Az emberi agy tanulmányozása – a vélemény egy, pályáját hosszú töprengés után elhagyó agykutató szájából hangzott el – eleve értelmetlen dolog, hisz hogyan lehet valami egyazon időben eszköz is, cél is? Az agy nem alkalmas arra, hogy kutatás tárgya legyen, ha a kutatás folyamata is agyi folyamat. Vagy ez mégsem igaz? Mondjuk úgy, hogy legalábbis kétségbe vonható. Mindenesetre addig nem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy az agy tanulmányozása értelmetlen dolog, amíg beszédünkben, fizikai jelrendszerünkben, valamilyen határozatlansági tényező formájában helyet nem kap a hites, de önámító céltudat, mely megannyi logikai lehetetlenségen átsegített már bennünket. Homályos foltok, laza eresztékek, szinapszisok, fáziskihagyások serege, nevezzük, ahogy akarjuk, mint megannyi információs fekete lyuk ad teret ugyanis olyan folyamatoknak, amilyenek a rövidre zárt rendszerekre jellemzőek.
1. versábra
A visszatérés, idő előtt
Úgy kárhoztatja a nem létezőt,
Mintha volna, önmaga után
Loholva oda, hol még nincs:
Menny közepébe, vagy a pokolba.
Csak úgy születhet ismeret erről,
Hogy a körforgás lemond a helyről
Képletesen szólva, a kígyó a saját farkába harap, így kör keletkezik, egy tökéletes alakzat, amely csapdába ejti az időt. Az ilyenkor bekövetkező rövidzárlatok pedig egy pontba-pillanatba sűrítik a rendszert addig híven szolgáló energiát, sőt e pontok-pillanatok valójában magát a rendszert jelentik, függetlenül attól, hogy egyben azok utolsó pillanatai is. Vonatkozhat ez éppúgy egy áramkörre, mint egy furcsa agyi tevékenységre, amikor egy gondolat a megnevezhetőségen túlra röpít bennünket, lezárva orrunk előtt az értelmezhetőség biztonságos kikötőjét.
2. versábra
A kígyóban, ösztöne, ha ébred,
Fejed s farkad között te is érzed
Férfias körét, amint bezárul,
S vágya már a csillagokba bámul.
Mindent lehet tenni a semmivel.
Hisz egy gondolat is, mi pajzán,
Már látszik az űr természetrajzán
De hozzá kell tennünk, hogy a rövidre zárt rendszerek élete sem mindig csupán egy pillanat. Természetükből következhet ugyan egy feltételezett, korai vég, ám némelyikük mégis emberi léptékű folyamat, mely addig tart, amíg az adott, rövidre zárt rendszer mibenlétének agyi percepciója le nem zajlik. Példaként lássunk itt egy-két fogalmi antinómiát: a lámpa látszik, a szappan tisztul, a penge sérül, a kör szédül satöbbi. Ezek az alany-állítmány párok valójában a megsemmisülésig erősítik egymást. Mindegyik azt teszi, ami létezésének lényege, ám e cselekvés ugyanakkor visszajuttatja őket önvalójukhoz. A kígyó a farkába harapott. Az ilyen rövidre zárt rendszerek élethossza végiggondolásuk idejével azonos. Ez az idő emberi idő, a gondolat sebességének időtartama. De itt és most e sebesség nem végtelenül nagy, hisz a kapcsolási teljesítménytől, azaz a rádöbbenés idejétől függ. Arról nem is beszélve, hogy útközben az idő révedhet, vagy akár várakozhat is, ami egy újabb látszólagos antinómia. Ha alaposan végiggondoljuk tehát az egészet, rá kell döbbennünk, hogy jelenlétünk minden értelmesnek nevezett mozzanata egy rövidre zárt rendszer. Ugyanakkor, a fentebb antinómiaként értelmezett, de óriáshullámot generáló pozitív interferencia, agyi tevékenységünk, vagyis egyetemes értelmünk bájos hiábavalóságának összegzése. Az ilyen rövidre zárt rendszer élethossza gyakorlatilag a mi életünk hosszát is jelenti, hisz mire felfogjuk mibenlétét, már megértünk egy másik dimenzióra, amely nagy valószínűséggel nem értelemfüggő.
3. versábra
Betelt a pohár, kitelt az idő.
Mi az, hogy betelt, mi az, hogy kitelt?
Hatványozottan állom a hitelt,
Miszerint, ha én is kétszer élnék,
A halálomtól egyszer se félnék.
A bölcs mindig másodjára él csak.
Lehet isten, de ugyanúgy csélcsap.
Különbség nincs, kezünkben a kilincs.
Benyitok, s benneteket látlak, ahogy nem értitek.
Én sem. Talán, a szív…
Nyitókép: pixabay.com
