Kedves uram, tudna rajtam segíteni? Mindössze ezernégyszáz forintra lenne szükségem, ami ugyebár manapság már nem nagy pénz, legalábbis egy olyan drága úriembernek, mint maga, de nekem életet jelenthet, merthogy gyógyszerre kell, mi másra is – hadarta a férfi. Száján ömlött ki a rengeteg hang, minden szavát nem sikerült megjegyeznem. Ám annál inkább emlékszem a tekintetére, amiből kiolvashattam a tatárok, törökök elől menekülő jobbágy jajveszékelését éppen úgy, mint ahogy átéreztem az aradi vár börtöncelláinak hidegét is. Számos keserűséget, amit csak átélt ez a kicsinyke ország, és amit átélt a kopott-foszlott kabátban reszkető férfi minden őse.
Csak ezernégyszáz forintot – mondta újra.
De az én tenyeremben, 1962-ig visszazuhanva az időkapun, csak négy forint lapult, amit anyám nyomott oda. Tessék, kétszer két forint, az egyiket a kucsmásnak add, a másikat meg a szakállasnak – súgta a fülembe anyám a szegedi Szent Gellért utcában, ami a rókusi templom mellett futott a Mars térig. Én éppen csak akkora gyerek voltam, hogy már sámli nélkül be tudtam nézni az ágy alá, féllábú férfi volt a kucsmás, kézfejét vesztett a szakállas. És persze mások is álltak falhoz támasztva hátukat, ujjuk remegett a hidegtől, aligha érezték az advent lelket-testet melengető várakozását. Hazatérve annyit kérdeztem, kik voltak ezek a bácsik?, de anyám csak legyintett meg a könnyét törölte. És a két szót, szerencsétlen koldusok, szinte nem is hallottam, mint ahogy nem hallottam a front szót se nagyon, meg a háborút, ahol ezek elveszítették a lábukat, kezüket, de elveszítették azok minden reményüket és álmukat is, mondta akkor anyám, és szégyen festette vörösre az arcát, mert az ő fakanala zsíros pörköltet kavargatott a vasárnapi ebédre készülődve.
Csak ezernégyszáz forintot – csengett a könyörgés a főtéri platánok alatt, éppen ott, ahol már majdnem elértem a Kárász utcát a maga díszköveivel, köszöntő szobraival, kirakatos csillogásával, a bolttal, ahol egy márkás sporttörülköző tizennégyezer forintnál is többe kerül. Tehát az ezernégyszáz valóban nem számít felháborító összegnek. Nekem mégis megkeseredett számban a nyál, mert bár soktucatnyi kéregetővel (igen, kéregetővel, mert a koldus szót szép, új világunkban valahogy kimosta magából a szemérmesre érzékenyített magyar nyelv…) összesodort már a sors, de hogy pontos összeget rendeljen valaki segítségül magának, no, olyat én még nem tapasztaltam. Számok nélküli, megfoghatatlan, ködös reményt közvetítettek csak a szavak, amikor a nagyállomás előtt nyújtotta felém a tenyerét egy férfi, vagy a piactéren, ahol két gyereket cibálva sírta el magát az asszony, és drága nagyságos úrnak szólított, akiből egy százas akár még méltóságosat is varázsolhatott volna.
pixabay.com
Ezernégyszázat? Nem túl sok az egyszerre? – tapogattam a zsebem, amikor a tavaszi délután melegéből elém toppant a külföldön élő leányunokám egy flamand város boltjában. Úgy súgta a fülembe – Tati, veszel nekem almát? –, hogy azonnal a kicsiny áruház összes gyümölcsét egy nagy-nagy papírzacskóba gyömöszöltem volna. De ő háromnál azt mondta, ennyi éppen elég lesz, és a pénztártól már rohant is az utcára, hosszú haja úgy táncolt a szélben, mintha a bolt előtt a világ legvidámabb dalát játszaná a város legboldogabb zenekara. És az én unokám csak szaladt, csak szaladt, no, nem messzire, csupán egy kapualjig, ahol földön ülő, bús-borostás férfi kezébe nyomta a zacskót. Franciául szólt a köszönöm, az unokám meg rám nézett, és csak annyit mondott: éhes a bácsi.
Három almával varázsolt az unokám május végi karácsonyt, én meg itt állok Szeged főterén az adventi várakozásban, tétován, ügyetlenül, és még mindig nem nyúltam a pénzért. Szemem előtt elvonultak mindazok, akik valaha is megkérdezték, uram, tudna nekem segíteni? A kutyás ember, aki – mint mosolyogva mondta – egész Európát körbekoldulta. A magát diáknak valló férfi, aki a jaj, éppen most elveszített pénztárcáját siratva vonatjegyre kérte a néhány forintot a pesti Nyugati téren. Pedig pontosan tudta, soha nem volt diák, és nincs az a vonat, amivel ő egyhamar elindulna a Duna partjáról, mert olyan város egy sincs, ahol többet tudna összegyűjteni vonatjegyes színházával, mint a csodás Budapesten. De ott botorkált a Tisza-parti stadionban megismert, a hatvanas években sztárként ünnepelt futballista, akiről jómagam is vagy hússzor leirigyeltem a meggypiros olasz bőrzakót. A focista, aki egy este hat lány fejét csavarta el valaha, és a nagy, magyar–jugó határon hosszú sorokba rendeződött benzincsempészés korában lángoló húszmárkással gyújtott rá a cigarettára. Ám foglyul ejtette az alkohol, a csak még egy whisky, csak még egy sör, majd évekig, ha csak tehette, a város legismertebb ügyvédjének irodája előtt kezdte a napot. És tisztelgett, mint a katonatiszt, amikor kezébe nyomta az ügyvéd úr az ötszázforintost. Aztán már nem tisztelgett, csak kihűlt. Azt mondják, egy pincébe menekült, de nem bújt el ügyesen a fagy elől.
Ezernégyszázat mondott? – nyúltam a pénztárcámért, amikor a délutáni zsivajban megszólalt a zene. Előbb csak halkan, így inkább csak éreztem, mintsem hallottam a hangokat. Majd egyre gyorsabban, erőszakosabban mászott fülembe a dallam, a Profi című francia film zenéje. Csengőhang! – néztem a férfira döbbenten, ő meg rongyos kabátja zsebében kotorászva nyelte a dühét, a francba, ez most nagyon nem kellett volna. Majd előbukkant a telefon is, olyan okos fajta, hasában ezer titok, meg applikáció, a fényképezéshez Kodak kamerát is szereltek bele a kínaiak. A férfi meg dobott felém egy udvarias félmondatot – Bocsánat, de ezt fel kell vennem, lehet, hogy nagyon fontos… –, majd bámultuk egymást, míg végre kibuggyant belőlem: úgy látom, elég lesz magának ezer forint is. És nem tudtam, műholdakra kapcsolt világunkban a férfi nevetését hallom, vagy csak a díszburkolat kövei kuncogtak, amikor cipőm talpa már a bevásárlóutcát koptatta, és meghajoltak előttem a Kárász utcai köszöntő szobrok.
Nyitókép: pixabay.com
