, hiszen nem 1944-ben történt az első és az utolsó tömeges gaztett.
Már Vörösmarty „sárkányfog-veteménynek” nevezte az embert, amivel az ókori Kadmosz-mítoszra utalt. Ám a valóságban is ismeretesek olyan csaták (pl. Nikápoly, Agincourt), amelyekben minden foglyot kivégeztek. Az első olyan háborúk, amelyek a másik fél kiirtásával értek véget, bizonyára még a történelem előtt, az őskorban megtörténtek. A közép-ázsiai birodalmak iszonyú emberveszteséget okoztak egymásnak. A huszadik század mégis mindent felülmúlt, egyrészt azért, mert soha korábban nem lehetett akkora embertömegeket felfegyverezni, de fegyver nélkül, védtelenül, kiszolgáltatva hagyni sem. A modern kori háborúkban állandóan az történik, hogy itt vagy ott fegyvertelen embereket gyilkolnak meg. A modern fegyverek alkalmasak arra, hogy nagyon gyorsan nagyon sok embert megöljenek, noha a felhergelt hutuk bozótvágókkal csaknem hat hét leforgása alatt 700–800 ezer tuszit gyilkoltak le Ruandában és Burundiban. Hogy mi köze ennek az 1944-es népirtáshoz? Alább kiderül. Vannak dolgok, amik semmivel sem igazolhatók, de megérthető azok kialakulása és lefolyása.
A tömeggyilkosságok kora
Európában a tömeggyilkosságok kora a rossz gondolatok, a gyűlölködés elhintésével kezdődött. A tömeges etnikai alapú pogromok a zsidókkal szemben kezdődtek el. A cári Oroszországban ugyanis sok probléma halmozódott egymásra, és ezt, főleg a mai Ukrajnában, a zsidók ellen lehetett fordítani. Ami Nyugat-Európát illeti, a britek a búrok ellen kitalálták a gyűjtőtábor „intézményét”. Máshol néhány lázadást is rutinosan vertek le. A francia, a belga, a holland, de a spanyol és portugál birodalomban is embertelen dolgok történtek. Az oroszországi pogromoknak megvolt az „irodalmi” háttere is, miszerint a zsidók összeesküvést szőnek a világon mindenki ellen.
Nem sokkal ez után elkezdődött az első világháború, amely során a keleti és a nyugati fronton is addig sosem látott módon és számban haltak meg a katonák. Keleten a sorozatos támadások és ellentámadások kerültek sok emberéletbe, nyugaton pedig a lövészárok-háború. Az emberi élet nagyon „olcsó” lett, és ebben minden harcoló fél hallgatólagosan egyetértett. Német részről olyan elméletek is voltak, hogy a rohamozó rajok az akarat erejével győzik le az ellenséget. Az eredmény ekkor se lett más, újabb százezrek haltak meg, hiszen a gépfegyverek golyóiból mindig több volt, mint rohamozó katonákból. A háborús események ugyan 1918-ban befejeződtek, de a győztesek cseppet sem lehettek biztosak abban, hogy mi lesz a párizsi békerendszerrel. Valójában mindenki vesztes volt, és ezt tudták is, csak nem mondták ki. Aztán felmutatták, hogy lám, megbüntették a legyőzötteket, közülük is leginkább Magyarországot, de nem csupán azt. A „győztesek” azért sem lehettek magabiztosak, mert a törökök nem akarták elfogadni az Oszmán Birodalomra kiszabott határokat, így az örményeket az előző évtizedek gaztettei után kiűzték és kiirtották, a görögöket szintén erőszakosan űzték el. A görögök pedig elűzték területükről a törököket. Mindebbe a Nyugat hallgatólagosan beleegyezett. A sérves-i békeszerződést felcserélték a lausanne-ira.
A második világháborúban világszerte még több áldozat volt. A japánok hallatlanul kegyetlenek voltak az ellenfeleikkel, az USA-ban viszont azért kellett őket táborokba zárni, nehogy a propagandával feltüzelt lakosság bántsa őket. Kelet-Európában három szocialista hátterű ember hozott létre és használt fel embertelen ideológiákat és mozgalmakat. Lenin és Mussolini író teoretikusok voltak, Hitler viszont a munkáspártból indult. A spanyolországi polgárháború résztvevői is iszonyú gaztetteket követtek el egymás ellen. A két világháború között terjedt a fasizmus és a nácizmus is. Írországtól Finnországig, és az akkor még nagyhatalom Franciaországban és Nagy-Britanniában is voltak fasisztoid és náci követők. Az akkori Szovjetunióban pedig döbbenetes dolgok történtek, két éhínségben több millió ember halt meg, ezenkívül Lenin és Sztálin a papságot és a cári rendszerben hatalmon lévőket ki akarta irtani. Így tettek a cári családdal is.
