A mobiltelefon korunk csodája, pár négyzetcentiméterbe olyan sok kifinomult eszközt zsúfoltak be, hogy gyakorlatilag még nincs is kihasználva mindaz, amit csinálni lehet vele. Voltaképpen a számítógép, az adattárolás, a fényképezőgép és a telefonálás többféle módja lehetséges általa, és kéznél van, mert kéznél lehet. Ellenben a „felnőtt világ” kevés megértést tanúsít felé, legalábbis a médiában való megnyilvánulásokban, a fiatalok „mobilozása” iránt. Mondom, hogy csak nyilvánosan van így, valójában valamilyen szinten már mindenki kötődik a hordozható kis számítógéphez, ha máshogy nem, hát úgy, hogy vezetékes telefonnal hív mobilszámot. Ám a médiában megszólalók sehogy sincsenek kibékülve a mobilhasználattal, és riasztóbbnál riasztóbb hírek látnak napvilágot róla. Nem mondom, hogy a becsületes kutatók által végzett munka hiábavaló vagy téves lenne, azonban az, aki a mobilhasználatot vizsgálja, voltaképpen csak egy jelenség felszínét kapargatja.
A mobiltelefonozás igénye nem merülne fel, ha a társadalmi környezet nem volna olyan, amilyen. A társadalom mobiltelefon nélkül is olyanná formálja a világot, hogy az szinte kibírhatatlan (lesz). Vajon vizsgálják-e manapság például az idősek mobilhasználatát, vajon vizsgálják-e azt, amit ehelyett csinálnak? Nem nagyon hallok ilyen eredményekről, pedig sokszor láttam már mobilozó időseket, akik így sokkal hasznosabb időtöltéssel várhatnak a buszukra, hiszen valami mást néznek a végtelenített sorozatok helyett.
Ha gyerek lennék, biztosan bele lennék bolondulva a mobilozásba, ugyanis a régen elmúlt gyermekkoromban bizonyos, hogy az akkor még nem virtuális világ lekötött. Nem kötött viszont le az iskola, de volt három vagy öt televíziós csatorna, amelyek a megszokott időben megszokott műsorokat sugároztak, és nem volt bennük reklám. A szombat délelőtti rítusom abból állt, hogy természetfilmeket néztem, a Survivalt, amelyet az akkori egyszerűséggel (és nyelvi pongyolasággal) Opstanaknak neveztünk. Sőt, ezeket a műsorokat annyira megszerettem, hogy egy magnófelvevővel felvettem őket, és visszajátszva lefordítottam szerbről magyarra. (Az akkori természetfilmek témái egyébként nem ugráltak Afrikából Dél-Amerikába, hanem bemutattak egy ökoszisztémát, nemzeti parkot vagy egy állatfajt.) A szombati rítusom úgy folytatódott, hogy dél körül megnéztem az alpesi sílesiklásversenyt, bár ha műlesiklás volt, akkor átkapcsoltam (azt nem szeretem, mert olyan „mű”), az óriás-műlesiklás pedig határeset volt. És láttam az első szuperóriás-műlesiklást, azaz a super-G-t is. Még ma is emlékszem a régi nevekre.
Máskor teniszt néztem, ahogy mondjuk Vitray Tamás közvetítette, de volt olyan is, hogy megnéztem az autós-motoros sportműsort, amelyben bemutatták a Forma–1-es futamok legérdekesebb részleteit, aztán amikor elkezdték közvetíteni a teljes futamokat, azokat is néztem. De nemcsak az állatok és a sport érdekelt, hanem a slágerlisták is. A szabadkai rádióban a megszokott nap megszokott idejében leadták a lista egyes zeneszámait, hogy mi alapján csinálták meg, azt nem tudom, de a Melody Maker, a Bravo és a Top Of The Tops listákat is megnéztük, átbogarásztuk, hogy lássuk, melyik helyen áll az akkori kedvenc dalunk. És meg is beszéltük az iskolában egymás között. Időnként a tévében jó sorozatokat adtak, a hét bizonyos pontján, amelyet tudtunk előre. Tudtuk, hogy mikor lesz az Onedin Család vagy a Kórház a város szélén. Gyerekként, sőt egészen sokáig a rajzfilmeket is megnéztem, általában a belgrádiakat, mert azok jobbnak tűntek, de láttam elég sok Lolkát és Bolkát meg Rumcájszot is. És ha már ott voltam, megnéztem a híreket is, és a nicaraguai sandinistákat illetően is képben voltam. Nem kellett semmit sem csinálnom, csak a megfelelő időben a megfelelő helyen lennem.
