„A világ bennünk van. Időnként el kell indulni feléje.”
Márai Sándor
„Ha vissza tudok süppedni a múltamba,
kevésbé izgat a jelen összes gondja.”
Vámos Miklós
Valami furcsa oknál fogva ragaszkodom bizonyos tárgyakhoz. Vagy azért, mert koruktól függetlenül jól használhatók még, vagy mert akiktől kaptam azokat, fontosak voltak nekem. Így sokszor a már hasznavehetetlen jószágok is becses emlékké nemesülnek. Valóságos belső világgá terebélyesednek, amelyben múlt és jelen állandóan keveredik, ahogy a személyek és tárgyak is.
Hogy mik ezek? Hát valójában akármik lehetnek. Például: egy már nem író golyóstoll, törött hegyű papírvágó kés, lyukas szalmakalap, csorbult élű bicska… No meg dedikált könyvek, régi és új képeslapok, aztán iratok minden mennyiségben. Köztük matatva, sokadjára is felidézem a hozzájuk kapcsolódó történeteket, mi több, el is mondom őket családom tagjainak. Ők pedig jobbára türelmesen, mosolyogva hallgatnak, és mondókám végén megjegyzik: mesélted már! Olyankor sértődötten és némán pislogva arra gondolok, hogy biztosan van még néhány lehetséges „tárgyeset”, melyet csak nem mondtam el kellő részletességgel. Magyarázkodom. Nekik. Meg főként magamnak. Noha belátom, hogy nem kell mindig mindent megmagyarázni. Ám én valahogyan mégis késztetést érzek a magyarázkodásra. Méghozzá a néma, belső magyarázkodásra is, amitől csak számomra kel életre egy, a tudat mélyére süppedt, saját kis univerzum, amelyről végül is azért kell hangosan beszélni, hogy maradjon belőle valami, miután kiléptem ebből az árnyékvilágból.
Szóval, kényszeresen ragaszkodom ehhez-ahhoz, mert úgy érzem, tájékozódási pontokat jelentenek életemben. Így aztán rengeteg dolgot felhalmozok szekrényekben, fiókokban, dobozokban… Feleségem sokszor figyelmeztet, olykor korhol: Már megint mit hoztál? Nincs elég lom körülöttünk?
Hát igen, igaza van. Az ilyen igazak után rendrakásba, szelektálásba kezdek. Igyekezetemet derűs mosollyal nyugtázza, néha még dicsér is! Sőt, jó pedagógus módjára jutalmaz, csak nem piros pontokkal! Lomolásaim szünetében kávét hoz, üdítő sörrel kínál! Olyankor nekiülök bogarászni. Beleolvasok ebbe-abba, szétszedek, majd összerakok ezt-azt. Elcsodálkozok: jé, hát ez is megvan! Gyorsan elteszem egy biztos helyre, amit elfelejtek azonmód.
A matatáskor két kupac képződik, egyikben a kidobandó, a másikban a tovább rakosgatandó tárgyak sorakoznak. A válogatás első fázisában még a kidobandók halma tornyosodik jobban. – Azok? – bólint feléjük a ház asszonya. – Ó, azoktól megválok! – mondom széles mosollyal. Aztán tovább szöszölök. Majd a nap végére már csak a kidobandó kupac marad a szoba vagy sufni közepén. Ott hagyok mindent, azzal a felkiáltással, hogy holnap folytatom áldásos, válogató tevékenységemet.
Talán mondanom sem kell, hogy miután aludtam egyet a nagy szelektálásra, reggel újból a kupacra összpontosítok. Mindent megint kézbe veszek és alaposan megvizsgálok még egyszer. – Te? – kérdi hites feleségem, kicsit felhúzott szemöldökkel. – Válogatok! – mondom némi tétova hanghordozással. – De hát már átválogattad tegnap. Csak nem… – a mondat félbe marad. Mondhatnám: faképnél hagy, de ez így nem igaz, mert csak a kupacnál. Mindez csak növeli bennem a bizonytalanságot. Végül a sufni félhomályából műanyag rekeszeket szedek elő, s a tegnap kidobásra ítélt tárgyakat újra elrakom. Köztük néhány táskát is. Kicsit és nagyot, bőrt és vásznat. Váll- és kézi is akad köztük… Ki tudja, hátha szükségem lehet még rájuk?!