Európában 1920 után folyamatosan készültek az új háborúra, amely 1939-ben kezdetét is vette. Nem volt kegyelem az ellenségnek, de a saját katonáknak sem, akik közül néhány millióval kevesebb halt volna meg, ha a Vörös Hadsereg odafigyelt volna a támadások tervezésére, és az emberéletek megőrzése fontos lett volna a vezetőinek. A Szovjetunió által elfoglalt területeken mindenhol leszámolások voltak, és ezek közül a jugoszláviai leszámolások és gyilkosságok nem kivételek. A csehországi szudétanémetek kitelepítése egészen kegyetlen volt (gyilkosságok, táborok). A lengyelországi galíciai németek elűzetése sem ment áldozatok nélkül, de itt inkább a rossz bánásmód, deportálás, éhezés miatt haltak meg sokan. A nagyhatalmak potsdami konferenciáján már körvonalazódott, hogy meddig terjed a szovjet befolyás, illetve az az elképzelés, hogy a németeket ki kell űzni Kelet-Európából, hogy soha többé ne kezdeményezzenek háborút. A jugoszláviai németek közül jóval többet végeztek ki a partizánok, mint a magyarok közül, igaz, sokkal többen élték bele magukat abba, hogy német voltuk alapján uralkodnak. Nyugat-Európában az 1960-as évekig nem nagyon akartak együttműködni a németekkel, de ekkorra már lassan elhalványult a gyűlölet, és Nyugat-Európa készen állt arra, hogy Nyugat-Németországot egyre inkább egyenlő partnernek tekintse, noha a múlt árnyéka máig meghatározza a németek életérzését.
Kelet-Európában viszont a fasizmus elleni gyűlölet fenntartásában voltak érdekeltek. A „fasizmus” szó egészen jó volt erre, hiszen olyan indulatosan lehet kimondani, és nem is kell magyarázni sem, mint a „náci” szót: a nemzeti szocialistát. A náci ideológiáról szinte nem is beszéltek, noha a náci eszmerendszer sokkal brutálisabb tetteket eredményezett, mint a fasiszta, hiszen a „fajelmélet” alapján egész népeket akartak kiirtani, közöttük elsősorban a zsidókat, másodsorban a romákat, ezenkívül egy sor más embercsoportot is.
Mi volt Jugoszláviában?
A jugoszláv királyság 1941-ben bő két hét alatt katonai vereséget szenvedett. A legnagyobb darabjából az ún. Független Horvát Állam lett, amelybe beletartozott a mai Bosznia legnagyobb része, viszont egyes mai horvátországi területek nem. Része lett Szerém megye keleti része is, ahol ellenállás is volt. Ez a terület 1945-ben a Vajdaság része lett, így később lehetett beszélni vajdasági ellenállási mozgalomról is. A horvát állam önmagában soha nem volt teljesen önálló, azonban itt egy rendkívül kegyetlen eszmerendszer kiszolgálói kerültek hatalomra, az usztasák, akik a szerbek ellen léptek fel olyan vehemenciával, mint a zsidók és romák ellen. A Nedić-féle Szerbiában, amelyet Németország irányított, gyorsan és tömegesen kiirtották a zsidóságot. A legyőzött Jugoszlávia területei a szomszéd országok kontrollja alá kerültek. Magyarország a Bácskát, a baranyai háromszöget és a Muravidéket kapta. Magyarország támadása elsősorban a trianoni határokon kívüli területek megszerzésére irányult. Ami az ideológiát illeti, Magyarországon voltak náci típusú pártok és mozgalmak is, de ezek akkor jutottak hatalomra, amikor már megtörtént a vajdasági németek és magyarok ellen elkövetett tömeggyilkosság-sorozat, miután a németek már 1944 márciusában megszállták Magyarországot. Maga Horthy nem volt se náci, se fasiszta, de autoriter rendszert működtetett.