Ezzel szemben a mobilok helybe hozzák a tartalmat. Hogy miért nem hasznosak, miért nem építenek, ez egyrészt nem a fiatalokon múlik, másrészt pedig vannak hasznos és jó tartalmak is bőven. A gyerekkoromban a különböző, megfelelő és nem megfelelő tartalmak megtekintése nem jelentette azt, hogy közben nem másztam fára, nem tüzeskedtem valahol, vagy nem dobáltam a kést úgy, hogy beleálljon a fába. Ha lementem az utcára, általában volt, akivel frizbizhettem (dobókorong) vagy focizhattam. A vajdasági magyar irodalommal is így kerültem kapcsolatba. Akkor éppen azt képzeltem, hogy focista vagyok, és hogy a kapu a garázsajtó. Jó nagyot zengtek az ajtók, ha eltaláltam őket labdával, és volt ott valami író, aki izmos volt, de ősz (most már tudom, hogy Gulyás László), aki kiabált velem, de én tovább rúgtam a gólokat, majd az erős költő előjött és megzavart, ha elkapott volna, biztos adott volna egy-két pofont, de én elszöktem, sőt a labdámmal együtt sikerült ezt megtennem.
Mindig volt valami, amit a valóságban csinálni lehetett, ma is van. Ha nincs mód fára mászni, ott a mobil, ha nincs mód frizbizni, ott a mobil. Egykor, ha éppen nem volt mit csinálni, olcsó képregényeket olvastam (ma lehet, hogy azt mondanák rá, hogy lélekromboló). Zagor volt a kedvencem, aki Felipe Kajetano Lopez i Martinez Čiko társaságában járta a világot, azaz Darkvud környékét, és a rosszfiúkkal küzdött meg. Nyáron, már június végén a családom egy kedves barátja által beszereztem a könyveket, és a biológiát meg a földrajzot szeptemberig elolvastam. Később vinil-, vagyis plasztiklemezeket vásároltam és hallgattam, a rádiót pedig figyeltem, és felvettem magnószalagra a számokat. Úgy jutottam ezekhez a termékekhez, ahogy ma a virtuális termékekhez jutnak. Ám van még egy dolog.
Tessék mondani, hol van a ma világában, a szórakoztatóiparban, a műsorok közvetítésében a rendszer? Igen, abban van rendszer, hogy elmegy a kép, amikor kezdődik egy Foma–1-es futam (a szent jogdíj, amit a ma világa imád, rendszere). Abban is van rendszer, ahogy az egyébként konkurens (vagy csak én gondolom konkurensnek?) tévéadók ugyanakkor adják a reklámokat. De vajon lehet-e ma az út közepén frizbizni? És fára mászni a kis utcában? (azt talán még lehet). Minden médián végtelenített zagyvalék jön, nem tudom például, miért kell a National Geographicnak kontinensről kontinensre ugrálnia, amikor a természetről készítenek tartalmakat, talán az a cél, hogy a nézők azt higgyék, hogy a tapír Afrikában él, a víziló meg Amerikában? Ma senki sem tudja, hogy mi megy kedden a kedvenc adóján, mert nincs is kedvenc adója.
És igen, közben a mobil ott van a kezemben, akkor kapcsolom be és ki, amikor akarom. Tudom, hogy egy TikTok-videó mennyi ideig tart, és ha engem a kovácsolás érdekel, akkor csak megnyomok egy gombot, és előbb-utóbb találok egy olyan felvételt, amelyben kést vagy valami mást kovácsolnak. Ha valakit az állati cukiságok érdekelnek, akkor azt előbb vagy utóbb megtalálja. Miért nincsenek az iskolában „állati cukiságok”, és miért nincs a médiában a megszokott időben „állati cukiság”? Nem lenne jobb az ilyen világ, mint a végtelenített zagyvalék, amivel a televíziók elárasztják a világot (a rádiók még egészen jók, azoknál még vannak naponta ismétlődő műsorok, vagy az ilyen-olyan generációnak szolgáló zene). A fiatalok is a saját zenéjüket hallgatják, csak nem rádión, hanem „streamingen”, miért olyan nagy baj ez?
