Vonaton
Régi vonaton utazom, ahol a modern
időket csak a dohányzás kitiltása jelzi
már az állomáson is. (Ott fejünk fölött
kondenzcsík helyett méregszalagokat
fodrozott a lég.)
Benn a fülkében egy hiénaképző:
ádáz szavak és gyilkos tekintetek
utaznak velünk.
A sarokban egy asszony csöndje,
kisgyermekkel a térdén.
Tekintetének tükrében láthatom:
legyőztek bennünket.
De gyermekét még föl-fölemeli,
mint egy fuldokló,
aki partra lökné a pusztulás
mocsártengeréből az utolsó reményt.
Egy meséskönyv lapja
Zavarba ejtő ez a hirtelen
megnyílt meséskönyv, ahogy
az utca végén föltündököl
egy kincses palota.
Ismerem történetét.
Régi időkben könyvtára
nyitva állt. Fölemelt
s megtartott falai között
a bársony tűnődés. Aztán
a diákbüfé a kapunál,
sok kávé cukor nélkül…
Régi idők illó képei, amint
sodor hazafelé a monotónia
fáradt délutáni árnyjátéka,
a bérrabszolgák villamosán
a nagy utazás, félórás vakáció.
Zavarba ejtő így mindig ez a
hirtelen megnyíló meséskönyv
ott szemben, az utca végén,
a folyón túl – ahogy távolba vész
az a palota. Országháza.