Tehát nem ideológiai okból támadt az akkori Magyarország az akkori Jugoszláviára, hanem azért, mert a magyar társadalom és politikai elit egy pillanatra sem fogadta el Trianont, és a sérelmek alapján politizált. Azt tartották eredménynek, ha valahol megváltoztatták a trianoni határokat. A trianoni sérelmek folyamatosan részei voltak a közbeszédnek, így az alkalmassá vált arra, hogy emberek tömegei fogadjanak el olyan ideológiákat, amelyekről nem sokat gondolkodtak volna, ha emberségesen, megbecsülésben élnek. Ám a magyar politikai elit már Trianon előtt sem tudott néhány átfogó országos problémát megoldani. Ha a trianoni döntés nem lett volna olyan súlyosan hátrányos és annyira igazságtalan, akkor is lett volna nagyszámú elégedetlen ember az országban, de a Trianonban megalázott és kisemmizett ország úgy, ahogy volt, alkalmas volt arra, hogy frusztráljon és agresszívvé tegyen sokakat, amelyre az országos politika is rásegített. A királyi Jugoszláviában a horvátok voltak rendkívül frusztráltak, közülük verbuválódtak a nácikhoz hasonló usztasák.
A nagyhatalmak a Jugoszláv Királyi Honi Hadsereget támogatták, azonban Sztálin nyomására ezt megváltoztatták, és a kommunista vezetés alatt álló, főleg a Boszniában harcoló partizánokat kezdték támogatni nagyjából a sutjeskai csata utáni időszaktól, kb. 1943 őszétől. Ekkor dőlt el, hogy az új Jugoszlávia nem királyság lesz, de ez csak 1945 novemberében nyert jogi megalapozottságot a népszavazással és választással. Ekkorra már lezajlottak a jugoszláviai népirtások. Tito döntése volt, hogy Macedóniát nem bántják, amiért ebben a köztársaságban nagyon népszerű lett Tito, hiszen tudták a macedónok, hogy a kommunista párt vacillált a bolgárok és a jugoszlávok között. Ám nem történtek tömeges megtorlások. Montenegróban már 1942-ben belharcok dúltak. Koszovón a ballistákon álltak bosszút. Szerbiában a royalizmus volt erős, de a Vörös Hadseregnek köszönhetően hatalomra jutottak a kommunisták, és a Dunától délre eső területeken a szerbek „megregulázása” történt, és „nagyon erős” volt az „üzenet”, hogy „ha jót akarnak”, ne legyenek royalisták. Egyébként nem volt mindenki royalista, mert az általános szegénység miatt a szocialista eszmék is terjedtek, sőt kezdetben együttműködött a royalista Jugoszláv Honi Hadsereg és a kommunisták vezette mozgalom. 1944 kora őszére már a kommunisták fő belső ellenségüknek tekintették őket, és így volt ez fordítva, a royalisták részéről is. A két mozgalom szörnyű dolgokat követett el egymás ellen. Horvátországban a szerbek borzalmas bűntényeket szenvedtek el 1941-től, és nem volt más lehetőségük, mint harcolni. (E leírás természetesen a megtörtént események leegyszerűsítése, arra való, hogy nagy vonalakban képben legyünk.)
Vajdaságban, pontosabban Bánátban és Bácskában más volt a helyzet. A kommunista vezetés tudta, hogy sem a németek, sem a magyarok nem örülnek a délszláv hatalom visszatérésének. Ami a németeket illeti, egyszerű volt a dolog. A nagyhatalmak szándékával egybehangzóan kitelepítették őket, miután sokakat táborokba, ún. lágerokba zártak, és sokakat megöltek, jóval több német esett áldozatul a kommunista terrornak, mint magyar. A magyarokat többféle, mondvacsinált „okból” gyilkolták, ezek közül egyiknek sincs sok értelme, de akkor mindegyik megfelelt arra a célra, hogy a majdani gyilkosaik abban a hitben öljék meg őket, hogy helyes dolgot tesznek. A háborúban részt vevő katonák már fel voltak készülve hasonló erőszakos cselekményekre. A magyarok elleni fellépés mögött volt helyi bosszú, tagság „fasiszta” szervezetekben, és a hatalom által kiválasztott emberek léte. Akikre tehát valaki valami rosszat mondott, könnyen áldozatul eshetett, aki valamilyen fasisztának minősített szervezetbe lépett be, és megtalálták a nevét annak a listáján, azt is kivégezték, ezenkívül a falvak, városok köztiszteletben álló értelmiségét, a papokat, a tekintélyes embereket ölték meg. Mindezen felül volt egy gumifogalom is, „a megszállókkal együttműködő”, amelyet szinte mindenkire kimondhattak, hiszen 1941-ben új helyzet alakult ki, amit senki sem hagyhatott figyelmen kívül.