Iskolatáska
A rakosgatás egyébként családi hagyomány. Eredőjét talán a szűkös esztendők sorjázásában kereshetném. Hol ez, hol az nem volt a boltokban, ha meg volt, akkor éppen pénzszűkében nem tellett rá. Tudom, hogy minden görbe és rozsdás szeget ki kellett húzgálni a vásott deszkákból is, hogy aztán kalapáccsal egyenesítsük ki valamennyit. Nem egyszer ütöttem rá az ujjamra…
Hát ennek a félretevésnek köszönhetően maradt meg és lapult éveken át, a kémény melletti zugban apám kétzsebes bőrtáskája. A topolyai ház padlásán lévő lomtárban találtam meg, egészen pontosan: katonakori ládájában, régi újságok tetején. Agyonszáradt már a vörösesbarna, kétzsebes, csatos jószág. A cserepek alatti fülledt melegből menekülve, lecipeltem mindent az udvarban álló barackfa hűvösébe. – Azok? Minek hoztad le? – kérdezte anyám. – Csak nem akarod magaddal vinni? – nézett rám szúrós tekintettel.
A megjegyzéseket, ahogy szoktam, elengedtem a fülem mellett. Vizsgáltam, nézegettem. Így utólag már nem tudom, mire számítottam, mi maradhatott benne? Mindenesetre nagy gonddal csatoltam ki a zsebekre nittel rögzített kapcsokat, és óvatosan emeltem fel a fedelet, akárha madár ülne az öblös fülek egyikében…
Mondanom sem kell talán, semmi sem volt benne. Így aztán némi csalódással simítottam végig az érdes-dudoros bőrfelületet. – Üres, mi? Apád az ebédjét vitte benne. De nem sokáig. – állt meg előttem hajlott háttal, galambfehéren anyám. Mindeközben hol a táskát, hol meg őt méregettem. Mert úgy emlékeztem, hogy a táska nagyobb volt, ő pedig sudárabb…
Előbbi, a tiltások ellenére, szolgált engem. Iskolatáskává léptettem elő. Hiába mondták, hogy nehéz, hogy nem arra való. Mentem a magam feje után. Vastagon varrott fogantyúja alatt, a fém karikák között apám derékszíját fűztem át, hogy válltáska legyen belőle. Tanszereimmel pakoltam tele, és nap mint nap cipeltem öt kilométeren át, a Linderből a kültéri iskolába és vissza. Negyedikes voltam ekkor. Nyurga, nyápic, akit táska híján talán elfújt volna a szél.
pixabay.com
Iszák
Sok megörökölt táskám volt. Jobbára véletlenszerűen jutottak birtokomba. – Neked adom. Jó még, de már nem használom. Te meg talán hasznát veszed… – No, igen. Így kell okosan megszabadulni a kidobásra ítélt tárgyaktól. Kelletlenül ugyan, de mindig elfogadtam őket. Kanizsán és Kartalon is van már belőlük jó pár. Többnyire válltáskák, melyek semmire sem valók. Némelyek nagyok, de nem eléggé, mások meg éppen fordítva, nem eléggé kicsik. Így aztán éveken át lógnak egy fogason vagy szekrény aljában rejtőznek.
Van, hogy rájuk akadok, és teszek egy próbát: egy-egy útra elviszem magammal egyiket, másikat. Aztán kiderül, hogy kell egy szatyor is, mert nem elég öblösek! Vagy túlontúl azok és a súly elosztása miatt mégis szükségem van más teherhordó alkalmatosságra. Apropó vászonszatyor! Ómoravicán anyai nagybátyámnak volt egy hosszú fülű készsége, amit ő is, nagyanyám is csak iszáknak mondott. Sokáig nem tudtam, mi az, de egy nyári estén örökre belém vésődött a kifejezés. Éppen az udvar közepére kitett nagy lavór langyos vizében ülve mostam le magamról az udvar porát, amikor Peti kutya vakkantott párat, majd a házába húzódott, és csupán a farkát lógatta ki. – No, Lajos bátyád már megint a bögrecsárdából jön! – mondta nagyanyám, és ment kaput nyitni. A sovány, hol micisapkás, hol meg kalapos ember a biciklijébe kapaszkodva, kissé imbolyogva tett pár lépést. Megállt, megemelte a fejfedőjét, és széles mosoly kíséretében megszólalt: – Lidi néném, megjöttem!
Nagyanyám nem szólt semmit. Már rám figyelt. Majd ledörzsölte a bőrt rólam a durva vászontörülközővel. A mosdóvizet kiöntötte, az edényt pedig a kerítésnek támasztotta. – Vacsora! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon. Asztalhoz ültünk és némán falatoztunk. Én tejbe aprított kenyeret. A zománcos pléhtányér, valahányszor belekanalaztam, tompán kondult egyet. Egyszer csak nagybátyám a homlokához kapott: – Az iszákom hova lett? Mer’ hoztam ám neked valamit!
