Este begyújtott a cserépkályhába, persze éjszakára hagyta leégni, és lefekvés előtt egy órával már a vasajtót se nyitotta ki, nehogy véletlenül kiessen egy kis parázs. Ilyenkor sok a tűz, egész házak leégnek, s megborzongott a gondolatra. Összehúzta keskeny vállán a berliner kendőt, télen mindig ezt hordja a lakásban, meg meleg mamuszt. Egyedül él, ha beteg lesz, ki ápolná? Erre nem sok gondolatot fecsérelt, vigyázott magára, ahogy lehetett. Mindkét szomszéd házban panaszkodó, síró-rívó asszonyok laktak, a köszönésen kívül nem fecsérelt rájuk több időt. Még csak az kéne, hogy ő is elveszítse a tartását, meg pletykáljon naphosszat.
Minden napra megtervezte, mit főzzön, milyen elfoglaltsággal töltse az idejét. Kéthetente kiment a temetőbe, de ha túl nagy volt a sár, akkor nem. Szerdán vásárolt, havonta egyszer kapcsolta be a mosógépet. Tévét csak akkor nézett, ha valami régi filmet adtak, a lövöldözős, verekedős nem érdekelte. Apja büszke lenne rá, hogy nem enged a kor nyűgeinek, reggel sétálni megy a közeli kiserdőbe, és két éve még elutazott a tóhoz is.
Meghallgatta a híreket, több csatornán is, hogy képben legyen. Nem semmi egy ilyen öregasszonytól! – állt meg a nagy állótükör előtt, és kiegyenesítette a derekát.
A decembert az ünnepi traktákkal sose szerette, náluk mindig egyszerűen zajlott le a karácsony. Almával, dióval, kicsi fenyővel, kevés ajándékkal. – Nem kell itt cifrálkodni – mondta anya, de azért az ünnepi terítéket rakta fel szenteste. Januárra már minden rendeződött, elkezdődött a munka, apja öles léptekkel sietett a bíróságra. Sokszor úgy tűnt, mintha megkönnyebbült volna, hogy kiszabadult a házból. Anyja a konyhában a hetente kétszer segítő öregasszonynak kiszámolta a mosnivalót, és behúzódott a nagyszobába egy magazinnal, amelyet valamelyik barátnőjétől kapott kölcsön. Ő meg elment az iskolába. Utálta. Alig várta, hogy leérettségizzen, és elkezdődjön a nagybetűs élet.
Nem kezdődött el. Apa belekeveredett valami megvesztegetési botrányba, magától jött el, így a maradék kis méltósága megmaradt. Persze abból nem lehetett megélni, eljárt a szomszéd városba, valami kis hivatalban könyvelt, mert ahhoz is értett. Hetek alatt megöregedett. Anyja kivirult, ezt sose értette. Neki meg nem kezdett udvarolni senki jó sokáig.
Aztán egy nyári napon egy jóképű katona szólította meg, és udvariasan a laktanya iránt érdeklődött.
Egy hét múlva a bolt előtt összefutottak, két napra rá a főtéren sétáltak egy kört. Anyának persze elmondta valaki, állt a bál, hogy nem volt elég még a botrányból? Lehajtotta a fejét, és többet nem találkozott a tiszttel, aki pedig egyszer még be is csengetett hozzájuk. Az ablakból nézett utána.
Sose ment férjhez. Nagy sóhajjal elővette a képeslapos dobozt. Ezeket nézegette nagylányként is, hogy ki miket írt, s hányan kívánták, hogy legyen boldog az új év. Véletlenül kicsúszott a kezéből, szétszóródott a sok szép színes lap a szőnyegen. A régi szaloncukros dobozt az ovális asztalra tette, s akkor vette észre, hogy a selyempapír alatt ismeretlen üdvözlőlapok bújtak meg, kék szalaggal átkötve. Sose látta. Óvatosan kibontotta a csokrot, és hirtelen melege lett, amikor meglátta, hogy mindet neki címezték. Az a szőke, kék szemű, jó kiállású katona írta. Ahogy a dátumokat nézte, az elmaradt találka után egy héttel jött az első, és aztán jött kéthetente, majd két hónap múlva.
Az utolsón egy szomorúfűz volt, s egy lemondó búcsúzás. Többször elolvasta az udvarias sorokat, aztán meglátta, hogy némelyik betűt más színnel írta egy határozott kéz. Összeolvasta ezeket, és arcához simította a lapot, amikor rájött, hogy a szó az, hogy „várom”. Talán szép lett volna vele az életem, gondolta.
Aztán nagy nehezen leguggolt, és szedegetni kezdte a több tucat lapot a megkopott szőnyegről. A cserépkályhában felizzott a tűz, amikor az egész dobozt egyszerre rakta a parázs fölé. Ahogy nézte az elhamvadó képeket, még egyszer utoljára meglátta a szót: várom.
Nem sírta el magát, apa nem helyeselné.
Nyitókép: pixabay.com