Vajdaságot elhagyva a partizánok, akkor már Jugoszláv Hadsereg néven, Szlavóniában folytatták a gyilkosságokat, valamint Dalmáciában is. Ezután a szlovéniai németek következtek, majd a magukat megadó katonák az ausztriai Bleiburgban. Ezzel ma is felizzíthatják az egyesekből valami oknál fogva kivetülő agresszivitást.
Mit kezdeni ezzel a szörnyű történelmi teherrel?
A történész és a történelemtudomány céljai között nem szerepel az ítélkezés, se a jövőre vonatkozó tanulságok megfogalmazása, viszont az emberek igénylik ezeket, és a történésznek is lehet véleménye.
A történetírás szempontjából az a fontos, hogy pontos kép alakuljon ki egy-egy eseményről, időszakról. Ez nem jöhet létre anélkül, hogy nem törődünk a nagyobb, mélyebb összefüggésekkel és a nagyobb térségekkel. Ebből kell kiindulni a jugoszláviai eseményeknél is. Látnunk kell, hogy a szovjetek hogyan foglalták el a Kelet-Balkán térségét, majd Szerbiát és Magyarországot, a Duna menti térséget. Ez jelenti a gaztettek hátterét. Nem szabad elfelednünk, hogy emberek küzdöttek emberek ellen, és az athéniaktól a hutukig bizonyos körülmények között mindenki hajlamos az agresszivitásra, sőt gaztettekre is. A történetírás régóta adós azzal, hogy mely egységek mikor és hol követték el tetteiket, erre jól érzett rá Mojzes Antal bajmoki helytörténész (A VIII. Vajdasági Rohambrigád III. zászlóalja és a IV. Rohambrigád). Érdemes lenne elővenni azokat a tűzpiros könyveket, amelyekben egy-egy katonai egység útját írják le, hogy pontosan hol és mikor, kik alapították, és mikor merre jártak. Én annyit tudok biztosan, hogy a partizánoknak eszük ágában sem volt bevetni a Petőfi-brigádot magyar egységek ellen. Hasonlóképpen azt is jól tette Mojzes, hogy a helyi gyilkosságokat elkövetőket is néven nevezte, és követte sorsukat.
Úgy látom, hogy az áldozatok és a bűnösök nevei közül még több új név válik ismertté, de nem kell kivárni, hogy ennek kutatását a történészek és helytörténészek befejezettnek tekintsék. A bűnösök bűneiről sem kell sokat beszélni, csak lejegyezni. Emlékezni kell, hiszen a múlt már nem változtatható meg, és jobb tudni róla, mint nem tudni. Számomra az az intő jel, hogy mire képesek az emberek egymás ellen egy ordas ideológiák által szabdalt világban. Mindegy, hogy kommunizmusról, nácizmusról vagy fasizmusról van szó. Sőt, a Horthy-rendszer által dédelgetett irredentizmust is a tettei minősítik, nem az, hogy milyen jelzőket tesznek mellé.
Ha meg akarjuk érteni 1944-et, figyelembe kell vennünk azt, hogy a szörnyű gondolatok borzasztó közbeszédet eredményeznek, ezek pedig vérfagyasztó cselekedeteket. Számolni kell azzal is, hogy az ember hajlamos szörnyű dolgokat tenni, ha fél, ha hiába remél, ha valaki bántotta, megbántotta. Akkor is hajlamos ilyeneket tenni, ha beleélte magát a szerencsétlen sorstársa helyzetébe, életébe vagy halálába, ahogy ez nyilván a gyilkos katonákkal is így volt. Látnunk kell, hogy nem csak a magyarokkal történt tömeggyilkosság, és azt is, hogy nem csak magyarok követtek el ilyet. Tudnunk kell, hogy nincs kollektív bűnösség, de kollektív megbocsátás sem, mert tiszteletben kell tartanunk az áldozatok hozzátartozóinak érzéseit. Csak ők tudják, milyen a fájdalmuk. Azonban ezt az érzést feltüzelni sem szabad. Ezek a kérdések mélyen lelkiek. És valahogy nyugvópontra kell jutni a tragédiák felett. A megemlékezés a dolgok nyugvópontra juttatásának egyik része, a politikusok okos hozzáállása egy másik, a ma és a jövő felé fordulni és azt építeni egy harmadik, és ezt lehet még elemezni. Közben pedig olyan minőségű beszéddel, írással kell ezt tenni, amely nem mérgezi a mindennapokat, az embereket.
Nyitókép: Hendrick Goltzius: Kadmosz kiszedi a sárkány fogait, amelyek fegyveres férfiakká válnak