A vacsora félbemaradt. Ő meg felpattant és kiment a házból. Nagyanyámmal kíváncsian néztünk utána. – No, egy kis helyet az asztalon, Lidi néném… – közben az iszákot óvatosan letette. Oldalát, fülét legyűrte, és a petróleumlámpa sárgás fényében egy kisnyúl sziluettje bontakozott ki.
Tarisznya
Sok év múltával, már student koromban, varrattam magamnak anyámmal egy öblös vászontáskát. Halványzöld színű, strapabíró darab volt. Végigszolgálta az öt esztendőt. Pedig akkortájt a fekete, kemény vázú diplomatatáskák voltak divatban, vagy a hadseregből hozott hátizsákok. Valahogy egyik sem vonzott. No meg előbbire pénzem sem volt, utóbbit pedig nem árulták, hanem lopták az obsitos katonák. Így maradt hát a házilag készült tarisznya. Általában vállra vettem, de ha jobban megpakoltam, által vetettem, hogy ne himbáljam jártomban. Pesten mindig előre fogtam, hogy észrevétlenül ne lehessen belenyúlni. Pedig, ahogy mondani szokás, inkább beletenni, mint kivenni lett volna mit!
Aztán egy irodalomórán szólásokról és közmondásokról esett szó. Tíz-tizenöten ücsörögtünk az előadót hallgatva, aki a proverbiumok máig ható üzenetéről beszélt. Kis szünetet tartva tekintete az én vászontarisznyámra tévedt. Körbenézett, majd újból megszólalt: – Nem minden iszákos ember iszákos! Egyetértenek velem?! – zavart csend ült köztünk egy ideig. Látva a társak bizonytalanságát, szerényen mosolyogni kezdtem. A tanár úr egy hosszabb hatásszünet után ismét megszólalt: – Látom, csak egy ember érti, hogy tovább archaizáljak, a beszédem magját! Nos, a többiek olvassanak bele a Czuczor–Fogarasi-féle nagyszótárba. Különösen a példamondatokat figyeljék.
pixabay.com
Vászontáska
Nemsokára húsz éve, hogy egy régvolt debreceni konferencián a résztvevők a kitűző mellé – mindenki megdöbbenésére és örömére – egy fekete válltáskát is kaptak. Emlékszem, hogy a pályaudvarról a helyszínre villamosozva, szegedi kollégámmal egymásra néztünk, és szinte egyszerre mondtuk, hogy: Nahát, ilyet! Jó helyen járunk?! Aztán regisztrációkor a kezünkbe nyomott táskára sandítva mosolyogtunk, hogy igen! Majd gyorsan beraktuk kézben, szatyorban cipelt könyveinket az új szerzeménybe… Így, a tanácskozás idején, városszerte – akár egy szekta vagy párt tagjai – a táskáról azonosítottuk egymást.
Még ma is használom. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy elnyűhetetlen. Könyvek garmadáját vittem, viszem benne. Elfér benne a notebook, a fényképezőgép – nem külön-külön, hanem együtt –, ráadásul olyan könnyű és masszív, hogy az elképesztő. Cipzárjai épek, ma sem nyílnak szét. Hát kell ennél több? Egyedül oldalán a felirat tudósít arról, mikor, hol, milyen apropóból kaptam… Ha utazás közben ölbe veszem, látom, hogy utastársaim elolvassák az évek során elkoszolódott, eredetileg citromsárga feliratát: HUN / Debrecen 2006 / VI. NEMZETKÖZI / HUNGAROLÓGIAI / KONGRESSZUS.
Történt pedig, hogy a szóban forgó táskát egy másik szakmai összejövetelen a székem alá tettem, mert szeretek kényelmesen ülni. Mellém telepedett egykori tanárom, akinél szintén egy olyan táska volt, mint az enyém, és ő is épp úgy a szék alá tette, akárcsak én.
Míg előadtam, ő a táskáért nyúlt. Láttam, nem a sajátját emeli fel… Belenézett, majd, mint akit csínyen kaptak, rám emelte tekintetét, és visszatette a helyére, hogy utána a magáét vegye kézbe. Amikor ismét mellé telepedtem, felém fordult, és ahogy szokta, lebiggyesztett ajakkal, mennyezetre emelt tekintettel a következőket mondta: – Nagyon jó táska! Látom, maga is használja. Vigyázzon rá.
Mit mondjak, azóta is használom. Vigyázni nem kell rá, mert egyszerűen elnyűhetetlen. Útjaimon, mint hű társ, kísér. Az elmúlt évek alatt bejártuk fél Európát. Ha nincs a vállamon, akkor is felhúzom kissé a jobbat, úgy, mintha rajta lenne.
Nyitókép: pixabay.com
