Korán kelt, mint mindig.
Hideg volt a szobában, fújt a szél, beszivárgott a rosszul záródó ablak résein. A szomszéd tegnap azt mondta, ki kéne cseréltetnie a nyílászárókat. Meg a tetőt, ami beázik. Meg a fűtést, és áthúzatni a falban a vezetékeket. Ő meg bólogatott. A szomszéd összehúzta a szemét, úgy vizslatta a foghíjas kerítést. Aztán visszament az újonnan tatarozott házába.
Csütörtök van, nézett a naptárra.
Az ócska vekker fél ötöt mutatott, plusz-mínusz tíz perc.
Áron szomszéd ilyenkor szokta távirányítóval kinyitni a nagykaput, ami olajozottan működött, rém büszke is volt rá, a postásnak már kétszer bemutatót tartott.
A hangos dudaszóra az ablakhoz ment, az egyik szárnyon másfél éve húzódik egy vékony repedés, de mivel nincs biztosítása, így is marad. A szomszéd csuda modern kapuja félúton megállt, a kocsi ajtaja nyitva, a duda meg csak szólt, a szemközti társasházban kigyúltak a villanyok, egymás után. Csíkos köntösben a mérnök úr lépett ki a kapun, óvatosan kerülgetve a kukákat átjött az ő oldalára. Mindig így gondolt a keskeny járdás, görbe akácfás utcarészre, mintha az övé lenne. A mérnök úr odalépett a pókhasú, vörös arcú férfihez, és mutogatva beszélni kezdett, a fülére tette a kezét, meg ilyesmi.
Az meg legyintett, lemondóan. Két biciklis, korán munkába menő fazon is megállt, rágyújtottak nagy nehezen, az öngyújtó lángját jó párszor elfújta a szél. Az egyik komótosan odaballagott a láthatóan bajba jutott kapun át a kocsihoz, vagy tíz perc múlva megszűnt a dallamkürt, majd lassan átsurrant a sínen a kapu is, puhán elhelyezkedve a tokjában.
A szomszéd pénzt vett ki a zsebéből, ami a kicsit kopott munkaruha zsebében azonnal eltűnt. Füttyre csücsörített szájjal ment el az ablak előtt, és kacsintva beintegetett, ő meg riadtan hátrább lépett. Biztos elpirult, mert égni kezdett az arca. Milyen régen nem kacsintott rá már senki! Most is biztos csak azért, mert nem látszott jól a kicsit bepárásodott ablakon át az arca, temérdek haja meg csak úgy feltornyozva volt a feje tetején. Ez az egy a szép rajtad, mondta a férje, aztán két éve elköltözött valami bányarém kereskedőnéhez, a város másik felébe. Tavaly látta utoljára, tőle aztán úgy él, ahogy tetszik, csak ide ne akarjon visszajönni.
Bekapcsolta a rádiót, a hírek végén tartottak, valami nagykutya jött az országba, útlezárások lesznek, aztán meg az időjárás jött, erre odafigyelt. Felhős-esős lesz, itt meg amott, meg néhol, esernyőt vigyenek, mondta a kedves hang. Múltkor elhagyta valahol az ócska fekete ernyőjét, ő is találta tavaly a villamoson. Nagy volt, ormótlan, olyan öreguras, de megszerette. Hol hagyhatta?
A munkahelyén nem találta, napi négy órában portás egy cégnél. Nem megerőltető, egész nap telefonokat kapcsol, két helyre, a főnökhöz nem, neki van egy jó pár mobilja, okosteló, mondta Simlis, az egyik sofőr, aki kedveskedni akar neki, kell a jó nyavalyának, két szuvas foga van alul, meg tiszta ragya.
A kisfőnökhöz néha, de múltkor fújtatva bejött a nyomorult kis viskóba, ami itt a portásfülke, nyáron meg lehet sülni, télen meg olyan hideg van, hogy egy ócska kesztyűnek levágta az ujját, úgy kapcsolja a telefont, meg emeli fel egy kallantyúval a sorompót, meg le az ócska teherautók után.
Nem szabad fűteni, mert az tűzveszélyes, fene hallott még ilyet, na, jó kis munkahely.
Ez is jobb, mint a semmi, mondta múltkor a postás, ajánlott levelet hozott, fel se bontotta, azért se.
Szóval berohant, és ordítani kezdett, hogy neki még egyszer ne kapcsolja a nejét, mert ki lesz rúgva, ő meg csak nézett, hogy mi lehet a baja, és titkon reménykedett, hogy megüti a guta, olyan szederjes volt a nyaka, mint szegény apósának, akit bevitt a mentő, aztán egy hét múlva temették.
Igaz, régen volt, azóta sokat fejlődött az orvostudomány, múltkor hallotta a rádióban.
Nem ismerte a Sanyi úr feleségét, ugyan elég gyakran hívta a férjét, de neki még idáig nem adta le, hogy nem akar vele beszélni. Egy kopott kockás füzetben volt azoknak a neve meg a telefonszáma, akiket nem volt szabad kapcsolni.
Nem tudja, kik lehetnek, az okát se, hogy miért vannak kizárva ebből a kegyből, de nem is érdekelte. Ott enne meg benneteket az úri nyavalya, hogy itt pöffeszkedtek, a szegény ember meg még telefonon se érdeklődhet, hogy mikor szállítják ki, amit megrendeltek. Igaz, kis kóceráj volt, de akkor is. – Minden ember egyforma – ezt mondta annak idején az apja, de nagyot tévedett.
Lassan készülődni kezdett, váltani kell az éjszakás portást, hogy az mit csinálhat ott unalmában nyolc órán keresztül, meg nem tudná mondani.
Elzárta a rádiót, melegen öltözött, téliesen.
Csepegett az eső, mikor kilépett a kapun, na, legalább az időjósoknak igazuk volt, gondolta. Érthetetlen jókedve lett, hangosan fütyülni kezdett valami régi slágert, még a bátyjától tanulta.
A másik oldalon ott állt a biciklis melós, és intett, hogy várja meg.
Amikor átért, kinyitott egy nagy, fekete ernyőt, elfértek alatta mind a ketten.
Nyitókép: Virágh László: Esőben
