Makovecz Imre (1935–2011) proto-meister szerves vagy élő építészetével kapcsolatban nem különösebben szokás kiemelni családi házait, melyek mintegy háttérbe szorulva lapulnak meg révülettel átitatott hírneves templomainak, falu- és művelődési házainak, középületeinek hangsúlyozott szakralitása mögött.
Pedig a szürkezónában levés ellenére eme épülettípusainál is kiemelhetők mindazok a karakterisztikák, jellegzetességek, amelyek a Makovecz-architektúrákat alapjában jellemzik: az emberszerűség és az arcszerűség hangsúlyozása, a mágikus közép kiemelése, a hely és helyzet tisztelete, az analógia és az építészeti narratíva használata, a szimmetria és aszimmetria vegyítése…
Még mielőtt e jellemzőkről külön-külön többet mondanánk, meg kell említenünk, hogy Makovecz a magyar népi építészethez – mint örök Jelhordozóhoz – fordult, ám Rudolf Steiner nyomán antropozófus szemmel intuitívan vizsgálva; ezen a világlátáson átszűrve érhetjük azt tetten nála. Innen az erős és kidomborított antropomorfizmus házainál, melyek mondhatni szakrális újszerűségét éppen e kettős forrás ihletettsége: a népművészet és az antropozófia együttes szellemisége garantálja.
Alapvető számára az emberszerűség meglelése a népi építészetben, miután is építésszavait a magyar nyelv etimológiájából vezeti le. Így jut új építészeti kifejezésekhez: a konty, a taréj, a szarv, a gerinc, a farazat, a lábazat, a faltest, az ablakszem és ablakszárny, a szemöldökfa, a karpánt, a homlokzat, az üstök, a bálvány/sas, a kapuszárny, a hajazat/héjazat fogalmai nála egy az egyben képződnek le – együttesen épületlénnyé állnak össze. Épületlényének koronája pedig nem más, mint maga az emberi arc, a felmutatott belső és külső személyes tulajdonságok ütközőfelülete.
A mágikus közép kérdése kézzelfogható népi építészetünkben – gondoljunk csak a tűzhely vagy az ebédlőasztal központi szerepére. Makovecz is egy központi térből (rendszerint a konyhából) indítja családi házait, ez köré rendeli aztán az összes többi helyiséget (finger-plan), tudván, hogy a magyar lakáskultúra konyhaközpontú, és hogy a ház női princípiumú. Ezért a lakóháztervezésnél a családi életforma felől mindig az asszonyt kérdezi meg először; a családi ház ugyanis számára nem más, mint ennek a drámai életformának a formába öntése.
A hely- és a helyzettisztelet kérdésében a hely az adott természeti vagy urbánus kontextust jelöli nála, a helyzet pedig a megöröklött és továbbéltetendő kultúrát és kultusz-gyakorlást. Elmondható róla, hogy sajátosan egyénien és szervesen illeszkedik az adott kontextusba és kultúrába. Ehhez segítségül jellemzően helyi evidenciákat használ: nem légüres, hanem memóriával telített térbe épít, mindenkor tiszteletben tartva a hely szellemét.
Analógia- és narratívahasználat szempontjából épületeinél gyakran nyúl az emberi morfózisok mellett akár állati vagy növényi mintázatokhoz is. Szerinte nem hagyhatók figyelmen kívül a Makro- (Isten teremtette világ) és Mikrovilág (Emberi világ) közötti analógia-párhuzamok. E kettő között létrejövő drámai feszültség és narratíva adja architektúrájának csak rá jellemző egyediségét.
Makovecz hisz a szimmetria természetes rendteremtő erejében. Mégsem merevedik bele, hogy természeti jelenségként alkalmazza – a rendeltetés szükségszerűsége folytán bátran kombinálja aszimmetriával; a szimmetria és aszimmetria vegyítése által lesznek végül épületlényei élővé és mozgalmassá.
*
Az elmondottak után nézzük meg, hogy a heideggeri értelmű költői lakozáshoz Makovecz Imre mesterépítész milyen családi házakat alkotott, melyhez segítségül az alábbi kivonatos tipológiát vázolnám fel:
A hagyományos népi építészeti minták újszerű alkalmazására az egyik legalkalmasabb példa a Mócsai-tanyaház (1980–82). Itt az U alaprajzú úgynevezett kerített ház dekompozíciója hozott nem várt eredményt. A megidézett régit új, „kifordított” helyzetbe hozva kimozdította azt a múltból és a megszokottból. Egyébként eme U alaprajzú ház-mátrixszal (ami valójában látens tulipánmotívum) igencsak sűrűn élt, mint például: a Koch-ház (Recsk, 1988), a Pollok-ház (Szigetszentmárton, 1993), a Pálinkás-ház (Velence, 1998), a Világhy-ház (Ispánk, 2007), a Jermendy-ház (Velence, 2008). Némiképp ide sorolható a debreceni Mester utcai Kétarcú ház is, ahol az utcába való beilleszkedés volt a fő téma. Ezeknél az ikerházaknál jellemző a sarokmarás, vakolat-homlokzat alternáció alkalmazása, ebben az esetben a szimmetrián belül mégis aszimmetriát valósított meg.