A gyerekek és a tinik mobilhasználata nem a kiskorúak felelőssége, hanem a felnőtteké, akik képtelenek elintézni, hogy valahogy ki lehessen kapcsolódni, hogy valahonnan elérhető legyen olyan minőséges tartalom is, amelynél nem kell kapcsolgatni, továbbhajtani a programot. Az egyik kolléganőm megtalálta a módszert. Soha nem akkor ül le nézni a filmet, amikor az kezdődik, hanem a kezdet után fél órával, és amikor a csatorna a reklámokhoz ér, akkor ő a távirányítóval továbbkapcsol. Ez a most kivitelezhető legjobb ötlet, de honnan jutottunk ide? Valamikor voltak olyan tartalmak, amelyeket nem kellett továbbkapcsolni, de ma ilyenek nincsenek. Az ifjúság vergődik, és egyre dühösebb, ezért hallgat olyan zenét, amilyet hallgat, és ezért görgeti a mobilján a képeket és más rövid tartalmakat.
De persze nincs olyan forgalmazó, aki ezt megoldaná. Senki se kínál olyan csomagot, amelyben pont annyi és pont olyan minőségű tartalmat kaphatnék, amilyet akarok. A múltam szórakozási lehetőségét elvették, a mai tiniknek ilyenjei nem is voltak, sokkal szerencsétlenebbek, mint az idősebbek. Valaki mindig jól átvág minket a tartalomhordozókkal is, hiszen azok a kazetták, amelyeket hajdanán felvettem, ma nem lejátszhatók, mert elment a mágnesezettségük, a hagyományos lemezhez lejátszót még alig lehet találni, de tűt szerezni hozzá egy odüsszeia. A CD-k nagy része néhány év alatt „data erroros” lesz, azaz nem lejátszható. Vajon miért kellene digitális anyagokat helyrehozó szakembernek lennem ahhoz, hogy lejátsszam, amit annak idején hallgattam, néztem? És a tiniknek? A mobil van kéznél, nem a lemezlejátszó.
Az, hogy az anyák már kétéves korukban odaadják a mobilt a gyereknek, mert legalább addig nem sivalkodik, jó alkalom arra, hogy erkölcsileg megbélyegezzék őket. De vajon miért van erre szükség, ez az igazi kérdés. Az, hogy a tizenévesek fülén van a fülhallgató, nemcsak azt jelenti, hogy milyen jó zenét hallgatnak, hanem azt is, hogy demonstrálják azt, hogy a felnőttek világát kizárták maguk körül. Ez tünet, úgy hívják, hogy passzív agresszió, ami akkor halmozódik fel az emberben, ha már nagyon sokszor próbált valamit, de nem sikerült neki. Minden értelmes számítás szerint a felnőtteknek kellene először arra törekedniük, hogy megértsék a gyerekeket, fiatalokat, de erre nincs igazán komoly törekvés, mert nincs hozzá se támogatás, se idő.
Az, amit a „felnőtt világ” csinál, nem több, mint tűzoltás. Ha bemegy valahova egy pisztolyos vagy késes diák, akkor azt elmondják mindenféle pszichopatának, pedig ott romlott el nála valami, ahova visszatért. Aztán meg a pszichológusokat azért tartják az iskolában, hogy a problémás gyerekekkel foglalkozzanak. Vajon nem kellene a „nem problémás” gyerekekkel is foglalkozni? Hiszen ki tudja, melyik gyerekben milyen kincs rejlik, de erre nincsen pénz – és akkor kire van hagyva a gyerek? Magára. Akkor is, amikor a szülők dolgoznak, akkor is, amikor a tanárnak le kell adnia az anyagot, mert jelentenie kell, hogy leadta, miközben a diák nem veszi fel az anyagot. Mi tehát az, ami kéznél van? A mobil!
A Queen zenekarnak van egy zeneszáma, a Radio Ga Ga, amelyben arról énekel Freddie Mercury, hogy tinédzser éjszakáin a rádió volt az egyetlen barátja. Meglehetősen magányos lehetett, hiszen a rádió nem válaszol a kérdésekre, de ahol két mobil van, ott már lehet kommunikálni, miközben zenét is lehet hallgatni. És ez „kész királyság”!
pixabay.com
Nyitókép: pixabay.com