A híres széltébe terpeszkedő középső rizalitos ház mintáját megteremtő Kovács-ház (Dunakeszi, 1986) követőihez sorolhatók a következő házak: a Literáty–Nagy-ház (Budapest, 1993), a Tóth-ház (Szarvas, 2006), az Egri-ház (Kolozsvár, 2011). Itt, ennél a házalakító-típusnál szükséges megemlíteni Makovecz Imre saját, 1997-es építésű mártélyi nyaralóját is, mely egy belső udvar köré épült, nádfedeles, „szemöldökmotívummal”, kétoldalt a szárnyakon, a helyi hagyományokra utaló napsugaras deszkaoromzatokkal.
Az 1975-ös visegrádi faépítkezések az ősház-, az odú-, a fészekérzés tapasztalataira épült a szimpatikus zebegényi ház (1986) – hatszögletes kompozícióval, kupolákkal, fazsindellyel, kőfalazattal, dinamikus sarokmarással – és a Dóczy-ház (Göd, 1988) szintén fazsindely tollazattal, sokszögű és törtvonalú alaprajzzal. Ezen az osztályozáson belül megjelenő központi kupolás tér mint házmag lesz uralkodó a pesthidegkúti, 1983 és 1985 között épített, példaértékű Richter-házon és típusvariációin: a két Gubcsi-házon, a törökvészin (1986), ahol ágasfákkal alátámasztott hármas kupolát alkalmazott, középütt tűzzel és fényablakkal; illetve a budafokin (1998), ahol a két keretfal közé ékelt kettős kupolát íves fakarokkal támogatta.
Nevezetes szakrális és középületeihez hasonlóan a fentieknél csakúgy a Mezei Árpád-féle éghajlatkarakterek egyesítése zajlott le, amit a cölöpszerű (déli, férfias és nyitott) valamint a barlang-kupolaszerű (északi, nőies és zárt,) térkialakítások egyesítésével Makovecz, mint mesteri androgünitást, elért. Mintegy kuriózumként felhívnám a figyelmet a központi tér és a ház némiképp „négyszögesített és sátortetős” változatára, mely egyik korai, a talán már el is felejtett tihanyi Fóth-háznál (1976) nagyszerűen kitapintható.
Utoljára mint összegző művet az úgynevezett Antropozófus-házat, Makovecz saját lakóházát, pontosabban műhelyét említeném meg. A 2011-ben Budapesten, a Dunakanyarban épült hajlék (most a Makovecz Archívum és Közhasznú Alapítvány székhelye) az íves U alaprajz és a kupolás tér kombinációja. Híven tükrözve, hogy alkotója szervesen és holisztikusan volt képes egyben látni az általa felmutatott jeleket és jellegzetességeket.
Végül epilógusként kijelenthetjük, hogy Makovecz Imre családi házaira csakúgy érvényes, mint általában organikus építészetére, hogy erősen emberközpontú/antropomorf. A ház egy imaginárius arckarakter nála: lényisége van. Lakóházainak alaprajzára jellemzőek a háromosztatú parasztház szellemében kialakított új, korunknak megfelelő megoldások: ám kötelezően mindig van közepük, melyben lélektűz ég. Neki csodálatosan sikerült megvalósítania a „kinek ajándékozhatnám, mint vendégbarátomnak hajlékomat” – magyar házépítő parancsolatot: így családiház-építészete is a Magyar Édenre tekint fel. Felemelően kötődik össze bennük a Föld és az Ég…
*Elhangzott a Makovecz Imre Közhasznú Alapítvány vajdasági vándorkiállításának magyarkanizsai állomásán, 2024. december 3-án, a Dobó Tihamér Képtárban megrendezett Makovecz Imre: Családi házak című építészeti tárlat megnyitásakor.
Antropozófus-ház, Makovecz-ház (Budapest, 2011)
Nyitókép: Antropozófus-ház, Makovecz-ház (Budapest, 2011)
